Forrás: ÉS

Szécsi Éva

A nyilvánosság veszélyei

A címet saját magamtól plagizáltam. Árásom, amely az Élet és Irodalom 1984. március 23-i számában, a természetgyógyászatról, hagyományos gyógyászatról, a beteg jogairól szóló heves vitában jelent meg, ezzel a címmel. Magamtól idézek: „…Azon már régen túljutottunk, hogy minden mindenki számára érthető… De attól, hogy nem mindenki érti, mi több, attól, hogy nem egyértelmű, még hírt kell adni róla. Egyszerűen azért, mert az élet minden területe nyilvánossá vált…”

A cikkre és több más írásra Rényi Péter, a Népszabadság akkori főszerkesztő-helyettese válaszolt Csak ülök és ámulok című cikkében (Élet és Irodalom, 1984/17.). Többek között ezt írta: „Akit rávisz a lelkiismerete, mint Szécsi Évát, hogy kijelentse – ebben a vitában! -, teljesen feleslegesen vitatkozunk arról, hogy lehet-e, megengedhető-e a nyilvánosság előtt kimondani vitatható dolgokat, vállalni kockázatot, esetleges kudarcot, sőt, „kétes értékű versenyfutásokat”, az aligha gondolta végig az eszmecserének, a vitának mik a racionális és humánus céljai, és hogyan születhet a vitaszabadságból egy jobb, emberibb rend. A káosz csak a félelmeket, a bizalmatlanságokat fogja növelni, csak a babonáknak és a fanatizmusoknak kedvezhet…”

Talán felesleges jelezni, hogy a vita már régen nem egy sebkenőcsről folyt. Akkor nagyon büszke voltam a cikkemre, arra pedig különösen, hogy maga Rényi Péter haragudott meg rám. A mai viták olvastán gyakran eszembe jut az írásom és annak címe. Úgy emlékszem, a nyilvánosság szó akkoriban még nem forgott közszájon, talán az elsők között írtam le, milyen fontos a nyilvánosság, amely védőpajzs, amelynek révén a dolgok „rendbe hozhatók”, „elintézhetők”; magyarán: a rendszer megreformálható.

Annak idején azt hittem, kellően ironikus címet találtam írásomnak. Természetesen úgy véltem, hogy a nyilvánosságnak nincsenek veszélyei, mindenről hírt kell adni. Árhattam volna véleményt is, de valamilyen okból nem azt írtam.

Attól tartok, már akkor, abban a vitában, amelyben a Népszabadság főszerkesztő-helyettese a fennálló rendet és hatalmat védte, neki volt igaza. Nem csak a konkrét ügyben, amelynek szövevényes jövőjét, annak minden részletét nem láthatta (én sem): a kézrátétes gyógymódokat, az élményfürdőt, a tévés távterápiákat. Cikke a vita szabadságát vitatta. (Akkoriban úgy mondták: „parttalan viták”).

Természetesen ezzel akkor nem értettem egyet.

Ma, a valóság láttán, úgy érzem, a nyilvánosságnak mégis vannak veszélyei. Az Élet és Irodalom vitacikkeit olvasván úgy vélem, hogy „est modus in rebus, sunt certi denique fines” (van a dolgoknak rendjük, vannak határaik). Persze, azt ma senki le nem írhatja, ki nem mondhatja, hogy az információ szabad áramlását, az emberek információhoz való jogát bárki, bármi korlátozhatja. Egyik alapvető emberi szabadságjogunk.

A szólás, a vélemény is szabad. De kérdés, mennyire tartozik minden vélemény a nyilvánosságra.

Évekkel ezelőtt egy ma is ismert jobboldali újságíró a Népszabadságban cikket írt, amelyben félreérthetetlen antiszemita kijelentéseket tett. Cikkek özöne válaszolt rá, vitatkozott az antiszemitizmussal, a szerző nézeteivel, érvelt, cáfolt, felháborodott, vagy éppen kiállt mellette. Ártam a Népszabadság főszerkesztőjének, amelyben nem a cikk szerzőjével, hanem a lappal, a szerkesztőséggel vitatkoztam, mondván, hogy egy ilyen írást nem szabad közölni (a Népszabadságban), a vita felesleges és provokál. A lap rengeteg visszhangot közölt, az én írásomat természetesen nem.

Bevallom, az Élet és Irodalomban először az Ungváry Krisztián cikkére (Egy emléktábláról, ÉS, 2005/31.) közölt válaszokat olvastam, azok keltették fel érdeklődésemet: mi állhat abban a cikkben, amely ilyen éles és szenvedélyes reagálásokat váltott ki. Aztán elolvastam. Én is fel vagyok háborodva. De nem azon, amit egy éretlen, magát tudósnak kikiáltó fiatalember ír, aki naponta rádiócsatornákon, tévéműsorban nyilatkozik, akinek több napilapban szinte naponta jelennek meg kolumnás írásai. Mikor olvas ez a fiatalember? Tanul nyelveket? Ismeri a második világháború történetét? Sándor Iván Kedves Ungváry Krisztián! című hozzászólásában (2005/32.) a cikk szerzőjét – többek között – „a kérdés megbecsült szakértőjének” nevezi. Majd elmagyarázza a „kitűnő könyvek” szerzőjének a második világháborút, a német megszállást és a jogrendet. Más hozzászólók hivatkoznak De Gaulle-ra meg Churchillre. Ungváry Krisztián ezt vagy nem tudja, vagy felesleges neki elmagyarázni, úgysem értené.

