Forrás: ÉS

Papp László Tamás

Agyi klimax

Noam Chomsky: Hatalom és terror. Előadások és interjúk 9/11 után. Szerkesztette John Junkerman és Takei Masakazu. Fordította Roby Tiallac. Független Média Kiadó, Budapest, 2005. 160 oldal, 1990 Ft

Nehéz dolga van a kritikusnak, amennyiben higgadt és objektív formában kívánja Noam Chomsky legújabb kötetét értékelni. A szerző, akit nyelvészként legfeljebb tanszéki körökben ismertek, antiglobalista politikai filozófiája révén „médiaprofesszorrá”, bizonyos mozgalmak pápaként tisztelt sztárjává vált. Chomsky itthoni követőit – nem utolsósorban a Sólyom Lászlót pajzsára emelő Védegylet tagjait – a jelek szerint nem zavarja hősük enyhén szólva zavarba ejtő ténykedése.

A balos értelmiség hajdani példaképét szakmai és morális értelemben akkor diszkvalifikálták a tényeket világnézetük fölé helyező kollégái, mikor Chomsky a 80-as évek folyamán tagadta, majd bagatellizálta a Pol Pot-rezsim népirtásának faktumait. Hogy aztán ellentmondások hálójába gabalyodva, Mónus Áron szintjére süllyedve azt bizonygassa, volt ugyan népirtás, de a CIA tervelte ki az egészet. Az amerikai közvélemény mindennek dacára elnézően figyeli. Afféle kicsi, mérges, de ártalmatlan öregúrnak tekinti, aki nézetei ellenére nyugodtan lehet az elitnek számító Massachusetts Institute of Technology oktatója. Remélhetően egyszer megtudjuk, ugyanilyen toleráns lenne-e a keleti parti értelmiség, ha egy gázkamrák létét kétségbevonó tudós jutna náluk katedrához. Chomsky szeptember 11. után íródott interjú- és előadáskötetébe belelapozva az írástudónak hamar elmegy a kedve attól, hogy az ott megfogalmazódó véleményekkel disputálni próbáljon. A szerző már az elején azzal magyarázza az ikertornyok elleni merényletet, hogy „szinte minden bűncselekmény – legyen az utcai rablás, háború – mögött ott vannak a jogosság elemei és ezeket az elemeket figyelembe kell venni.” (17. o.) A kijelentés bizonyos logikai nézőpontból még talán védhető is lehetne, ha Chomsky és hívei következetesen alkalmaznák. De a gyakorlatban nem ez történik. Nem arról van szó, hogy szerzőnk ne ítélné el az öngyilkos merénylőket, megteszi ezt a könyv lapjain is (bár közel sem olyan szenvedélylyel, mint az USA vélt, esetleg tényleges vétkeit). A probléma – és nem csak Chomskynál – az, hogy antidemokratikus terrorista mozgalmak, diktatúrák esetén a módszerek elítélésével párhuzamosan hangsúlyozza: a céljaik azért nemesek, törekvéseik jogosak lehetnek. A szabadon választott nyugati kormányok nála ilyen méltányos elbánásban soha nem részesülnek.

A nyugati kormányoknak Chomsky szerint nemcsak az eszközeik ugyanolyan borzalmasak – ha nem roszszabbak -, mint a terroristákéi, de céljaik is kizárólag sötétek, önzőek, gonoszak, nyersanyagért, profitért sóvárgók. Ugyanilyen nehezen minősíthető kijelentés, mely Izraelt a dél-afrikai apartheiddel rokonítja. (106-107. o.) Aligha lehetne őt meggyőzni, hogy Izrael a térségben egyedüli többpártrendszerű, parlamentáris jogállam, ahol arab képviselők is ülnek a Knesszetben, és amely hibái ellenére még mindig jobban bánik a palesztinokkal, mint a legtöbb véres és korrupt közel-keleti rezsim a saját polgáraival. Bár a szerző a mainstream tömegmédia vehemens bírálója, közszereplése a bulvársajtó törvényei alapján folyik: minél durvábban fogalmaz valaki, annál nagyobb sansza van képernyőhöz jutni, függetlenül kijelentései igazságtartalmától. Chomsky nem a világot az elfogulatlanság igényével szemlélő filozófus, hanem dühödten küldetéstudatos próféta, aki a tényeket igyekszik csőlátású meggyőződésének skatulyáiba gyömöszölni. Hogy eközben posztmodern Parlagi Jancsiként egyik bakot a másik után lövi, semmit nem árt rajongói közt élvezett tekintélyének. Mai napig fixa ideája, hogy az USA robbantotta ki elfogadható indok nélkül a vietnami háborút. (22-23. o.) Ma már tudjuk, a háborút – öt évvel az amerikai beavatkozás előtt – az észak-vietnami kormány indította, 1959 tavaszától fegyverrel, tanácsadókkal és propagandával támogatva a déli kommunistákat, azzal a céllal, hogy Délen is szovjet típusú rendszert hozzanak létre. Akárcsak a Vörös Khmer esetén, Chomsky a hágai cellájában ücsörgő Milosevics szerecsenmosdatásával is megpróbálkozik. Azt írja, „1999 januárjában, vagyis két hónappal a bombázás előtt a brit kormány az atrocitások többségét a Koszovói Felszabadítási Hadsereg számlájára írta.” (130-131. o.) Ez igaz, de a „sztárfilozófus” megdöbbentő módon elhallgatja olvasói elől, hogy az albán gerillák indulatait mi korbácsolta fel: 1998 folyamán Seselj és Arkan halálosztagai sok száz koszovói albánt öltek meg, és negyedmillió embert űztek el földjeikről a hegyek közé.

Nem lehet azt mondani, hogy Chomsky tudatosan hazudik, ferdít és manipulál úgy, hogy bármelyik dörzsölt politikusnak becsületére válna. A helyzet ennél rosszabb. Elvakultságában talán igazságnak tartja, miszerint a Vance-Owen-féle délszláv béketerv azért vallott kudarcot, mivel „az Egyesült Államok nyomást gyakorolt akkori sakkfigurájára, a bosnyák kormányra, hogy ne fogadja el a tervet. Ez, mint előrelátható volt, szörnyű kegyetlenkedésekhez vezetett az elkövetkező néhány évben.” (129-130. o.) A valóság: a horvát és bosnyák kormány 1993. március 25-én aláírta a tervet, a szerbek nem. Ezek után, Milosevics helyett a béketervekkel szemben fenntartásokat hangoztató USA nyakába varrni a háborút – a szürreális projekció határát bőven átlépi. Chomsky műveit böngészve rádöbbenünk, mire gondolt Paul Johnson történész, mikor a generatív grammatika atyjának tényekkel szembeni vakságát szellemesen „agyi klimaxnak” nevezte.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 36. szám