Forrás: Magyar Hírlap

Tegnapok

Illusztráció: Gáti György”Kormánynyilatkozat

Illetékes helyen leszögezték, hogy az óbudai ikrekről szóló híreket rosszindulattal eltúlozták. A kormány bizottságot nevezett ki, s ez megállapította, hogy Óbudán nem hármas ikrek születtek, hanem csak egy normális fiúgyerek, akinek a vállához egy másik normális fiúnak a feje van hozzánőve. Ebben nincs semmi rendkívüli, tehát a kormány politikája nem változik, tovább építjük a budapest-bécsi autópályát, és hívek maradunk szövetségeseinkhez.”

„Ideológiai és művelődési feladatok

Világosabban kell körvonalazni szocialista távlatainkat, be kell mutatni a szocialista életmód fölényét a kapitalista életformával szemben. Fontos feladat a népünk, elsősorban munkásosztályunk gondolkodásában és magatartásában kibontakozó szocialista vonások általánosítása és terjesztése. Arra kell törekedni, hogy társadalmi méretekben teret nyerjen a szocialista brigádok hármas követelménye: szocialista módon dolgozni, élni, művelődni.”

Az első idézet a Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusának jegyzőkönyvéből való. A második Örkény István Egyperces novellák című kötetéből.

Szeretjük a szatírát

Ha önök most azt mondják, hogy ezt a felcserélős marhaságot legalább néhány másodpercig nem hitték el, akkor én azt mondom, hogy néhány másodpercig én sem hiszek önöknek. Különösen a fiataloknak, akiknek fogalmuk sincs, hogy Örkény abszurd egypercesei a hetvenes évek közepén micsoda erővel csobbantak bele a hülyeség óceánjába, anélkül hogy bármiféle haladásellenes bélyeget rájuk lehetett volna ütni. A párt-, kormány- vagy tanácsi határozatokhoz, a pártlapok cikkeihez képest Örkény novellái maguk voltak a sültrealizmus, bár ahhoz, hogy megjelenhessenek, nyilván kellett a kádári-aczéli konszolidáció. Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a magyar kulturális élet okos, ravasz és sznob pápája, 1975-ben például imigyen beszélgetett egy interjúkötetben Jacques De Bonis-val, a Francia Kommunista Párt lapjának szerkesztőjével.

„A. Gy.: A mi kulturális életünket állandó viták, a vélemények összevetése jellemzi az irodalomban, a folyóiratokban, a televízióban. De tapasztalhatta, hogy nálunk nem komor a légkör. Szeretjük a szatírát, a paródiát, jól mulatunk, ha görbe tükörben látjuk magunkat.

JDB: Igaz-e, hogy nemrég a televízió szilveszteri műsorában Kádár Jánost parodizálta egy művész?

A. Gy.: Igaz. Milliók élvezték a tréfát, elsősorban az, akiről szólt.”

És tényleg. Kádárék rájöttek, hogy néhány apró, megnyitott szelep a lapokban, a könyvekben, a filmekben, a kabarékban, plusz a már milliók számára elérhető frizsider, autó és telek többet ér, mint a belső elhárítás vagy akár mint a párt, a munkásosztály ökle. Kádár János egyre gyakrabban csippentett a népnek a szeme sarkából. Azt nem mondanám, hogy a nép visszakacsintott rá. De az igazán szegényeket és meghurcoltakat, meg az igazi ellenzéket leszámítva, mégiscsak akkortájt bontakozott ki a rendszernek az a kedélyes, gemütlich, cinikusan humorizáló korszaka, amelyben szinte semmit nem kellett és lehetett már komolyan venni.

– Gyere – mondta például egyik idősebb, kedves kolléganőm az Új Tükör szerkesztőségének szűk folyosóján, ahol pár ócska fotel sorakozott -, üljünk le egy percre. Valami fontosat akarok mondani. – Nem szeretnél te belépni a pártba? – kérdezte némi hatásszünet után. – Nem – feleltem egyszerűen. – Biztos? – Biztos. – Na, jó – mondta, és kissé elhízott testével nehézkesen fölcihelődött.

