Forrás: Magyar Hírlap

Ez azért egy szerényen bútorozott hálózat volt

Moldova György Az utolsó töltény című önéletrajzi sorozatának ötödik kötetében a titkosrendőrséggel foglalkozik. Megtudhatjuk például, hogy túlzottak az értelmiség elképzelései, egyszerre csak négyszázhetven telefont tudtak lehallgatni, és azt, hogy a titkosszolgálatok korántsem számítottak élcsapatnak.

Moldova György szerint az egykori titkosszolgák főleg lakáskiutaláskor, egyetemi felvételinél, munkahelykeresésnél árthattak leginkább fotó: Hegedűs Márta- Az ember azt gondolná, hogy katonás, jól szervezett testület a titkosrendőrség, a könyvében viszont azt írja, hogy nem volt túl sok racionalitás a működésében.

– A III/III-as ügyosztály a belügy csoportfőnökségekre való felosztásával tulajdonképpen rendkívül nehéz körülmények között indult. Az 1956-os októberi események szétverték a teljes szervezetet, ezer és ezerszámra semmisültek meg a kapcsolatok.

– De többeket – bármilyen volt is a múltjuk – állítólag megtartottak, különben végképp dilettánssá vált volna a testület.

– Ágy volt ez később is, például Boross Péter sem rendezett a rendszerváltás után nagytakarítást a rendőrségen. Tudta, hogy egy múzeumigazgatót, egy államtitkárt ki lehet nevezni, de egy rendőrt nem.

– Kiterjedt titkosszolgálati hálózat jött létre, sok esetben egészen piti ügyek után koslattak.

– Ez azért egy szerényen bútorozott hálózat volt. Hiába zsizsegett az értelmiség, és volt rá büszke, hogy állandóan lehallgatják, ez nem volt igaz. Négyszázhetven telefont tudtak ugyanis egyszerre lehallgatni. A fizetésük pedig az átlagos rendőri javadalmazás volt. Nem volt olyan kiemelt, futtatott élgárdája az elhárításnak, mint amilyen a Gestapo volt a németeknél.

– Mégis sokan gyanították, ha kattogott a telefonjuk, hogy lehallgatják őket, jó néhány dologra mondták, hogy nem telefontéma.

– Azt gondolták, hogy azért nem lehetnek akárkik, ha utánuk nyomoznak. Miközben az esetek többségében akárkinek minősültek.

– És ha valakit tényleg lehallgattak?

– Akkor még mindig két eset volt, hogy az illető valóban a rendszer ellensége-e – sokan voltak -, vagy csak ráálltak valami miatt, mint például rám.

– Verés is volt?

– Az elhárítás nem az úriemberek és a poézis világa. Ha például szemben áll egy elhárító valakivel, aki tudja, mikor robban föl másnap egy bomba, akkor biztos, hogy megveri azt, aki nem akarja megmondani. Különben a verés és a fizikai megalázás tiltott volt. Demény Pál viszont – a munkásmozgalom rokonszenves alakja – azt mondta, azt csak érettségiző diáklányok képzelhetik, hogy képzett vallatókkal szemben bárki is kitarthat a tagadó álláspontja mellett. De a hatvanas-hetvenes években már nem volt jellemző a verés, a megalázás, nem kellett a vécéből megenni az ebédet, az ágy alatt feküdni.

– Az esetek többségében csak vizsgálódtak, aktákat gyártottak és rakosgattak, vagy ártottak is a titkosszolgálat emberei?

– Valószínűleg ártottak is. Például versenyhelyzetben, lakáskiutaláskor, egyetemi felvételikor vagy éppen a megfigyelt elhelyezkedésekor. Hatalmat képviseltek, hiszen az állam biztonságáról volt szó. És az állambiztonság bűvös szó.

– Tényleg az állam biztonságáról volt szó? Az ügyek zöme nem volt értelmetlen? Nem csak igazolták a titkosszolgálat emberei, hogy nekik dolguk van? Kádár idejében valóban megrendülhetett azoktól a dolgoktól a rendszer, amelyeket legtöbbször vizsgáltak? Múlhatott azon bármi is, hogy valaki mit mond egy könyvtári összejövetelen, vagy hogy mit ír le?

– Az állambiztonságiak komolyan hittek abban, hogy a kapitalizmus meg akarja semmisíteni a szocializmust.

– Leírja, hogy hetven százalékuk hitt is abban, amit csinált. Tényleg lehetett hinni abban, ha mondjuk azt írta, hogy rossz a szövőnők helyzete, attól összedől a világ?

– A világ minden rendőre állandóan nyomokat gyűjt. Ha például valaki elmegy egy kocsma előtt, igazoltatják, és fölírják az adatait. Ez esetleg később jól jöhet. Sok nyom utólag válhat fontossá. Voltak olyan sarokpontok, amelyekre ugrottak. Ilyen volt a Szovjetunió, bizonyos tekintetben Kádár János személye és az antiszemitizmus.

– Az utóbbi köteteiben fokozottan előtérbe kerül a zsidósága.

– Ez önéletrajzi könyvekben természetes. Mindig arra törekedtem, hogy zsidók közt keresztény, keresztények közt zsidó legyek.

– Azt írja, hogy nem akarja a besúgók vérét venni, de elvárja, csak sötétedés után jöjjenek ki az utcára, hogy ne kelljen a képükbe nézni.

– Nem a hivatásos állományra gondolok. De rólam azért „88-ban egy könyvtárosnak – aki meghívott író-olvasó találkozóra – azt már nem kellett volna jelentenie, hogy enyhén szólva nincs nagy véleményem Pozsgay Imréről vagy Berecz Jánosról.

– Mennyire van bűntudatuk ezeknek az embereknek?

– Sokan letagadnak mindent. Akár az is, akinek ott van a saját, kézírásos jelentése.

– Nem lehet, hogy közülük sokakat megzsaroltak, kényszerhelyzetbe kerültek?

– Ha így is volna, nincs bűnbocsánat bűnbevallás nélkül. Ha valaki önmagától kiáll, akkor el lehet tűnődni azon, hogy talán ilyen-olyan enyhítő körülményeket figyelembe lehet venni. De az, aki csak amikor sarokba szorították, volt hajlandó – vagy akkor sem – elismerni, hogy ki volt, és mit csinált, annak miért járna feloldozás?

Bóta Gábor