Forrás: ÉS

LÉVAI JÚLIA

Szemétláda-felirat, über alles

Ha az ember a Vámház körút forgatagából érkezik a Közgazdasági Egyetem előtti, váratlanul kitáguló térbe, általában föl sem merül benne, hogy itt újabb izgalmakkal kell majd szembenéznie. Hiszen a Duna-partnak ezen a szakaszán minden nyugalmat áraszt. A forgalom csekély, nincsenek plakátok, hirdetések, s a híd hallgatag pillére és maga a háztömb is csupán építészeti arányokról, stílusokról közöl információkat.

*

Nem úgy a villamoshoz vezető lépcsők melletti szeméttartály. Ennek már a színe is csupa aktivitás – élénksárga -, s az alapszín kontrasztjaként csak úgy kiabálnak róla a drága permanent tollal rávitt, olajfekete betűk. „Ez itt a zsidók helye” – vágja képen az érkezőt a felirat a kukatetőn, nagyjából tavaly június óta. Alatta határozott vonalú nyíl mutat a bedobórés felé.

Aki belépett a térre, az kénytelen-kelletlen elolvasta a feliratot. Olyan szög nem létezik, ahonnan el lehetett volna kerülni a látványt. Az emberek mégis rendre elnéznek a tartály fölött, úgy tettek, mintha nem lenne ott semmi, s ha mégis meg kellett állniuk a közelében, akkor gondosan hátat fordítottak a helynek, és merőn bámulták a Dunát. Ezen igazán nincs mit csodálkozni. A magyar közéletből hiányoznak bizonyos, alapvető civilizációs konszenzusok. Ágy például az is, hogy az ember biológiai vagy sorsszerű adottságait értékítéletekkel összekötni szigorúan tilos, továbbá hogy népcsoportok, rasszok között hierarchiát felállítani ugyancsak szigorúan tilos és erkölcstelen. Az ilyesmit egyébként már csak a saját érdekünkben is célszerű elkerülni. Az ember sosem tudhatja, hogy a másik fejében éppen mivel telítődött a rasszizmus, hogy egyáltalán mely népek látszanak ott egyúttal rassznak is, és hogy ezen belül melyek minősülnek rossznak vagy jónak. Nemrég például ártatlanul bementünk a budai Skála hipermarketjébe, ahol is nem tudtuk nem hallani, miket beszélnek ezzel kapcsolatban a biztonságunk fenntartására odarendelt őrök:

– Hallottad ezeket a bunkókat, hogy törték a magyart?

– Hát persze. Na és milyen ezeknek a képük? Már csak a machete hiányzik a kezükből.

Ijedten körülnéztünk, de nem láttuk, hogy az áruházba bárhol is bozótvágó késsel felszerelkezett, vad és primitív hordák törtek volna be, egy alacsonyabb szintű kultúra képviseletében, ugyanakkor azt meg láttuk, hogy vidám, fekete hajú olaszok költik a valutájukat a pénztáraknál. Csak nem, hogy már az olaszok is alacsonyabb rendűek nálunk?! És vajon mi, magyarok, akik már induláskor tizenkét rasszból álltunk, miből ismerhetjük fel ennek a rendszernek a logikáját? Azt, amit a többszörösen kitüntetett írók és költők mondanak időnként a Kossuth rádióban – hogy ti. mi, vegyesek lennénk a tiszta fajú árják -, nemigen tekinthetjük kiindulópontnak, hiszen eddig innen mindig azokat vitték el, akik kevésbé keveredtek, s így jól leolvasható volt róluk a tiszta származásuk. Honnan tudhatjuk tehát, hogy a mi saját fajtánk mikor és mitől kerül sorra? Jártunkban-keltünkben egyre több biztonsági őrtől szerezhetünk hasonló tapasztalatokat, ami azt mutatja, hogy jobban járnánk egy konszenzussal. Mi mégis pusztán ennek a hiányát érzékeljük. Nem csoda, hogy a szemétláda felirata láttán mindenki hallgat. Nem kockáztatja, hogy egy mellette álló machetét képzel az ő kezébe is, ha kiderül, hogy rossz a véleménye a kinyilatkoztatásról.

Nemsokára azonban a játékosság szelleme jelent meg a szeméttartály fölött. „Ez itt a zsidók helye-huja” – vált hangulatossá az írás.