Csudás átalakulások

Párttagságról többé nekem senki szót nem ejtett, holott hamarosan főmunkatárssá neveztek ki, igaz, az nem volt és soha nem is lett vezető beosztás. De ha már itt tartunk, nem tudom magamban tartani, hogy az illető kolléganőről (Isten nyugosztalja) nemrég hallottam első kézből, hitelt érdemlőn, hogy a mi kis kollektívánknak ő volt a besúgója. És rühellem, hogy ezt most valaki elárulta, mert a rendszer természetrajzáról nem tudtam meg többet, csak az én életem lett egy csöppet árnyékosabb. Ugyanazt érzem, mint amikor lehetőség nyílott, hogy az ember besétáljon a levéltárba utánanézni, kik, mikor és hogyan árulták el – már persze, ha voltam annyira fontos, hogy valaki jelentéseket fogalmazzon rólam. Meg is írtam egy cikkben kedves besúgóimnak, hogy tőlem ugyan nyugodtan alhatnak, nem vagyok kíváncsi rájuk. Ha netán kedves rokonok, jó barátok, nyájas ismerősök voltak, szeretném megtartani őket ebben a minőségükben, mert nemcsak ők – én is kevesebb és keserűbb lennék azzal, ha bármelyikükről kiderülne, hogy erkölcsből és jellemszilárdságból sajnálatosan megbukott.

Épp elég volt végignézni a csudás átalakulásokat.

Tamás a hetvenes években úgy gyűjtötte a tehetséges, szimpatikus, kedves fiatalokat, mint a jó könyveket és a jó lemezeket. Hetente állított haza egy-egy velünk nagyjából egykorú karikaturistával, régésszel, költővel, festővel, íróval, fotóssal, teljes zenekarral, akik vagy az előkészített vacsorából kaptak, vagy nekiálltam lila hagymát karikázni a zsíros deszkákra, némán és morcosan, mert én viszont nehezen barátkoztam. Ráadásul rosszul tűrtem, hogy az ő boldogulásukért Tamás jóval többet tett, mint a sajátjáért. Számolatlanul írta a sikeres és soha meg nem fizetett dalszövegeket, javítgatta az idegen karikatúrákat, sőt házalt velük, mert az ilyesmire sohasem volt lusta. És persze nem arról van szó, hogy minden megtalált „gyöngyszeméből” ócska kavics lett az elmúlt évtizedek alatt, de máig elképedve figyelem az antiszemitává vedlett karikaturistát, a szélsőjobbon harsogó régészt, a pártzenekart vagy az írót, aki most állt be simlisnek, mikor már anélkül is vitte valamire. Bár, ha meggondolom, hogy a széles merítésből egy zseniális költő, egy kivételes fotós, egy nagyszerű rendezőnő, két kiváló festő és néhány időtálló zenész maradt a szákban, végül is nincs miért panaszkodnom. A lélekhalászat pompásan sikerült.

Helyzetgyakorlat

Ha mégis azt mondom, hogy abban a szemcsippentős korszakban a rendszer némileg már önmaga paródiája volt, azt az egyik festőművésszel kapcsolatos eset illusztrálja. Rábízták egy kiállítás megrendezését a párizsi magyar napokon, amiről mi semmit sem tudtunk. Annyit tapasztaltunk csak, hogy Tamásra megint ráröppent néhány elvtárs a magasból.

– Azt mondták, munka után feltétlenül menjek a Rózsadomb cukrászdába, nemzetbiztonsági ügyről van szó – mesélte idegesen. – Mit akartak? – Fogalmam sincs. K. Gyuriról kérdezgettek, hogy szoktunk-e találkozni, miről szokott mesélni… – De hiszen Gyuri már egy ideje külföldön él! – Hát ez az. Én is ezt mondtam. – És? – Semmi. Szívóztak egy ideig, meghívtak egy sörre, és kérték, hogy gondolkodjam, mert fognak még jelentkezni.

Ahogyan ígérték, úgy tettek. Mikor harmadszorra is bejelentkeztek, Tamásnak csak annyit mondtam, hogy menjen nyugodtan, és ne lepődjön meg semmin. Fél ötre hívták. Ötkor beállítottam. Ott ült szegény a két ifjú elvtárs között, előttük három üveg Kőbányai, félig kitöltve.

– Micsoda?! – robbantam be eléjük ordítva, úgy hozva a házsártos feleség figuráját, mint a Nemzeti Színház Stúdiójában egy helyzetgyakorlaton. – Te itt vedelsz a haverjaiddal, én meg kenyeret se tudtam venni, mert minden pénzünket elverted?! Hogy gebednél meg, te szemét, ezekkel a huligánokkal együtt! – És már emeltem a válltáskámat, hogy tettlegességig fajuljak, mikor a behúzott nyakú Tamás mellől a két elvtárs rémülten elhúzott, a pultra dobva a sörök árát, mi pedig hazáig röhögtünk fuldokolva.

Többé nem jelentkeztek. Azt viszont sajnálom, hogy Aczél elvtársék nem láthatták a jelenetet. Ha már egyszer annyira szerették a szatírát, a paródiát, és olyan jól mulattak, ha görbe tükörben láthatták magukat.

R. Székely Julianna

főmunkatárs