2005. szeptember 16-án, pénteken ünnepélyes keretek között adták át a révkomáromi Selye János Gimnázium újjáépített tetőterét. A padlástérben egy-egy osztályterem és nyelvi laboratórium, három informatikai szaktanterem, egy korszerűen felszerelt multimédiás konferenciaterem, valamint a társalgóval kibővített könyvtár kapott helyet.
A délelőtt folyamán több jeles évfordulóról is megemlékeztek, az intézmény tíz évvel ezelőtt vette fel a világhírű orvos-kutató, a gimnázium egykori diákjának nevét; száz évvel ezelőtt döntött a város akkori képviselő-testülete arról, hogy a Szent Benedek-rend kezelésébe adja azt a telket, amelyen a mai gimnázium épülete áll; ugyancsak most ünneplik az intézmény jogelődje, a jezsuita gimnázium megalapításának 355., valamint a hontalanság éveit követő újraindításának 55. évfordulóját.
Az ünnepségen részt vett többek között Dávid Ibolya, a magyar országgyűlés alelnöke, Szigeti László oktatási államtitkár, Fehér Miklós, a Nyitra Kerületi Önkormányzat alelnöke, Dolník Erzsébet, a megyei önkormányzat oktatásügyi bizottságának elnöke és Bastrnák Tibor, Komárom polgármestere.
A történelmi egyházak képviselői között a zsidó felekezetet, a Komáromi Zsidó Hitközség felkérésére, Radnóti Zoltán lágymányosi rabbi képviselte, aki a következő szavakat intézte az egybegyűltekhez:
Tisztelt Polgármester Úr, Tisztelt Igazgató Úr, Tisztelt Elnök Asszony, Államtitkár Úr, Tisztelt Komaromi Polgárok!
Kedves barátaim!
Először is engedjék meg, hogy megköszönjem az igazgató úrnak a meghívást ide Önök közé, valamint azt, hogy ilyen meleg baráti szeretettel fogadtak.
Közhelyszerűen hangzik, de igaz, óriási a tanárok felelőssége, mert bár nem ők adják az első lépést a gyermeknek, az a szülők szent kötelessége, hanem ők adják az utolsó lépéseket.
Itt az almamáterben forrnak egybe a gyermekkori mesék a tudománnyal, az eszmével, a hittel, és alakulnak egy egységgé, öntudattá.
Most itt vagyunk a kettészakított városban… az anyaországtól pár méterre… látjuk a dombjait, az ott szálló madarakat…
Tudjuk,
Kisebbségben lenni fájdalmas…
Kisebbségben lenni könnyes…
Ám a kisebbségi lét lehet boldogsággal teli is, hiszen olyan felelősség van mirajtunk, hogy mi őrizzük a hagyományt a gyermekeinknek és ha az ember jól csinálja, boldoggá teszi itt e földön.
Volna egy gondolatom a diákokhoz, a kisasszonyokhoz és a fiatalurakhoz is.
Egy iskolában, kedves barátaim, sok mindent meg lehet tanulni. Sőt, amit mondanak, azt mind meg is kell, akkor is, ha először még nem világos, hogy mi is annak az értelme. De a legfontosabb nem is az, ami a könyvekben van, bár még egyszer mondom, azt is meg kell tanulni, hanem az, amit a tanárok az életről mondanak nektek.
Azt kívánom mindannyiatoknak, hogy ezt lássátok be, olyan emberé váljatok, aki soha nem azt nézi, hogy hány szimbolikus pofont kapott, és nem a könnyeket számolja, hiszen a könnyeket Isten veszi számba, hanem akinek az a fontos, hogy sohase maradjon fekve.
Egy zsidó mesét szeretnék útravalóul adni nektek:
Egyszer a nagynevű Bál Sém Tovnak, a haszidizmus atyjának közösségét veszély fenyegette. Ő kiment az erdőbe. Tüzet gyújtott. És a tűz lobogó fényénél imádkozott a népéért és közösségéért. És csoda történt, a veszély elmúlt.
Útóda a mezeritisi mágid idejében szintén veszély fenyegette a közösséget. Ő is kiment arra a helyre,
És így szólt:
„Ö-ó, világ ura, én nem tudom már, hogyan kell a tüzet meggyújtani, de az imát, azt még el tudom mondani!”
és a csoda ismét megtörtént.
Emberöltők múlva a szaszovi rabbi Mose Lev egy veszély közeledtével, amely a közösségét fenyegette, Ő is kiment abba az erdőbe. Leült arra a helyre, és ezt mondta:
„Ö-ó, világnak ura, én nem tudom már, hogyan kell a tüzet meggyújtani, az imára sem emlékszem már, de erre a helyre még emlékszem. Ez talán elég lesz?!”
és a csoda ismét megtörtént.
Évek múltán megint veszély fenyegette a népet. A nagy ruzsini rabbi, Majse Jiszróél ült a székében. Fejét a keze közé fogta, és így szólt:
„Ö-ó, világnak ura, az imára nem emlékszem, és nem tudom, azt sem, hogyan kell meggyújtani a tüzet, és már a helyet is képtelen lennék megtalálni az erdőben — csak a Történetet ismerem, Ez talán elég lesz?!”
és a csoda ismét megtörtént.
Igen, a csoda napról napra megtörténhet. Ismerjük a történetet és a túléléscsodáját… – a história erőt ad.
E helyről is mindenkit arra kérek, de elsősorban a fiatalokat, hogy soha ne legyenek közönyösek, soha ne engedjék, hogy társukat, barátaikat, embertársaikat okkal, vagy ok nélkül bántsák, megalázzák, soha ne forduljanak el közönyösen, és ne engedjék, hogy az emberi sorsok katasztrófája megismétlődhessék, bármely kisebb, vagy nagyobb csoporttal. Tudomásul kell venni, mi vagyunk a felelősek, és senki mást nem okolhatunk azért, hogy sorsunk mely irányt vesz.
Az idősek felelőssége, hogy a fiatalokat emberségre tanítsák, tartsák távol őket a vad eszméktől, és a fiatalok, akik oly fogékonyak a szépre és jóra, szívleljék meg a történelmi tapasztalatokat maguk és utódaik javára hasznosítva azt.
A régi csodák helyét, tüzét, szavait őrizzük meg!
Engedjék meg, hogy mindazt a munkát, amit saját személyes érdekükben, családjuk érdekében, városuk érdekében és összességében a lelki épülésük érdekében tettek, tisztelettel megköszönjem Önöknek. Gratulálok ehhez a gyönyörű iskolához, a bővítéshez, és a Teremtő áldása kísérje minden nemes céljukat.
RADNÓTI ZOLTÁN,
lágymányosi rabbi
