Forrás: NOL

Bächer Iván, 2005. szeptember 10. 00:00

Kép: Teknős Miklós Jó dolog magyar jobboldalinak lenni manapság. Nem kell gondolkodni, spekulálni, vívódni. Minden jó, ami magyar, ami pedig nem jó, az az ellenség ármánykodása miatt nem az. Az ellenség pedig adott: az idegen, az idegenszívű, a genetikailag meghatározott.

Itt van közöttünk, rágja testünk, de mi leleplezzük, rámutatunk, lesöpörjük, kiirtjuk. És akkor rend lesz. Kész. Ilyen egyszerű minden. Ha még egyszer születnék, csakis jobboldali lennék. De hát nem fogok még egyszer születni, meghalni fogok, azt is csak egyszer. Addig élek így, vívódva, kínlódva, diskurálva, töprengve, spekulálva. És, persze, olvasva sokat.

A minap például Dr. Kun Miklós kis könyvét olvastam el.

(Nem keverendő össze a hasonnevű történész-publicistával, nagyon nem!)

Kun Miklós életrajza rövid; élete volt hosszú, gazdag és izgalmas.

Kedves Hilda – ez a Medicina gondozásában megjelent könyv címe, az alcíme pedig: Egy elmeorvos az elmebeteg huszadik században.

(A cím az egyik tanmesére utal: Kun Miklós unokatestvére munkaszolgálatból küldött egy levelezőlapot a feleségének ezzel a megszólítással: Liebe Hilde! „De hát engem Verának hívnak, a férjem megőrült!” mutatta a levelet az asszony kétségbeesetten. Kun alaposabban megnézte az írást, és mondta, hogy ez nem Hilde, hanem Hide! Angolul: Bújj el! Az asszony elbújt és – férjével ellentétben – életben is maradt.)

A tudós emlékező 1908-ban született Szegeden. A családi gyökerek mondhatni szokványosak: fás, kereskedő, ügyvéd, tanár ősök, jómód, négy nyelv, hat szoba, palicsi nyaraló, asszimiláció, napi zongorázás, jókora Barabás-kép a falon. A zsidó gyerek a református Lónyayt és a katolikus Werbőczyt megjárta egyaránt.

Horthy bebútorozkodásának, vagyis a fehérterrornak időszakát Palicson vészelték át, tehát szerb fennhatóság alatt. A szerbek persze bezárták az összes magyar iskolát azonnal, hisz mindenki bezárja a másik iskoláját e tájon. A gimnáziumi vizsgákra át kellett szökni a határon Szegedre.

Nem volt tévé, viszont a „… palicsi könyvtárban megvolt a Klasszikus Regénytár. Rengeteget olvastam, megismertem a világirodalom nagy íróit, Dosztojevszkijt, Flaubert-t, Tolsztojt, Turgenyevet… Ezenkívül esténként a petróleumlámpa fényénél anyámmal kettesben olvastuk Schiller össze drámáit, olvastuk a Faustot… Anyám olvasta a női szerepeket, én a férfi szerepeket.”

A visszaemlékezés helyenként olyan egyébként, mint egy Kardos G. György regény részlete:

„Bátyám beleszeretett egy szerb ügyvéd lányába, Temonovics Rexibe, ki már tizennégy éves korában felnőtt nő volt, és egy pesti mulatóban dolgozott, mint táncosnő. Bátyám beiratkozott a Műegyetemre, de amikor felvirágzott a tőzsde, abbahagyta az egyetemet, és tőzsdebizományos lett. A nagy tőzsdekrach után nagybátyánk gyárában dolgozott. Rengeteg pénzt keresett a tőzsdén, és azt mind Rexire költötte. Végül, hogy a sikertelen elvonókúrák után. Rexi végre leszokjon a kábítószerről, az összes pénzét neki adta, hogy menjen Párizsba…Rexi itt is bárokban lépett fel, megismerkedett egy magas rangú angol tisztviselővel, aki feleségül vette…”

Mikor választani kellett Szerbia és Magyarország között, visszajöttek, mert ahogy írja: „magyarnak éreztük magunkat, mindaddig, amíg ki nem neveztek zsidónak.”

