Forrás: NOL

Vászon

Návai Anikó, 2005. szeptember 23. 00:00

Ha ebben a bolond öntömjénező világban néha azt is díjaznák, aki semmitől se száll el, Don Cheadle kredencén már egy lyukas bögrének se jutna hely. Ő az, aki odajön. Aki kérdez. És akit érdekel a válasz.

Sildes sapkája alól égő szempár mosolyog, pedig 2005 nagy vesztesének számít, akit ráadásul egy másik „afro-amerikai” (Jamie Foxx) ütött el az Oscar-győzelemtől. Az idézőjeles afro-amerikaira még jobban szétszalad a szája, mert hál” istennek, egy fekete nyert, Jamie ráadásul jóravaló öcskös, és amúgy sem a győzelem a fontos, hanem, hogy észrevették a Hotel Ruandát.

Mert Paul Rusesabagina hotelmenedzser valós története nyögvenyelős produceri vajúdásból született meg Hollywoodban, forgalmazót is döcögve talált, pedig a ruandai Schindler több tutszit mentett meg, mint krakkói zsidót Spielberg sziléziai hőse.

– A Hotel Ruanda azt állítja, az 1994-es vérengzés során félmillió tutszit öltek meg a hutuk.

– Én úgy tudom, 850 ezret három hónap alatt. És még csak nem is puskával, hanem macsetével. A lőszer ugyanis drága, a kés viszont olcsó.

– A világ meg ölbe tett kézzel nézte.

– Persze, mert ezen a konfliktuson nem volt mit nyerni. Ruandában ugyanis nincs olaj. Az emberélet meg nem számít. Tökmindegy, hogy tutszi vagy hutu hatalom van Ruandában, attól se több, se kevesebb nem lesz a francia, az amerikai, a német meg az angol szavazó. Miután Ruandában lemészároltak tíz belga katonát, az összes civilizált népség úgy húzott el, mint a vadlúd. A hutuk visszavették a hatalmat a tutsziktól, és a szomszéd, aki tegnap egy kanál sót kért kölcsön, ma macsetével jött vissza. Az ENSZ meg kimasírozott, és sorsára hagyta a lakosságot.

– Ezt nem kevés indulattal mondta.

– Bizony ám! Szeretnék is belefolyni az ENSZ munkájába, mert azt látom, hogy alaposan túlpolitizált és túlbürokratizált szervezet, ezért mennek olyan elefánttempóban a dolgok.

– Valahol azt nyilatkozta, szégyelli magát, hogy milyen keveset tudott erről az iszonyatos tömegmészárlásról.

– Igen, de ennek is megvan a maga oka. Én abban nőttem föl, hogy a szüleim mindig azon keseregtek, miért mindig a feketékben keresik a hibát. Tény és való, az amerikai híradóból mindig ez dőlt. Ha bankrablás, gyilkosság, nemi erőszak, akkor azt biztos fekete követte el. Amíg nem tettem ki a lábam Amerikából, gőzöm se volt, hogy mi zajlik a világban. Tehát mióta járom a világot, alig nézek amerikai tévéhíradót. Jobbára külföldi híradókra hagyatkozom és külföldi lapokra.

– Paul, a belga Sabena légitársaság ruandai luxusszállodájának menedzsere hutu, a felesége viszont tutszi. Ő elmenekülhetett volna, de nem hagyta el sem a családját, sem azokat, akik veszélybe kerültek.

– Ha oda akar kilyukadni, hogy Paul mekkora hős, akkor téved. Csak túl akart élni és segíteni akart a többieknek, hogy túléljék ezt az iszonyatot. A hutu falvak lakossága azt remélte, hogy a luxusszálloda a belgák és az ENSZ védelme alatt áll, Paul pedig senkinek sem mondott nemet, aki védelmet kért ebben „a csillagos házban”. Jöttek-jöttek az emberek, ő meg beengedte őket. Aztán mikor a hutu katonaság megrohamozta a szállodát, elővette a italkamra kulcsát és dőlt a viszki. Leitatta a katonákat. Ha Paul hős volt, nem így élte meg.

– Paul azt tanácsolja a feleségének, végső esetben ugorjanak le a háztetőről a gyerekekkel együtt, nehogy macsetevégre kerüljenek.

– Maga Paul mesélte nekem, hogy ez nem költői túlzás. Nem akartuk lemészároltatni magunkat, mondta. Inkább ugorjunk. Volt egy BBC tudósító, aki az utolsó percig Ruandában maradt. Az ő felvételein láttam, hogy Paul a legnagyobb kavarodásban is tiszta inget húzott és soha nem volt borostás. Ha béke, ha háború, neki, a nyugalom szobrának, vigyáznia kellett a rendre.

– Mint minden valamirevaló hotelmenedzsernek.

– Na ne tudja meg, milyen kritikus szemmel nézem azóta a hotelmenedzsereket!

– De Paul Rusesabagina nyilván nemcsak szakmai tippeket adott magának.

– Jóformán alig beszélgettünk. Csak annyit jegyzett meg, hogy meztelenül szokott aludni. De nem akartuk elvinni a filmet ebbe az irányba…

– Arról nem beszélt, hogy járt-e azóta Ruandában?

– Múlt nyáron ment először. Úgy ünnepelték, mint egy királyt. Mármint a tutszik, persze. Van egy falu, ahol a hutu milicisták megrohamoztak egy iskolát, és azt követelték a gyerekektől, adják föl a tutszi osztálytársaikat. És az összes gyerek hallgatott.

– És maga? Nem készül vissza Afrikába?

– De még mennyire! Nem tudom, mikor, nem tudom, milyen küldetéssel, csak azt tudom, hogy nagyköveti szintű találkozónál nem adom alább, mert ha valamire érdemes bevetni, hogy ismert ember vagyok, akkor ez az. Csak előbb még olvasnom kell, hogy ne maradjon támadási felület egy csöpp se. És mielőtt elindulok, felhívom magát. Ha véletlenül kedve volna velem tartani…

Hollywood, 2005. szeptember