Forrás: NOL

Szilágyi Ákos, 2005. szeptember 10. 00:00

Kép: Tettamanti Béla A mai magyar politikai életben fergeteges körtánc képe kezd kirajzolódni: igazi körmagyar. Körbe érik egymást a sértések és a még sértőbb bocsánatkövetelések. Pártok és politikusok sértésekből fonnak egymás köré kerítést. Kizárnak és bezárnak, mint a régi szép időkben, ha ma már csak verbálisan is. Finomul a kín.

Az ünnepélyes felszólítások a politikai bocsánatkérésre többnyire szintén felérnek egy-egy sértéssel, amire általában sértéssel vagy – ami ugyanaz – hasonló felszólítással válaszol a megsértett: „Mi kérjünk bocsánatot? Pardon! Először talán mitőlünk kérjenek bocsánatot – és lehetőleg térden állva – azok a kutyafajzatok, jöttmentek, hazaárulók, vérpiócák stb., akik nem átallottak bocsánatkérésre felszólítani minket – éppen minket! és éppen most! – mindazért, amit soha nem is követtünk el, mert ád 1. még nem is éltünk; ád 2. nem is mi voltunk hatalmon; ád 3. mindezt nemhogy bűnünkül felróni, de legfőbb érdemünkként elismerni és ünnepelni kellene; ád 4. az igazi bűnösök, az országrontók, a nemzetszomorítók, az államkassza fosztogatói éppen azok – mutatnak vissza haragosan az őrájuk mutatókra -, akik minket és rajtunk keresztül a választók millióit, az országot, a nemzetet mocskolják, vádolják, sértegetik!”

Ágy vagy úgy, politikusaink térdig gázolnak egymás becsületében (persze csak a színpadon, a nyilvánosság elé vitt politikai grand guignolban, amikor látják őket, mert csak úgy érdemes!) és hol áldozatokként, vad sértések vértől csöpögő késeivel hátukban tántorognak elő a színfalak mögül, hogy iszonyú sebeiket mutogassák és égbe kiáltsanak; hol pedig a megtorlás habzó szájú angyalaiként döfnek le hosszú sértések késeivel úton-útfélen mindenkit, aki rászolgált, és mindenki rászolgál, akiről látnivaló vagy gyanítható, hogy ki akarja ütni szájukból a hatalom csontját avagy akadályozhatja őket abban, hogy közelebb férkőzhessenek hozzá.

Bármily kifizetődő azonban politikailag sértegetni és sértve lenni, bocsánatkérésre fölszólítani és úgy maradni, a felháborodás nemes pózába dermedve, kezd betelni sértésekkel a választói pohár, bocsánatkérésekre fölszólító vad tirádákkal a hócipő. Még ha a becsület – e sajátos erkölcsi közeg – ellenállása nem túl nagy is a politikai életben, úgyhogy könnyű és kellemes gázolni benne, azért az üldözéses sértegetőverseny, amelyből újra meg újra bocsánatkövetelő verseny rajzik elő, kezd végtelenül unalmassá válni. Bár nehéz megmondani, melyik versenyszámban ki vezet pillanatnyilag és ki lesz a győztes (az is lehet, hogy mindkét számban csak vesztest fognak hirdetni, győztest nem), az már most jól látható, hogy a sértő gyalázkodások, önfeledt pocskondiázások, kínos inszinuációk, mindennapi trónfosztások, a politikai becsület ellen elkövetett (gyakran öngyilkos) merényletek, hírbehozások, lejáratások nagy és méltán népszerű retorikai műfaja kimerülőben van. Ha ez így megy tovább, a látványosságállam nézői lassan elszállingóznak a politikai színházból, és a 2006-os díszelőadásra a klakkon – a fizetett tapsolók csapatán kívül – alig fog elmenni valaki.

Valóban kérdés persze, ha nem is kifejezetten politikai kérdés, hogyan simíthatók ki a sértések és sérelmek okozta gyűrődések az emberi kapcsolatok világából? Kisimíthatók-e egyáltalán? Van, ami kisimítható, van, ami nem. A vétkek, bűnök, kártevések kisimításának bevett módja az, hogy jóvá tesszük őket. A jóvátétel legegyszerűbb módja: a bocsánatkérés. Van, aki nem tud bocsánatot kérni és van, aki – mint Csehov csinovnyikja – nem tudja abbahagyni a bocsánatkérést. Az a kényszerképzet keríti hatalmába, hogy amikor a színházban véletlenül nyakon tüsszentett egy tábornokot, valami jóvátehetetlen történt: tüsszentésével a világrendet sértette meg. A tüsszentés-bűn elkövetője bocsánatkérésekkel kezdi ostromolni a tábornokot, aki egyre ingerültebben tér ki tolakodása elől. A parányi vétség minden egyes bocsánatkéréssel egyre hatalmasabbá válik, egyre megbocsáthatatlanabb bűnné tornyosul. A torony persze egy ponton ledől és maga alá temeti a bűnöst, akár egy tragikus hőst. A kishivatalnok kórosan beszűkült tudata felől nézve valóban az is – tragikus hős -, kívülről nézve azonban kétségbeejtően komikus. Ezért lesz alakja és sorsa groteszk, ahogyan groteszk a letüsszentett politikus is, amikor a színpadon állva prófétai kérlelhetetlenséggel azt mennydörgi nyakontüsszentője felé: „kérj bocsánatot a nemzettől, nyomorult!”

Márpedig a politikában naponta többször is nyakon tüsszenti egyik csinovnyik a másikát. A másik ilyenkor azonnal tüzelőállásba helyezkedik és viszonozza a tüsszentést, sőt, olykor össz-tüsszentést zúdít ellenfelére. De a politikai sértegetések és bocsánatkövetelések körtáncában nem a sértő szaladgál bocsánatért esdve a megsértett után, hogy megtalálja a kellő pillanatot, helyet és módot, ahol végre igazán bocsánatot kérhet és nyerhet tőle, hanem – megfordítva – a sértett szaladgál a sértő nyomában, a legparányibb sértés-bolhából is elefántot csinálva, hogy elégtételt, jóvátételt, tartásdíjat, életfogytig tartó vezeklést, szerzetesi töredelmet, örökös politikai gyónást követeljen, hisz a Haza égbekiáltó szenvedéseiért nem érheti be holmi kis „bocsi”-kkal vagy „bocsesz”-ekkel.

Mivel politikailag az jár jobban, akit nyakon tüsszentenek, mindenki azon van, hogy ötpercenként felmutassa a rettenetes gazságot, amit ellenfele őellene, illetve a benne és általa hősileg reprezentált politikai közösség ellen elkövetett és engedélyt, sőt sürgetést és parancsot kapjon övéitől az azonnali és erélyes visszatüsszentésre: „Nem én kezdtem, de ha rákényszerítesz haver, úgy nyakon tüsszentelek, hogy leesik a fejed!” A sértésből a politikában – viszonylag szerény befektetéssel, csekély píár-munkával, különösebb rátermettség nélkül is – sokat lehet kihozni, ha a sértett esze helyén van és a sértés veszedelmesen feléje pörgő bumerángját elkapva ügyesen visszaküldi sértegetőjének. A sértés elszenvedésének – túl a mártíriumnak kijáró rokonszenven és a sértőre zúdítható indulatokon – más haszna is van: a politikus személyét avagy a pártja politikáját ért durva támadást úgy lehet bemutatni, mint az egész politikai oldal vagy tábor, az egész párt, az egész ország, az egész nemzet megsértését: