Forrás: ÉS

Niedermüller Péter

Egy fénykép margójára

Ott állnak hát a magyarok, szemben egymással, bizalmatlanul méregetve a másik oldalt (a fénykép a Népszabadság, 2005. szeptember 6-i számának 2. oldalán jelent meg). Az egyik oldalon a Gyurcsány nevű főmagyar az embereivel (előbb vagyunk magyarok, mint szocialisták, liberálisok stb., mondta – az újságok szerint – ő is néhány nappal korábban Balatonszárszón a már „valahol” hallott szöveget), a másik oldalon pedig a határon túli „törzsfőnökök”, Bugár, Kasza, Markó és társai. Kopaszodó, pocakos, érdemes férfiak – nőket még véletlenül sem látni, sehol se (hiába, a nemzetnek férfiakra van szüksége) -, akiknek szemmel láthatóan ötletük sincs, hogy mit is kellene megbeszélniük, csinálniuk, hogyan (és miről is?) kellene egyezségre jutniuk. Ágy aztán mindenki mondja a magáét. A határon túliak, hogy nekik kettős állampolgárság kell; a határon inneniek meg, hogy az nincs, de van személyi „a felmenők okán”. Hát ez aztán érdekes ötlet! A miniszterelnök érzi is, hogy itt valami baj van, mert gyorsan hozzáteszi, „nem vérségi, hanem polgári jogi alapon” lehet majd ilyen okmányokhoz jutni. Hogy ez hova vezet(het), azt persze rögtön felismerte a kárpátaljai magyarok egyik vezetője, aki szerint „a kisebbségi magyaroknak nem okoz majd problémát, hogy magyar állampolgárságú felmenőket találjanak”. Most aztán kezdődhet a kutakodás, hogy ki számíthat családi, rokonsági, azaz mégiscsak vérségi alapon magyar állampolgárságra. Hogy mi lesz az örökbefogadottakkal, árvákkal, elhagyottakkal, olyanokkal, akiknek elveszett az ilyen vagy olyan papírja stb. – hát ezen még nyilván gondolkozni kell. Meg egyébként is, a magasztos célhoz, a magyar nemzetben való gondolkodáshoz méltatlan ez az akadékoskodó kicsinyesség… (Azt azért még megkérdezném, hogy miképpen fog ez az egész eljárás lebonyolódni, lesz egy újabb hivatal, egy másik magyarigazolvány, vagy akár több is, s a határon túli magyarok egy kisebb okirattárral a farzsebükben járják majd Európát?) De itt abba is hagyom a viccelődést, mert hogy nem annyira vicces ez az egész. Hanem inkább (s még mindig) meghökkentő az a szellemi impotencia, ami az egyébként sem különösebben kreatív magyar politikai elitet a hatalmába keríti, amikor meghallja azt a szót, hogy nemzet, vagy a határon túli magyarok kifejezést. Az egyik oldal ilyenkor a rasszizmus, a nacionalizmus, de legalábbis az idegengyűlölet határait súroló (vagy mondjuk azzal incselkedő) eufóriába esik („magyar vagyok, nem piskóta/turista” – lehet tetszés szerint tovább ragozni), elviselhetetlenül patetikussá válik, miközben kulturálisan és politikailag értelmetlen mondatokat mond elragadtatásában, sőt felfedezi magának az olyan igaz hazafiakat, mint Csintalan, Pozsgay vagy éppen Szűrös. A másik oldal meg előbb zavartan hallgat, majd elkezdi mondogatni, hogy azért nem oda Buda, közöttünk is voltak, vannak becsületes magyar emberek – ezt ugyan nem mondjuk ki így nyíltan, hiszen mi nem zsidózunk, de mégis -, nem csak zsidók lettek kommunisták. Sőt nemcsak volt, hanem van is népi baloldal, él még Szárszó szelleme, vannak a nemzetért felelősséget érző baloldaliak, jobb- és baloldali nemzetiek egyesüljetek, és így tovább, és így tovább… Olyan ez az egész, mint valami rossz film, amit a legjobb lenne gyorsan elfelejteni. Csakhogy nem lehet, mert ebben a műfajban nincsenek jó filmek, csak egyre rosszabb változatok, ahogy azt az utóbbi napok, hetek eseményei mutatják.

*

A gondolati zűrzavar a legnyilvánvalóbban talán a határon túli magyarok fogalmában nyilvánul meg. Ennek a kifejezésnek van egy olyan „rejtett” történeti szemantikája, amelyet mindannyian értünk, noha úgy teszünk, mintha nem értenénk. A határon túli magyarok kifejezés ugyanis kizárólag a szomszédos országokban élő magyarokra vonatkozik. Az ausztráliai, észak- vagy dél-amerikai magyarokat nem hallani ebben az összefüggésben emlegetni – ők a magyar diaszpóra. Akik messze, szétszórtan és kevesen vannak, nem szorulnak támogatásra, azaz nem befolyásolhatók, egyébként is gyorsan „elveszítik magyarságukat” stb. – így hát elfelejthetők. Józan ésszel mégis nehéz belátni, miért fontos, hogy az Ungváron, Szabadkán vagy Kassán élő magyarok megtart(has)sák nyelvüket, „magyar kultúrájukat”, miközben a kutyát sem érdekli, hogy a Londonban, Berlinben vagy Sydneyben élő magyarok milyen nyelven beszélnek, s mi történik „magyar kultúrájukkal”? Persze lehet erre azt válaszolni, hogy itt csupán a nagy számok törvénye érvényesül, hiszen a három említett városban összesen nem él annyi magyar, mint mondjuk Kolozsvárott. Ez lehet, hogy így van, de nem csak erről van szó. Hanem arról, hogy még mindig létezik egy erős diszkurzus Magyarországon, amely úgy tekint a szomszédos országok ma magyarok által (is) lakott területeire, mint amelyek egykor – hosszabb-rövidebb időre – Magyarországhoz tartoztak, azaz ezek mégiscsak magyar területek (voltak, amiről manapság nem mindig illik beszélni, dehát mégis… legalább területi autonómia legyen), amit Berlinről vagy Londonról nehéz lenne állítani (nem is beszélve a területi autonómiáról, teszem hozzá, noha azt ígértem, abbahagyom a viccelődést). Azaz, ha a berlini magyarok elfelejtenek magyarul… hát istenem. De ha a kolozsváriak sem beszélnek már magyarul, akkor „végképp oda Kolozsvár”. A határon túli magyarok kifejezésnek van azonban egy további „bája”. Ez a megjelölés ugyanis kiemeli a szomszédos országokban élő magyar nyelvet beszélő vagy magukat magyarnak tartó embereket abból a társadalmi, politikai kontextusból, amelyben élnek, amelyben szocializálódtak, amelyben boldogulniuk kell, s áthelyezi, visszakényszeríti őket a magyar történelem, a múlt értelmezésének egyik uralkodó narratívájába. Onnan, ahol vannak, oda, ahol lenniük kellene. Abba az értelmezésbe, amely képtelen megszabadulni a tizenötmillió magyar mítoszától, amely még mindig „megcsonkított nemzettestről” beszél, amelynek még ma sincs semmiféle eszköze, képessége, de akarata sem a trianoni békeszerződés feldolgozására, sőt még mindig a (trianoni) határoktól független, egységes magyar nemzet utópiájának bűvöletében él, s amely mindebből kiindulva helyesnek tartja, elfogadja, sőt legitimálja az etnikai alapon történő politikai szerveződést. S persze lehet azt mondani, hogy mindez csak belemagyarázás (a mibe is?), de az legalábbis elgondolkodtató, ha a magyar miniszterelnök a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyarok politikai képviselői előtt arról beszél, hogy a magyarországi alaptörvényben kell definiálni a határon túli magyar szervezetek közjogi helyzetét és a nemzeti közösséget (még akkor is, ha mindezt választások előtti retorikai gyakorlatnak tekintem).

