Forrás: ÉS

VÁRI ATTILA

Lujza

A közjegyző hónapokig kerestette az egyetlen örököst, aki aztán még emléktárgyra sem tartott igényt a számára teljesen közömbös hagyatékból.

Árvereztek mindent. Konyhaedényeket és ágyneműt, festményeket és bútorokat, csecsebecséket és magát a házat is.

A megállapodás értelmében, előbb egyetlen tételben lehetett licitálni az ingóságokra és az ingatlanra, s tárgyankénti kikiáltásra csak abban az esetben kerülhet sor, ha nincs vevő a teljes árverési csomagra.

Ötösével engedték be a nézelődőket, s a rokon meg a két marcona kidobóember árgus szemekkel leste a tárgyakat vizslató kíváncsiskodókat, bár a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is a tárgyak, inkább a lakás körül kialakult legendák, s Lujza misztikus halálának körülményei vonzották az embereket. A kíváncsiság. Azért álltak órákig sorban, mert abban reménykedtek, hogy éppen ők lesznek azok, akik valamilyen véletlen folytán találnak valamit, ami megoldhatja a többhetes rejtélyt.

Hatalmas ónémet stílusú bútorokkal volt tele a ház, s a hálószoba, baldachinos ágyával, acéltónusú és szépiaszínű fényképeivel, szárítottvirág-csokraival s a minden lehető és lehetetlen helyet uraló karos gyertyatartóival olyan volt, mint egy ravatalozó, vagy mint egy ismeretlen vallás szentélye.

A szalon színevesztett selyemtapéta falairól ugyanaz a lányarc mosolygott a nézőre: Lujza, tizennyolc évesen, hamvas rózsaszín babaarcát hatalmas loknikba csavart szőke haj keretezte.

Legalább negyven darab fénykép, mindenik megfakult már, de a kétszeres életnagyságú portré, amely jegyajándéknak készült Lujza vőlegénye számára, egyértelművé tette a szemlélődőnek, hogy tényleg a város legszebb – a kor angyalkás divatja szerinti legszebb – lánya, az utolsó békeesztendő szépségkirálynője mosolyog rá.

A festmény ravasz kis cselt rejtett. Lujza nyakán leheletfinom aranyláncon nyitott medál csüngött, amelybe férfi arcképet sejtett a néző, de az a hajdani piktor úgy játszott a fénnyel, hogy a medál csillogása miatt felismerhetetlen volt az arc.

Az emberek megbámulták a konyha sárgaréz edényeit, a különös formájú darálókat, a porcelán- és üvegtálakat, a hiánytalan ezüst evőeszközkészletet, amelyre már az Edelstein bárók címerét véste az ötvös. A bátrabbak kipróbálták azt a falikart, amelynek segítségével le lehetett engedni a mór stílusú csillárt a hatalmas konyhaasztal fölé, amely azt is jelezte a tárgyak értői számára, hogy hétköznapokon, ha nem volt vendég, akkor a konyhában étkezett a gyógyszerészcsalád.

A konyhából, kis előszobán és a laboratóriumon keresztül jutott be az ember a gyógyszertárba, amelyet szülei halála után Lujza dohányboltként működtetett.

Porcelán és fa, metszett üveg és régi kristály gyógyszeres edények, lombikok és kémcsövek, retorták és kígyózó üvegcsövek sorjáztak a mahagóni bútorokon. Minden olyan ragyogóan tiszta volt, mintha csak öt perce lépett volna ki a patikus, s hogy e csodálatot s némileg áhítatot keltő világ eléggé ellenpontozott legyen, a kisajtótól jobbra egyszerű falusias pult állt, s mögötte a falakon festetlen polcok, amelyeken cigarettát, pipadohányt és más dohányzási kellékeket, de írószereket és papírt, s közönséges piperéket is tartott Lujza.

Fiatalok és vének, nők és férfiak, úgy emlékeztek a gyógyszerész lányára, később már csak a „múmiára”, mint aki semmit sem változott az elmúlt ötven év alatt. No, nem mintha fiatalságát őrizte volna ilyen sikeresen, hanem azt a maszkot, amelyet első ősz hajszálának megjelenése után, talán még az 1920-as évek vége felé vakolt magára.