Nos, én úgy vélem, hogy történésznek nem születnek, hanem tanulnak az emberek. Nem úgy, mint Mozart, aki ötévesen koncertezett, vagy a Polgár lányok, akik óvodáskorukban már sakkoztak, vagy Evariste-Galois, aki tizenkilenc évesen állította fel híres, két évszázadig megfejtetlen matematikatételét, nem úgy, mint az ifjú Bolyai vagy a gyermek Jehudi Menuhin. A történésznek természetesen nem kell (kellett) mindent személyesen átélnie, s nem kell úgy viselkedni, mint a közkedvelt tévés kvízműsor játékosai, akik egy-egy történelmi, második világháborús kérdésre azt felelik, hogy „úgy rémlik”, „nem emlékszem, mert akkor kicsi voltam” stb.

Amikor Csou En-lajt megkérdezték, mi a véleménye a francia forradalomról, azt felelte, kétszáz év túl rövid idő ahhoz, hogy véleményt lehessen mondani róla.

Úgy tűnhet, a naponta nyilatkozó, cikkező fiatal történész nem véleményt mond, hanem tényeket idéz. Ez is lehet egyfajta módja a történetírásnak, de kérdés, hogy a hatvan évvel ezelőtti események már a történelemtudomány hatáskörébe tartoznak-e. Nem mintha a történelemtudománynak kizárólag a mohácsi vésszel vagy Nagy Sándorral kellene foglalkoznia. Churchill például az angol nyelvű népek történetéről írott művére kapott irodalmi Nobel-díjat.

Churchill nem történelmet írt, pedig többet tudott, mint Ungváry Krisztián. (Aki valóban sok adat ismerője, mi több, diszkrét ismerője. Árásában például nem jelöli meg, mi volt a történetében szereplők eredeti neve. Magyarul: miről magyarosítottak. Ezt is megtehette volna, hiszen azt állítja, hogy a háború után a fasiszták üldözésének, elítélésének egyik fő oka a személyes bosszú volt. Továbbá, hogy a törvény az törvény, be kell tartani, parancs az parancs, teljesíteni kell.) Ez, a sok tény között egy személyes vélemény, amelynek hangoztatásához jelen társadalmi, politikai viszonyaink között joga van. Még azt is megállapíthatja, hogy igény mutatkozik a volt csendőrök baráti körének megalapítására. Ágy igaz: van rá igény.

Ungváry Krisztián tényeket és véleményt közöl, publicisztikai elemekkel színesítve hosszú dolgozatát.

De hol? Mely fórumon? Mely lap hasábjain? Hogy megjelennek napilapok, hetilapok, amelyek szerkesztői, újságírói nem tudják, ki volt De Gaulle és mit tett Franciaországért, az, mai világunkban, természetes. Ám az Élet és Irodalom szerkesztői nem tudatlanok, nem műveletlenek; felelős emberek. A vitát, felháborodást kiváltó, tisztességes embereket felizgató cikk közlése – véleményem szerint – provokáció. Kéziratot vissza is lehet adni, a szerzőt el lehet küldeni más, nézeteivel jobban azonosuló napilap, hetilap, folyóirat szerkesztőségébe. Mint ahogyan bizonyos vagyok abban, hogy jó ízlésű irodalmi szerkesztőjük nem közöl minden kínrímet, minden pocsék novellát. S abban is bizonyos vagyok, hogy a szerkesztőség tagjai, vezetői pontosan tudták, hogy az Egy emléktábláról szóló írás nem történettudományi mű, nem tényfeltáró cikk, nem tanulmány, hanem pamflet. Az Élet és Irodalom saját olvasóit akarja provokálni?

Ha ez volt a cikk írójának a célja, akkor ez sikerült neki. De mi lehetett a lap célja a közlésével? Hogy egy rágalmazó, tényeiben pontatlan és nagyon hosszú írásra tucatnyi hosszabb-rövidebb írás válaszoljon, s ezek töltsék meg a lap hasábjait? Ez csupán szónoki kérdés, nem akarom rosszindulatú feltételezésekkel rágalmazni az Élet és Irodalmat, amelynek olvasói nem tehetnek mást, ezután is előfizetik, megveszik. Kézirat viszont mindig akad. Kéziratot vissza is lehet adni. Akár az enyémet is. De fenntartom, hogy a visszaadást előttem kellett volna kezdeni.

Szécsi Éva

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 37. szám