Az utóbbi hetek, hónapok megnyilvánulásai persze elválaszthatatlanok attól a jószerivel kezelhetetlen katyvasztól, amely az elmúlt másfél évtizedben a nemzettel kapcsolatos magyarországi közgondolkodást jellemezte. Ennek talán legfontosabb eleme az a nagy hagyományokkal bíró felfogás, amely a nemzetet valamiféle eredendően létező, metafizikus kontinuumnak tekinti, nem pedig egy történetileg létrejött, folytonosan változó és sokféle alakzatot öltő folyamatnak. S itt nemcsak a dilettánsokról és megkergültekről, táltosiskolákról, ősmagyarokról és egyebekről van szó, hanem mindenekelőtt egy finom csúsztatásról. Az Európában a XVIII-XIX. század fordulójától fokozatosan kialakuló modernitás egy olyan világfelfogást és társadalomfilozófiát teremtett meg, amely radikálisan elutasította a korábbi világszemléleteket és társadalommodelleket, miközben kitalálta a múltat és a történelmet; a múlthoz fűződő viszonyt, a történeti kontinuitást pedig önnön társadalmi rendjének egyik meghatározó alapelvévé tette. A modern történettudományok a történeti kontinuitásnak pontosan ezt az elvét érvényesítették a nemzeti történelmek megszerkesztése során. Ebből azonban nem következik, hogy már ezer évvel ezelőtt is lett volna magyar (lengyel, angol, francia stb.) nemzet. Voltak különböző történeti események, folyamatok és szereplők, amelyekből aztán a történettudomány, a néprajz, az irodalomtörténet, no meg persze a politikai ideológiák gondos válogatás nyomán megformálták a nemzeti történelmet és kultúrát, s ezt úgy jelenítették meg, mint ami az „idők kezdetétől” létezik. Éppen ezért nagyon világosan ki kell mondani (a közhelyet), hogy nincs és nem is volt soha eredendő, „természetes”, évezredes nemzeti közösség, kultúra és hagyomány, összetartozás. Ami ehelyett viszont volt, az a nemzeti múlt és összetartozás állandó – szimbolikus és politikai értelemben vett – fabrikálása, mítoszok gyártása – és ez az, ami ma is történik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a konstrukciók kitalációk, fikciók lennének, hogy sokan ne úgy tekintenének ezekre mint a „történeti valóságra”, hogy ezeknek a mítoszoknak ne lenne politikai, társadalmi erejük. Természetesen van. Mindenekelőtt azért, mert a nemzetnek ez a modernitás által megteremtett eszméje a XIX. századtól máig milliók számára a közösségi identitás és a politikai cselekvés legfőbb kiindulópontját jelentette. Ez a folyamat ugyan Európa különböző területein eltérő formákban zajlott le, s különböző nemzetkoncepciókat eredményezett, a XIX. század története mégis arról szól, hogy az emberek miképpen fogadták el és azonosultak a történelmi múltnak, a nemzeti kultúrának és identitásnak azokkal a képeivel és modelljeivel, amelyeket az egyes nemzetállamok saját politikai legitimitásukat biztosítandó felkínáltak. Ez azonban egyáltalán nem volt harmonikus folyamat. A nemzeti múltnak és kultúrának a megszerkesztése, illetve a kultúra territorialitásának az elve ugyanis szükségszerűen járt együtt egyes csoportoknak, hagyományoknak, történelmeknek és kultúráknak a megkülönböztetésével, marginalizálásával, sőt kizárásával, vagyis a kisebbségek megteremtésével. A nemzetállami gondolkodás tehát szükségszerűen hozta létre a kisebbségeket, mivel a nemzet kulturális konstrukciója – különösen Európának azon a vidékén, ahol élünk – mindig csak egyetlen, uralkodó értelmezést bírt el.