Folyékony krémpúdert használt, s olyan vastagon kente be a homlokától a nyakáig magát, hogy kékes árnyalatú műszempilláival inkább hasonlított porcelánbabára, mint emberre. Ajka is merev volt a vastag rúzs alatt. Senki sem emlékezett arra jó évtizede, hogy hallotta volna beszélni. Kiszolgált, elvette a pénzt, visszaadott, de még a köszönést is egyetlen fejbiccentésre korlátozta. Az arcát vastagon fedő, gipszes anyag merevsége s a láthatóan műhajjal pótolt s minden percben leesni kész loknik miatt, lélegezni is úgy lélegzett, mintha gép mozgatná mellkasát.

Az utolsó években már föl sem állt a pult mögötti székéből, úgy rendezte nyitás előtt az áruját, hogy kéznél legyenek a leginkább keresett darabok, s ha valaki olyasmit kért, ami csak háta mögött a polcon vagy a kirakatban volt, mintha kézcsókra nyújtotta volna kezét, olyan laza csuklóval jelezte, hogy hol található a keresett cikk. Karját, nyakát, ujjait szinte betakarták az aranyláncok, karperecek, gyűrűk.

A fiúk szinte minden nemzedéke nála vette első füstölnivalóját, s bár rémtörténeteket meséltek egymásnak a vámpír múmiáról, soha sem kegyetlenkedtek Lujzával, csak bámulta a banda, amíg az egyikük vásárolt, nem csúfolkodtak vele, nem röhögték ki, pedig életkori sajátosság, hogy a gyermekek kegyetlenebbek a felnőtteknél, még a testi hibás embereket sem szokták kímélni. De a boltban, vagy inkább Lujza személyében volt valami, ami megálljt parancsolt előre kitervelt gonoszságaiknak.

Ha nem vásároltak, akkor a kirakaton keresztül bámulták meséik szörnyetegét, aki ha elkapja valamelyiket, szájába veszi a fütyijét, és egyetlen szippantással kiszívja a gerincvelejét, hogy aztán egész életére púpos maradjon az áldozat.

Egymás között nemzedékek óta gecivámpírnak nevezték, hogy aztán felnőttkorukra, amikor már újabb és újabb generációk mesélték egymásnak a Lujza rémtetteit, meg is feledkezzenek arról, hogy csapatostól vonultak be hajdanában a trafikba. Rettegősdinek nevezték azt, amikor egyik vásárolt, a többiek pedig feszülten lesték a mozdulatlan arcot.

Nemzedékről nemzedékre öröklődött át ez a legenda, s azt is mesélték, hogy szűz lányok vérével mossa az arcát.

De most a ház körül nem ólálkodtak kamaszok, leendő vevők nézték, hogy a fürdőszobában, a hatalmas kristálytükör két oldalán, a nagy festmény egy-egy tempera másolata lógott, modell, amilyenné reggelente maszkírozni szerette volna magát Lujza, s a márványlapos asztalon ott volt minden kellék: az üvegmozsár, a keverőtégelyek, adagoló lapátocskák, amelyek segítségével otthon készítette a folyékony krémpúdert, amelylyel tizennyolc évesre szerette volna visszafesteni magát.

A fürdőkád mellett még ott sorjáztak a különleges szappanosodást szolgáló flakonok, amelyek nemcsak a szöveteket, de a csontokat is oldották, s egy kénsavas üveg. Ez utóbbiról a nyomozók nem tudták megállapítani, hogy milyen szerepe is volt az eseményekben.

A fürdőszoba ablakát leszerelték, s egy ventilátor keverte a levegőt, de minden illatosítás ellenére ott terjengett a bűz, az a bizonyos bűz, amelynél riasztóbbat soha nem éreztek, sem a korboncnokok, sem pedig a sokat megélt rendőrök.

Akik ismerték a ház asszonyának legendásított történetét, egyetlen dolgot hiányoltak: nem látták sehol azt a bőrsapkás-pilóta-fényképet, amiről emberemlékezet óta regéltek a városban, s amelyet mindenki ismert a Városi Múzeumból, ahol mint a repülés úttörőjének képe lógott, vásznazott szárnyú gépének modellje mellett.

Lujza vőlegénye repülős volt, különben huszárfőhadnagy, s az első világháború kitörésének napján, amikor Ferenc József nevezetes „Népeimhez…” kezdetű kiáltványának másolatait akarta röpcédula gyanánt szétszórni, soha nem tisztázott körülmények miatt a gépe a város felett lángolni kezdett. Hallották, hogy sercegve ég, mint a zsír, aztán rázuhant egy városszéli gazdaság hatalmas szalmakazlára, amely tüzet fogott, s amire sikerült eloltani a templomtorony magasságig fölcsapó lángokat, az emeletes háznál is magasabb kazalnak csak a hamva maradt. A gép összeolvadt fémalkatrészein kívül csak az állra csatolható bőr pilótasapka foszlányait találták meg. Nem voltak csontok, s hiába rostálták át a hamuhegyet, mert csupán néhány fog, az iránytű fémkerete, s egy formátlan aranycsepp, minden bizonnyal a karikagyűrű maradványa akadt fönn a szitasűrűségű rostán.

Az, hogy nem voltak csontok, perdöntő lesz Lujza halálának körülményeit vizsgálva is.

Nem volt tehát a házban sehol egyetlen pilótafénykép sem, de az, hogy vőlegényéből nem találtak temetni való testmaradványokat, érthetővé tette Lujza halálának körülményeit, illetőleg mindazt, ami a halál beállta után történhetett vele.

Már napok teltek el a januári hónapból úgy, hogy nem nyitott a trafik, s a szalon függönytelen ablakán át sem láttak mozgást a szomszédok, még kiszüremlő fényt sem a többi szobák leeresztett redőnyei mögül, de mert karácsony és szilveszter között a kisboltok zárva voltak, így nem tartották eleinte gyanúsnak a moccanatlan csendet.

Most, az árverésre kerülő tárgyakat bámuló tömeg, amely egy emberként szorított kölnivizes zsebkendőt az orrához, borzongva, szörnyülködve nézte a hatalmas porcelán fürdőkádat, amely mellé üvegpolcokat szereltettek a hajdani lakók, s a polcok tele voltak üres ékszeres dobozokkal.

Piros és kék bársony- vagy fehér selyembélésük még mutatta a nyomát annak, hogy lánc, karperec vagy medál, esetleg fülbevaló lehetett hajdanán bennük. De ékszer nem volt.

Nem volt semmi, bár mindenki úgy emlékezett, hogy Lujzának töménytelen mennyiségű ékszere volt, de a festményről ismert medálos láncon kívül semmi sem szerepelt a hagyatéki leltárban.

Napokig kereste az aranyat a rokon. Végigkutatta a szekrényeket, üreget keresve kocogtatta a falakat, megvizsgálta a padló repedéseit, az esztergályozott bútorok lecsavarható alkatrészei közötti hézagokat, átszitálta az éléskamra minden tasakját, zacskóját, amiben babszemnél apróbb élelmet tároltak valaha. Aztán egy bérelt fémdetektorral a pince és a padlás, a ház előtti virágágyás és a kert minden négyzetcentiméterét átvizslatta, de a mondai mennyiségű karperecekből, függőkből, melltűkből, gyémánttal, zafírral, rubinttal berakott kovácsszeg vastagságú láncokból nem talált meg semmit.

Ágy hát feljelentést tett ismeretlen betörő ellen, s beadványához mellékelt több tucat kézzel írott vallomást, amelyben a tanúk szinte fényképrészletességgel írták le az egyedi tervezésű arany ékszereket.

A rokon végigjárta az ékszerészeket, de csak az aggkorú Ruff emlékezett arra, hogy Lujza házából kikerült volna valami.

Jóval a háború után, akkor, amikor az államosított ékszerboltokban fel kellett iratkozni, de még úgy is hónapokig vártak sorukra a jegyesek, Lujza eladta szülei és saját karikagyűrűjét, s az öreg ékszerész azt állította, hogy a sokat emlegetett aranytárgyak jó minőségű dublé munkák voltak.

– Dehogy volt aranya. Kérem tisztelettel, az, amit rajta láttam, mind egy szálig szépen fényesített tizennégy karátos trombitaréz volt.

Az üzlet mögötti vegykonyhán – ez volt kiírva régies betűkkel a laboratórium ajtajára – (ahonnan apja halála után nem dobott ki semmit, s ahol példás rend és tisztaság volt, mintha csak tegnap törölték volna le a port), a jódszínű üvegdugós edények között egy lombikban rézgálic kék anyagba ágyazva piros és türkizkék, zöld és víztiszta kristályok hívták föl magukra a református kollégium pedellusának figyelmét.

– Ne szarjon be, papus, üvegprézli van benne, én már megvizsgáltam – mondta az örökös, de ennek ellenére, az öntapadós címkét, amelyet az egyik smasszer osztogatott, hogy a potenciális vevő a kívánt tárgyat nevével és árajánlatával megjegyezhesse, a pedellus, Ötödik Békai unszolására öt korsó sörre értékelve lefoglalta.

