Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Nemzeti antidarabontok

Épp száz éve használatos nálunk a „darabont” szó mint politikai kategória – a legpejoratívabbak egyike. Majdnem kollaboránst jelent, néppel, nemzettel szembemenetelő akarnokot, aki „a jó ügy érdekében” az abszolutisztikus hatalom támogatását is elfogadja. A darabont (trabant) pusztán katonai fogalom volta mára elhomályosult, politikai minősítésként viszont fel-felbukkan. Vajon használói tudatában vannak-e, hogy ezt a klisét a régi és új, jobb- és baloldali antidarabontoktól veszik át? A Budapesti Hírlaptól, mely 1905. október 2-án úgy látta: „bárki, aki segítőtársául szegődik a jelen kormánynak, bármilyen tetszetős jelszavakkal kendőzi magát s bármennyire hangoztatja szép szavakkal és dús svádával a szabad eszméket és a szabad gondolkozást, valójában az abszolutizmust s a rideg császári akaratot szolgálja”. Vagy Révai Józseftől, aki 1941-ben úgy látta: „a városi polgárság első (és utolsó) kísérlete önálló politikai fellépésre a nagybirtokos oligarchia ellen, az államcsínnyel próbálkozó Habsburgok szárnyai alatt, Fejérváry generális darabont-kormányának védelmében folyt le és fúlt kudarcba. A munkásság tömegharcait a szociáldemokrata pártvezetőség első nagy ballépése, a Kristóffyval kötött paktum vitte zsákutcába.”

A mai antidarabontok azokkal kerülnek közös platformra, akik (például A Cél című fajbiológiai szemle 1939-es évfolyamában) a darabontok egyikéről így vélekedtek: „Ady nevét a gyalázatos emlékű darabontkormány megalakulásáig senki sem ismerte. Ekkor kerestettek eladó tollak a darabont sajtófőnök Vészi József által. Ágy lett Ady darabont hírlapíró, ki parancsszóra szidta az ellenzéket, magasztalta a Fejérváryt, Kristóffyt, és a többi darabontot, kiket azután az Országgyűlés a legégetőbb megbélyegzésben részesített, mikor a tolvajgazdálkodásnak vége lett.” A Cél nem hazudott, Ady valóban dicsérte a „darabontok” programját: „egy orvosság van – az általános titkos választói jog. Beteg a társadalom, koldus a nép, gyönge az osztályparlament. Nem segít más. Hazaárulózták őket. Kormánybérenceknek nevezték a liga embereit. Mert Bécsből is az általános választói jogot hirdették. Ez volt az ő bűnük. Mikor II. József népjogokat kínált, az akkori európéerek, a Kazinczy Ferencek azt mondták: helyes. A jó mindig jó.” A hatalomból átmenetileg kicsöppent politikai elitet pedig így jellemezte: „…kik vezérkednek a záptojás harcokban? Ugyanazok, akik a képviselőházi padverésekben jeleskedtek. Hányan vannak összesen? Ha minden rezisztáló vármegyét vezérkedő képviselőivel és zajongó bizottsági tagjaival összefogunk: lehetnek néhány ezren. Néhány ezer ember, aki úgy csoportosítja a maga lármáját, hogy az ország lármájának látszik. Néhány ezer ember, aki exponált helyre jutott, s most úgy tesz, mintha ő volna a szuverén nép.” Még a kormánybérencség vádjából is képes volt paródiát csinálni: „Megtörtént a nagy csoda. Szibériából aggon, ötvenhét év után hazajött. A magyar választók erősen megrótták azt, hogy Petőfi Szibériában voltaképpen a galád abszolutizmus kenyerét ette.”