*

Mindezt lehetne persze történeti távlatból mint történeti problémát szemlélni, ha a mai magyar politikai közbeszéd nem tenne még mindig úgy, mintha csak egyetlen múlt, egyetlen nemzeti kultúra lenne, s mindenkinek azt kellene elfogadnia. Pedig, ha semmi más, akkor az elmúlt évtized szimbolikus csatározásai meggyőzhettek volna mindannyiunkat arról, hogy a múltnak, a történelemnek, a nemzeti kultúrának sokféle, gyakran egymással szemben álló olvasata van, s a közös történelem, a közös kultúra nem azonos, hanem közösen birtokolt történelmet és kultúrát jelent. A közösen birtokolt történelmet és kultúrát azonban nagyon különböző módokon, nagyon különböző társadalmi helyeken és összefüggésekben éltük meg, s ennek megfelelően nagyon eltérő tapasztalatokra tettünk szert. A modern társadalom alapvető kérdése éppen ezért az volt, és az ma is, hogy egy olyan társadalmi térben, amelyben (sokszor nagyon) különböző történelmi tapasztalatok és kulturális hagyományok vannak egyidejűleg jelen, hogyan lehet olyan társadalmi rendet felépíteni, amely nem egyes csoportok, azok történelmének, hagyományainak, kultúrájának a kizárására, hanem a mindenkire kiterjedő társadalmi inklúzióra épül. Az a beszéd, amelyik differenciátlanul és állandóan magyarokról, magyarságról, határon túli magyarokról beszél, éppen ezt a kívánatos alapelvet sérti meg – megengedem, talán akaratlanul és jóhiszeműen. De mégis, hiszen azt mondja – nyíltan vagy rejtve üzenve -, hogy a magyarságot a sajátos kultúra köti össze, hogy ez a kultúra tesz bennünket magyarokká, hogy ez valami olyan kollektív belső lényeg, amely nem változik, amely állandó és az individuális tulajdonságot, alkatot is befolyásolja, hogy ez a kultúra ősi, eredeti, autentikus, hagyományos, a múltban mélyednek a gyökerei, s éppen ezért minden körülmények között meg kell védeni. Hiszen, ha a kultúrát így értjük és értelmezzük, akkor ennek a kultúrának a pusztulása (azaz változása) egyben a nemzet, a magyarság pusztulását is jelenti. Ha változik a kultúra, akkor fogy a magyar, és egyre zsugorodik a magyar nemzet…

Hogy ez az esszencialista érvelés valóban jelen van a mai magyar közbeszédben, annak egyik legjobb bizonysága az a mód, ahogy a határon túli magyarok megjelennek a magyarországi médiában (élen a Duna Televízióval). A szomszédos országokban élő magyarok vagy a nemzet/a kisebbség megmentésén munkálkodó papok, írók és néha politikusok képében vannak jelen, vagy pedig idős parasztasszonyok és férfiak, az „archaikus népi kultúra” formájában. Más lényegében nincs. És ez nem csak azért baj, mert fenntartja és újratermeli a nemzet kulturálisan definiált, ma már végérvényesen anakronisztikus eszméjét, miközben megnehezíti, gátolja a politikai nemzet felfogásának a meggyökeresedését, s egyben a magyar társadalom kulturális modernizálódását. Hanem azért is, mert ez a gondolkozásmód, a „magyarság”, a kisebbségek reprezentációjának ez a módja – önnön logikájának az okán – „láthatatlanná” teszi, kiszorítja mindazokat a kulturális kezdeményezéseket, amelyek más elveket, filozófiákat és szemléletet követnek. Ágy kerülnek a határon túli magyar kultúra marginális pozícióiba éppen a legprogresszívabb kezdeményezések: a Transindex, a Hét, a kolozsvári Tranzit House, a Kalligram Kiadó vagy éppen a fiatal vajdasági magyar írók és értelmiségiek – és ez csak néhány tetszőlegesen kiragadott példa.