– Annyit megér nekünk, hogy megtudhassuk, hogy miféle anyag van az üvegballon alján – mondta a váltóőr, s a többiek örültek az elkövetkező napokban elfoglaltságot és beszédtémát jelentő anyagnak. Tudták, most megint alkalmuk lesz megkérni a nyugdíjas kémiatanárt, mint a jó múltkorjában, amikor a Mesztic-fűszerkereskedés egykori hordára egy megkövesedett, rozsdaszínű rózsaszálat vett a bolhapiacon, s hoszszas kísérletezés után megfejtették, hogy a Hebe-fürdői gyógyvíz lerakódása miatt olyan, s nem valamilyen mesebeli varázslat okán kövesedett meg a virág.

– Én azt hiszem – mondta a temetőőr -, hogy a néhai gyógyszerész, valamilyen színesfémércből aranyat akart kioldani, s az a sokszínű kristályos anyag csak a salakja annak a hajdani kísérletnek…

– Minden lehetséges – mondta a harangozó, aki a harangokról lecseppenő rézoxidon kívül jól ismerte a rézgálicot is, hiszen fiatalabb korában ő permetezte az egyház szőlőbirtokát.

Ötödik Békai a lombik tartalmát nézte, s eszébe jutott a vasúti távírda látványa, ahol állványokon, olyanszerű üveghengerekben, mint amilyenekben vegyeskereskedésekben az ömlesztett cukorkát szokták tartani, szintén rézgáliccal töltött tartályok voltak. Azzal működtek a Volta-elemek, s a nyugalmazott váltóőrnek arra a napra kellett gondolnia, amikor először látott ilyen elemeket, s hiába ígért fűt-fát a forgalmistának, mert nem akarta megtanítani a morzeábécére, mert magát a billentyűt nem lett volna nagy dolog kezelni.

– Maga mennyi idő alatt tanulta meg a morzét? – kérdezte a fűszeres-hordárt, aki tengerészinas koráról olyasmiket mesélt, hogy ha nem a törzsasztalnál hangzik el, a kutya se hitte volna egyetlen szavát sem.

– Én távírdázni nem tudok – mondta, s azon töprengett, vajon állította-e valaha, hogy ismeri a rövid-hosszú jelek titkát? Aztán nagyon megfontoltan válaszolt: az én időmben a hajókon még nem volt távíró, én csak a zászlójeleket ismertem, abból is csak annyit, amennyit éppen elleshettem. Voltak ugyan fénnyel leadott távmondatok, de azt csak a tiszt urak ismerték.

Kijöttek Lujza házából, bár Ötödik Békai még maradt volna, s legszívesebben licitált volna a nagyméretű portréra, de aztán arra gondolt, hogy ha már a valóságban elérhetetlen lett volna számára egy ilyen babaszépség, gyógyszerészlány úri kisasszony, akkor most vénségére miért alázná meg önmagát, hogy azt gondolhassa majd róla az egész város, hogy olyan szekér után fut, amelyik már réges-régen elment.

Lujzára gondolt Ötödik Békai, s hirtelen eszébe jutott, hogy már legalább két tucat esztendeje nem járt a REPÜLŐS EMLÉKMŰ felé, arra, ahol a hajdani máglya helyén egy gránitból faragott légcsavart állított a város. Hisz való igaz, hogy a háború kitörésének napján zuhant le Edelstein báró, de az is igaz, hogy nem a honvédségé volt a gép, így nem véshették föl nevét a PRO PATRIA 1914-18 emlékkőre, de azért méltó emléket akartak állítani annak, aki mutatványaival megfutamította a városi csordát, s aki gépéből kihajolva kézzel szórta az utolsó békebeli majális sokszínű meghívóit, amelyet a tömeg fölugrálva, már a levegőben szétkapkodott.

Lujza minden évfordulón virágot vitt a talapzatra, amelyről Trianon után valakik leverték kalapáccsal a pilóta nevét, helyette öntöttvas táblát tettek EROILOR AERULUI (a levegő hőseinek) felirattal, s most, hogy ezekre a dolgokra gondolt Békai, eszébe jutott, hogy azt mondták a Súrlott Grádicsnál, hogy talán már három esztendeje nem látták Lujzát a jelképes sírnál.

De hát mikor tűnhetett el?

És egyáltalán milyen maradványok alapján állítható bizonyosan, hogy a szó szoros értelmében elemésztette magát.

Egyetlen bizonyítéka az önmegsemmisítésnek az a füzetlap volt, amelyre reszketeg betűkkel azt írta föl, hogy: „Talán eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom. / Elpazaroltam mindenem, / amiről számot kéne adnom.”