Prágában, Bécsben és szülővárosában végezte egyetemi tanulmányait, majd a Zsidókórházban, később Szondi Lipót mellett dolgozott. A háború alatt embermentéssel ütötte az időt el, utána megszervezte a magyarországi gyermekotthonok hálózatát és az örökbefogadás rendjét. Az ötvenes években a hévízi gyógykórház igazgatója volt, majd 1957-től a „Lipóton” teljesített szolgálatot; gyógyított, kutatott, ír, szervezett, igazgatott, tanított.

1932-ben lépett be a kommunista pártba és – bár spekulált rajta sokat – nemigen lépett ki onnan; a Magyar Szocialista Párt tagjaként aludt örökre néhány hete el.

Olvasás közben jutott eszembe – mert az olvasás erre is való, hogy eszünkbe jussanak a dolgok – hogy nemrégiben kisebbik – huszonöt éves, egyetemista – lányom megkérdezte tőlem: „A te apád egy okos ember volt, hogyan lehetett akkor kommunista mégis. Hogyan dőlhetett be ennek az ostobaságnak, ennek a szörnyűségnek?”

Kun Miklós nagyon okos ember volt, okosabb apámnál, alighanem.

Visszaemlékezéseinek vége felé elmeséli, hogy 1968 nyarán Szegeden járt, és a szabadtéri előadás után – mivel Aczél György társaságában volt – elvetődött a korabeli helyi „elit” hatalmas halvacsorájára. Az őt a Horthy-világ szolgabíróira emlékeztető párfunkcionáriusok és megyei potentátok kizárólag vadászkalandokkal szórakoztatták egymást, majd magyar nótára gyújtottak, és berúgtak borzalmasan. Kun Miklós gimnazista fia döbbenten kérdezte apjától:

– Apa, ez az alja társaság vezeti az országot?

Kun akkor nem válaszolt.

De a következő mondatban a kilencvennégy éves Kun doktor így folytatja:

„Sose ábrándultam ki a szocializmusból.”

Jellemző, hogy a könyv előszavát a régi beteg és barát, Gyurkovics Tibor írta, aki mostanság a magyar szélsőjobb rekettyéseiben lelte meg otthonos zugát.

„Minden nagyon összetett, minden nagyon komplikált, nincsenek egyértelmű dolgok, nincsenek egyértelmű emberi reakciók. …Minden ember egy sajátos, egyszeri, egyedi történelmi szituáció.”

Kun Miklós 94 éves korában foglalta össze életének főbb eseményeit, történeteit, tapasztalatait és tanulságait. Nyugodtan lehetett őszinte tehát. Alighanem az volt előtte is, de a számvetés, a bizonyosság, hogy ez az utolsó szó, nyomatékosan hitelesíti a vallomást.

A könyvben váltakoznak tanulságos történetek, pontos portrék – Mérei Ferencről, Radnóti Miklósról mások között – és végső bölcselkedések. Szó esik a történelemről, zsidóságról, szocializmusról, pszichoanalízisről, öngyilkosságról, drogról, szexualitásról és a végső kérdésekről: mikor teszünk jót, mikor döntünk helyesen, mi a boldogság, mi a szabadság – mindenre akad itt megtörtént tanmese és hiteles összefoglalás.

1942-ben Kun Miklós az Észak-erdélyi Szilágysomlyó kis kórházának orvosaként zsidók tucatjait mentette fel a munkaszolgálat alól. Akit megmentett, az kivétel nélkül Auschwitzba került és elpusztult. Akit nem tudott menteni, az életben maradt. Egy tanmese a jóságról.

„Akinek hosszú életet adott a sors, egyre inkább maga viseli az emlékek súlyát. … Olyan bírósági tárgyaláshoz hasonló ez, ahol lassan tanúk nélkül marad a bíró. A legjobb tehát, ha nem ítélkezik, hanem a tőle telhető legnagyobb tisztességgel elmondja az utókornak azt, amit tud.”

Kun Miklós doktor elvégezte a munkát.