Persze nyilván egyszerűbb és biztonságosabb a „mi” és „ők” megszokott kategóriáiban gondolkodni, s ezeket a kategóriákat a nemzeti, nemzetiségi szembenállás összefüggéseiben értelmezni. Ez ugyan nem old meg semmit, de vannak bizonyos „előnyei”. Egyrészt annak a megközelítésnek, amely úgy beszél a magyarságról, mint egy egységes, kulturálisan homogén képződményről, nem kell tudomást vennie a magyar társadalom, illetve a határon túli magyarok társadalmi, kulturális tagoltságáról, sokféleségéről. Sőt, a kulturális esszencializmus, a magyarság és a közös(nek nevezett, de azonosként értett) magyar kultúra hangsúlyozása épp a különbségek és az eltérések „eltakarását” szolgálja. Ezzel azonban nemcsak az eddigi, sehova nem vezető gondolkodási mód és értelmezési modellek konzerválódnak és termelődnek újra, hanem megmerevednek a politikai struktúrák, s ezáltal a politikai hatalom is. A többség és kisebbség szembenállásának fenntartása és reprodukálása ugyanis azok politikai hatalmának a biztosítását szolgálja, akiknek politikai szerepe és jelentősége éppen erre a szembenállásra épül. Amíg a politikai hatalom, amíg politikai szervezetek etnikai érdekek védelmével legitimálják magukat, addig ezeknek alapvető érdekük lesz annak bizonygatása, hogy az adott etnikai vagy nemzetiségi csoport veszélyeztetve van, s így politikai védelemre szorul. Azaz éppen az etnikai alapon szerveződő politikai pártok azok, amelyek létalapját a korábbi szembenálláson és konfrontáción alapuló szemlélet fenntartása és újratermelése jelenti.

*

Ebből az „ördögi körből” persze nem lehet úgy kilépni, hogy egyre újabb és újabb igazolványokat találunk ki, egyre újabb és újabb törvényeket hozunk. Hanem csakis úgy, hogy egy másik szemléletet erősítünk. Egy olyan szemléletet, amely a kultúrát, a hagyományt, a múltat nem szakralizálja, nem esszencializálja, hanem annak tekinti, ami, állandó változásban lévő mindennapi gyakorlatnak. Egy olyan szemléletet, amelyben nem számít szentségtörésnek, hazaárulásnak (a sor tetszés szerint folytatható), ha kimondjuk, a szomszédos országokban élő magyarul beszélő emberek az utóbbi hét-nyolc évtizedben alapvetően más politikai, társadalmi és kulturális tapasztalatokra tettek szert, mint a Magyarországon élők, azaz még csak közösen birtokolt múltunk sincs, nemhogy közös történelmünk, s ezen a tényen akárhány kitalált közös történeti hős sem változtat. Egy olyan szemléletet, amely nem arra törekszik, hogy megteremtse egy országhatárokon átívelő, kulturálisan definiált egységes magyar nemzet vízióját, hanem arra, hogy egy sokféle, plurális társadalomból hozza létre, arra építse fel a politikai nemzetet. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a magyarországi és a nem magyarországi magyarok között ne lehetnének kapcsolatok. Sőt, nemcsak lehetnének, de szükségesek is. De csak akkor, ha ezt nem az „anyaország” és az „elszakított kisebbségek” közötti „természetes”, „testvéri” összetartozásnak tekintjük. Hanem úgy, mint az egy nyelvet beszélő, de különböző politikai és történeti kontextusokból származó, eltérő társadalmi és kulturális tapasztalatok birtokában lévő emberek közötti önkéntes kommunikációt. Tudom, sokan szokták erre mondani, hogy ez túl bonyolult, ezt így nem érti a nép. Biztosan nem kevesen vannak, akik ezt az okfejtést, ezt a megközelítést nem fogadják el. De hogy a nép (kiről is beszélünk?) ne értené…? Hát, ezt nem tudom, mivel ezt eddig ki sem próbáltuk, hiszen évtizedek óta mindenki ugyanazt az unalomig ismert szöveget hajtogatja. Arra meg gondolni sem merek, hogy politikusaink – itt és ott – talán azért hivatkoznak az értetlen „népre”, mert így gondolják megspórolni a nemzet, a nemzethez való tartozás, a nemzeti identitás problémáinak újragondolását. Egy kísérletet azonban talán mégiscsak lehetne, kellene tenni, hiszen a politika nemcsak társadalmi hangulatok kiszolgálásából áll, hanem alakítania is kell a társadalom, az emberek felfogását, új megközelítéseket, szemléleteket, értelmezéseket kell felkínálnia – vagy mindez csak naiv illúzió lenne?

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 37. szám