Ezek a sorok s vőlegényének teljes hamuvá válása késztették arra a rendőröket, hogy hipotézist állítsanak föl arról, hogyan lett öngyilkos, hogyan történhetett meg, hogy még egy csontszilánknyi sem maradt belőle.

A Súrlott Grádicsnál úgy tudták, hogy az egyre nehezebben mozgó, de házába segítséget soha be nem fogadó Lujza ciánnal mérgezte meg magát, de úgy, hogy a halál beállta után az élettelen test egyenesen a koncentrált maró oldattal feltöltött kádba essen. Az a bűzös, szappanos jellegű folyadék, amelynek szaga a fagyok ellenére is belengte a környéket, az volt, amivé a test átváltozott a többnapos oldódás után. És mert a fürdőkádat alulról melegítette egy fűtőtest, amely a ház feltörésekor is még teljesen forró volt, feltételezték, két-három hét alatt ment végbe az a szappanszerűvé válási folyamat, amelynek végén, a kád dugóját kihúzva, a helyszíni szemlét tartó őrmester, leengedte a szennycsatornába Lujza földi maradványait.

Hetekig dolgoztak a bűnügyi laboratóriumban, hogy megállapíthassák a kád faláról levakart glicerinszerűségről, hogy vajon emberi eredetű anyag kémiai reakciójából származik-e. S mert a megtalált fuvarozó, aki áruval látta el a trafikot, pontosan emlékezett arra, hogy hány kiló különleges szappanosító vegyületet hozott Lujza apjának utolsó patikus tanoncától, akinek most vegyi üzeme van, s mert a trafik pénztárában találtak egy házi szappanfőzéshez tanácsot adó receptet, a rendőrség tisztázottnak látta, tényként könyvelte el a furcsa öngyilkosságot.

*

Az árverés után az öregek beköltöztek a kémiatanár otthoni laboratóriumába. A temetőőr saját termésű szilvapálinkával itatta a társaságot, már a harmadik üveg fogyott, a harmadik nap telt el, s már minden változatát átbeszélték Lujza nyomtalan halálának, amikor a vidámakat füttyögető tanár megkérdezte:

– Végül is mi a fenét kell megtudnunk? Mert annyi szent, hogy vegytiszta rézgáliccal állunk szemben, s amint a teljes oldódás után kiderült, azok a színes üvegkristályok mind-mind hamis drágakövek, és a felületükön látszik, hogy foglalatban voltak. Ergo, csakis az történhetett, hogy halála előtt Lujza kénsavba dobta dublé ékszereit. Azokat az ékszereket, amelyeknek eredetijét bizonyára megvette volna neki Edelstein báró, akinek repülőre is tellett…

Ruff, az öreg ékszerész azt mesélte, hogy a háború előtt egy-egy jelesebb tervezésű ékszerből másolat is készült. Az ő műhelyében, de máshol is az volt a szokás. Vagy pedig éppen az olcsó anyagból kivitelezett változatot csinálták meg előbb, hogy bemutathassák az igényes megrendelőnek. Volt, aki biztonsági okokból megvette a másolatot is, de mindig akadt jelentkező, aki hamis fényben szeretett tündökölni.

Ötödik Békai úgy süppedt gondolatainak dermesztő fagyába, hogy még a többiek is érezték, hogy a váltóőr olyasvalamin töpreng, amire csak télen szoktak gondolni az emberek. Nagy füstű kéményekre, szalmán perzselt disznókra gondolhatott, mert arcának mély barázdái olyanok lettek, mintha törött talpú szán hagyta volna nyomát az öregségtől hamuval felszórt hófedte út színűre sápadt arcán.

– Tudják, uraim, én arra gondoltam, hogy az életnek vannak törvényei, amelyeket nem lehet megkerülni. Az is megtörténhetik, hogy ami egy családra vagy nemzetségre van kimérve, azt egyik vagy másik tagja sokkal korábban tapasztalja meg. Mert ott van mindjárt Edelstein báró esete. Hiába keresztelkedett ki, mert a zsidótörvények értelmében úgyis elvitték volna, s akkor pont olyan hamuvá lesz Auschwitzban, mint így pilótaként, s ha igaz, hogy szappant is főztek a zsidók teteméből, akkor Lujza, ha zsidóné lesz, s követi a férjét a deportálásban, éppen ezt a sorsot kapta volna az élettől.

– Szép gondolat – mondta a nyugalmazott kémiatanár. – Most nem magyarázom el maguknak, de úgy jegyezzék meg, hogy ez az élet valaki, talán isten részéről, egy nagy dezsávű.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 37. szám