Bezzeg a nemzetben gondolkodó antidarabontok elfogulatlanok voltak. A kormányprogramról annak megismerése nélkül is kinyilvánították a bécsi Zeitban: „A koalíció ezt a programot, bármi is a tartalma, a legnagyobb határozottsággal vissza fogja utasítani.” Olyan konkrétumokról, mint amilyeneket dr. Horváth József, az 1905/6. évi megyei ellenállás című krónikájában az általános választójog mellett felsorol: „nagymérvű beruházások, szociális reformok, progresszív adórendszer, ingyenes népoktatás, földtehermentesítés, a közigazgatás államosítása” – csak nem vehettek tudomást? Mentalitásuk csakúgy, mint ellenfeleikkel szemben használt stílusuk etalonként maradt örökül a jobboldalra. Kristóffy emlékirataiból tudjuk, hogy „már a bemutatkozó képviselőházi ülés megnyitásakor, midőn Fejérváry délceg alakját megpillantották, egy éles, átható hang süvítette keresztül a termen: Gazemberek! A kivonulás alatt Posgay Miklós képviselő hátulról leköpte Bihar Ferenc honvédelmi minisztert.” Sajtójuk nevében Lengyel Zoltán minősítette az új politikai garnitúrát: „az összbirodalmi törekvés a tönkrement egzisztenciák szemét népéből egy minden törvényt, jogot, parlamentarizmust eltipró gaz bandát állított az ország élére”. Nemcsak az volt Kristóffyék vétke, hogy nem tartoztak a belterjes politikai elitbe (ezt talán még megbocsátották volna nekik), de azt már nem, hogy meghirdették az általános választójogot. Az antidarabont érzelmű dr. Horváth könyvében a szocialisták szemére hányta, hogy „nem restelltek Kristóffy eszközeivé szegődni s az országot elárasztani lelketlen, hazafiatlan izgatókkal”. Antidarabont-körökben a két tábor közti kompromisszum keresése is bűnnek minősült, s a Néppárt Alkotmány című lapja így csapott le Kossuth Ferenc ezzel kísérletező pártjára: „Magyarországot nem szolgáltathatjuk ki sem a zsidóknak, sem a nemzetközi forradalmároknak, sem a nemzetiségi izgatóknak. Ha Kossuth Ferenc Fejérváry és Kristóffy haladópártjával óhajt szövetkezni, az a magyar nemzeti követelések feladását vonná maga után”. Hogy a darabontok politikája valójában milyen veszélyt rejt, Rákosi Jenő mondta ki nyíltan a Budapesti Hírlapban: „Kristóffy és Lányi urak [Lányi Bertalan igazságügy-miniszter – Ny. A.] nem ereszthetik rá az ország lakosságára AZ ÉHESEK PUSZTÁTÓ HADÁT, mint valami új tatárjárást.” Ez a lap látta „a Dózsa-féle parasztlázadás példájának megismétlését” abban, hogy az általános választójoggal „a törvényes, a szavazó nemzet ellen” lázítják „a szavazati joggal nem bíró sokaságot”. A lap egy kormányfői interjút is így kommentált: „…szemünkre vetik ázsiai eredetünkkel együtt ázsiai állapotainkat is. – A mezőgazdasági munkabér hazánkban a Kongó-völgy színvonalán mozog – diktálja Fejérváry miniszterelnök a Neue Freie Presse munkatársának. Fölcsapott szocialistának, vagy mint nagyapáink mondták, a parasztok fölbujtójának.”

Az 1905-ben darabontellenes Apponyi Albert a húszas években írt emlékirataiban már más álláspontot foglalt el (nem is szokás hivatkozni rá), szerinte ugyanis „mikor a Fejérváry-kormány beváltotta ígéretét és közreadta választójogi törvényjavaslat-tervezetét, tömegek tanyáztak az Országház előtt a „darabont-kormány” megvédésére és mukkanni sem volt tanácsos ellenük. Mi egy olyan alkotmányt védtünk, melynek jogélvezetéből az ország nagy része ki volt zárva. A tömegek magatartása megmutatta a nemzeti eszme gyengeségét, ha a nemzet nem foglalja magában az egész népet.” Azt is tudta, hogy darabont-ügyben mi az igazi kérdés: „…fönntarthat-e a demokratikus haladást akaró és hirdető hatalommal szemben sikeres küzdelmet egy antidemokratikus ellenzék?”

Amikor a megyék passzív ellenállása szinte megbénította a közigazgatást, s a kormány új vezetőket próbált kinevezni, a Budapesti Hírlap mindenkit megfenyegetett: „…a magyar tanácsadókra még enyhítő körülmény sincsen, rászolgáltak a legkönyörtelenebb, a legkérlelhetetlenebb népítéletre”. Intelme nem maradt pusztába kiáltott szó: Debrecenbe még meg sem érkezett az új főispán, mikor a várost már falragaszok lepték el, mondván: „…házába senki be ne bocsássa, ne legyen hely, hová fejét lehajthassa. Hazaáruló az az ember is, aki a jogbitorló főispánnak engedelmeskedik. Kovács Gusztáv arra mert vállalkozni, hogy az alkotmányrabló kormány alázatos szolgájaként suhogtassa fejünk felett a zsarnoki önkényuralom vasvesszejét!” A sajtó által kilátásba helyezett népítélet be is következett. Dr. Horváth könyvéből tudjuk, hogy miként: „Kovácsot a debreceni legények közrefogták s ki bottal, ki fokossal, ki meg ököllel kezdte ütlegelni. Fejét csakhamar elborította a vér. A düh paroxizmusában levő emberek leköpték, megrugdosták. Lábánál ragadták meg a főispánt s hurcolták a pályaudvar előtti térségre, ahol egy halottaskocsi állott. A félholt embert három legény a halottaskocsira dobta. Vessz el, gazember, ordította a tömeg. A debreceni események híre még aznap elterjedt. Ágy kell elbánni minden hazaárulóval – hangzott föl itt is, ott is.” Bezzeg a liberális oldal „debreceni lincselés” néven tárgyalta az esetet és Az Újság képes volt ezek után azt írni, hogy „aki a nagy néptömegek robbanékony indulataival csinál politikát, százszor és ezerszer gondolja meg, milyen romboló és pusztító véletlenségek kitöréséért felelős.” Pedig a jobboldali sajtó tudta, mit miért tesz. Tápai-Szabó László emlékirataiból a motivációra is fény derül: „…győzött a koalíció, sok újságíró kollégám szépen elhelyezkedett, ki képviselő lett, ki a miniszterelnökséghez jutott, ki más hivatalt kapott.”

Azon meg csak nevethetünk, hogy a darabont névnek miféle utóéletében reménykedett a naiv Kristóffy József: „A késő utókorban e csúfnév dísznévvé váland, mert innen fogják Magyarország demokratizálódását és középkori eszmékkel való szakítását számítani”.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 36. szám