*

Ám jött a karácsony, és vagy lecserélték, vagy letisztították a tartályt, de tény, hogy annak fedele kis időre szűzi várakozással, szöveg nélkül sárgállott a téren. „Láda ohne Worte” – mondhatnánk Felix Mendelssohnnal. Ám gyakran az ilyen picike idők is járhatnak nagy haszonnal. „Ide dobd a zsidót” – érkezett meg a szerző legújabb leleménye, melyből tudhatjuk: tanult a történtekből. Ikerszó-képzésre alkalmas formát mondat végére nem tesz. Igen ám, de most meg a szerkezet az, ami szabad teret ad a fantáziának. A „zsidó” szó a frázis tárgyává vált, ezért bővítményért kiált. „Melyiket?” – jelent is meg azonnal a kérdés. Aztán meg: „Miért éppen őt?” – ez volt a következő. Ettől kezdve szinte özönlöttek a reflexiók. „Ki szabja meg?” – kérdezte egy újabb hozzászóló, hely híján a szemétgyűjtő oldalfalán. Erre azután mégis a fedelén szúrták be a választ, egy aláírás formájában: „A nácik”. Reggelre vad satírozások nyomait láttuk. Nácik átfestve, kérdések is átfestve, feketéllett a szemétláda. Míg végre a fedél szélén húzódó, keskeny sávon valaki így zárta le ezt a gondolatsort: „Ide dobd a zsidót. A zsebkendők.” A magunk részéről ezzel nagyon is megelégedtünk volna, végtére itt viszontláthattuk Kelet-Közép-Európa igazi, fanyar és abszurdba hajló szemléletét, ami otthonosságot sugall. Ám annak számára, aki folyamatosan írja üzeneteit a szemétláda-körüliekhez, úgy látszik, nem ez hoz kielégülést. Megértjük, hogy számára az eredeti mondat a legfontosabb, a maga puritánságában. Hiszen az ő szándéka az, hogy gondolata szervesen a világ részévé váljon, sőt, mintegy annak a lényegét adja. Ő pontosan tudja, hogy egyszer majd, egy jól eltalált pillanatban valaki éppen ez ügyben fogja felszólítani a többieket a cselekvésre. Sikerének pedig az a feltétele, hogy addigra a többség számára már ismerős legyen az eszme és az irány, s hogy ne kelljen gondolkozni a feladaton. Lehessen arra hivatkozni, hogy hiszen a gondolat régóta evidencia nálunk, a köztereken is folyamatosan ki van írva. De hát úgy nem megy, hogy valaki folyton hozzáfűzi a saját véleményét, és elhangolja a mondat jelentését, mi több, egészen komolytalanná teszi!

Ezért hát az idei nyár elejére a szerző nyelvet váltott, és még a turistaszezon beköszönte előtt ezt írta fel: „Juden unten alles”. Kis gondot okozhatott számára, hogy a feliratra már csak a tartály oldalán maradt hely: a szemétgyűjtő fedelén valaki japán betűkkel vette el előle az életteret. Aztán meg a grammatika se stimmel. A mondat szó szerint így szól: „Zsidók alul összes”. Gondolhatnánk persze, hogy ebben az „über alles” szellemes kifordítása rejlik („Zsidók mindenek alatt”), de akkor azt is kéne gondolnunk, hogy a szerző a szomszédos egyetemről érkezett, és ezt mi nemigen szeretnénk feltételezni.

*

„Unten alles” – kétségkívül van ebben valami dallam, ha jelentés nincs is. „Über allen Gipfeln ist Ruh” – ez a goethei sor lehetne a zenei ellenpárja, de ezúttal ezt senki nem írta oda. Pedig Goethe a Vándor éji dalát ugyancsak köztéren tette nyilvánossá: egy Ilmenau melletti hegyi faház deszkáira írta fel az egész verset, amikor ellenállhatatlanul magával ragadta őt a megformálás gyönyörűsége, és a megtalált forma közlésének vágya. Később világszerte több százan fűzték hozzá a maguk gondolatait, amikor fordítani kezdték. Csak a magyarok közül nyolcan reflektáltak Goethe falfeliratára. Igaz, elhangolással nem foglalkoztak, de egy picit mindegyik áthangszerelte. Móricz például tárgyszerűre: „Ott nyugszik a csúcsokon a csend”, Dsida drámaira: „Csúcson, élen hallgat az éj”. Weöres nem tarthatta vissza frivolitását: „Madárnép gunnyad az ágra”. Abban azonban mind egyek voltak, hogy itt az univerzális összeolvadásról, valamint a lét terhének kérdéséről van szó – „Várj csak, nemsokára nyugszol te is” -, amitől pedig mérhetetlenül idegen a Duna-parton makacsul, kérlelhetetlenül közzétett univerzális elhatárolódás, és annak kifejeződése, hogy emberek számára nem a lét terhe, hanem mások léte az, ami elviselhetetlen. Ennek viszolyogtató tényével, a puszta lehetőségének szörnyűségével kell mindennap szembenéznünk egy amúgy kellemes színű és formájú szemétgyűjtőn, mely egyébként neutrálisan beolvadna a mindennapjainkba. Most azonban pofán csap minket, és emellett nem lehet kikapcsolni, mert nem rádiózás. Amitől is óhatatlanul gyengülniük kell a nagy nehezen, sok munkával összehozott belátásainknak, melyek szerint az emberi fajt valami magasabbrendű univerzalitás tartja össze. Nem, ez géntérképeink közös alapjai ellenére sem realitás, hanem csak a mi megátalkodott hitünk, hiszen az emberiség nem kis része kivonja az emberiséget az univerzalitás alól, amikor annak (önmagának) egy részét szemétnek, kidobandónak tartja. Goethe csak játék, magyar nyelvi változatai szintén csak játékok ebben; „Juden unten alles”, érdemben ehhez semmit sem lehet hozzáfűzni. Ha csak nem annyit, hogy ha továbbra is hinni akarunk a magasabbrendűségben, akkor ezen a Duna-parton Goethéstül, Tóth Árpádostul mindannyiunknak idegenszívűeknek kell lennünk.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 36. szám