Forrás: NOL

Füzes Oszkár, 2005. szeptember 10. 00:00

2005. július 8. Öngyilkos merényletek LondonbanKép: REUTERS – Dylan Martinez Négy éve kezdődött, 2001. szeptember 11-én dőlt le a New York-i ikertorony és gyulladt ki a Pentagon.

Az öngyilkos merénylők által elkövetett tömegterror azonban korábban, a múlt század nyolcvanas éveinek elején kezdődött. Amerikában most elkészült az első tudományos összegzés, amely tizennyolc különböző terrorhullám és az egyedinek tartott esetek szociológiai elemzéséből von le következtetéseket.

Kiderülhet: Amerika, Madrid, London, Bali és Sarm-es-Sejk lángjai mögött nem vallási fanatikusok őrültsége, hanem tudatosan gondolkodó emberek célirányos, stratégiai cselekménysora áll. Milyen? Robert A. Pape kutatási eredményei szerint nem vallási, hanem erőszakos nemzeti (nacionalista) mozgalom a forrása a terrorista hullámnak. Ezt állítja hipotézisként az amerikai szerző könyve az (ön)gyilkos merényletekről. Munkája tételes statisztikai analízis, illetve folyamat- és esettanulmány, összességében szociológiai szakkönyv. Ám megállapítása politikailag kulcsfontosságú: ha föltevése igaz, akkor tévúton jár az egész antiterrorista világpolitika. Az iszlám, általában a vallás, nem oka, de még ürügynek is csak másodlagos tényezője a terrorizmusnak. Valójában csak eszköz a nemzeti szállásterület szélsőségesen agresszív védelmének. A merényletek elleni globális küzdelemnek gyökeresen más stratégiára kellene épülnie. A könyv legfontosabb megállapításait foglalja össze Füzes Oszkár.

Mára megszokott, hogy a merénylő arab, vagy más muzulmán. Többnyire. Az önrobbantó pedig szinte mindig. Ha így van – és így van -, akkor ebből indulnak ki azok, kiknek szembe kell nézniük a terroristákkal, közülük azokkal is, akiket senki és semmi nem rettent vissza, az öngyilkos merénylőkkel. Ha ebből indulnak ki – és mi másból? -, akkor az egész antiterrorista világháború (az van) politikai hadvezérei (Bush, Blair, Saron, Putyin meg a többi érintett) arra alapoznak, hogy az iszlám szélsőséget kell 1. akár erőszakkal is megfékezni, 2. megszelídíteni, azaz társadalmi bázisát eloszlatni az iszlám világ gyors demokratizálása révén, közben jólétének fokozatos emelése, 3. önmegőrző, részleges nyugatizálása, egyetemes emberi jogi értékek meghonosítása útján.

2001. szeptember 11. A New York-i terrormerénylet. A United Airlines elrabolt gépe a déli torony felé tart

Logikus. Ha az, akkor a terrorizmus elleni harc nem csupán a biztonság, az egyetemes emberi értékek önvédelme, hanem az iszlám világ saját szélsőségesei alól való felszabadításának külső segítése, olyan, mint például Németország felszabadítása volt Hitler alól. Tehát nemes ügy, jogos és igaz küzdelem.

De mi van, ha ez a gondolat- és cselekedetmenet ugyan a valódi, de nem az igaz? Ha tévút? Sőt ha a kiindulópont téves? S nem pusztán tévedésből téves, hanem szándékosan figyelmen kívül hagyja legújabb keletű (ön)gyilkos terrorizmus fő okát?

Mi volna az?

Nem az iszlám. Egyáltalán, nem is a vallás. Hanem a nacionalizmus. Robert A. Pape friss könyve (Meghalni a győzelemért – Az öngyilkos terrorizmus stratégiai logikája, Random House, New York, 2005) elemzésének közepén mondja ki kereken a hipotézist: a másokat is elpusztító önrobbantók, bármi legyen is ideológiai köntösük, nemzeti ügyet képviselnek. Még pontosabban: a nemzetállamét. „A közösség sajátos etnikai, nyelvi és történeti vonásainak tudatát, és azt a meggyőződést, hogy joguk van nemzeti hazájuk külföldi beavatkozástól mentes kormányzására”. A többi ebből következik. Ha van az ellenségek között vallási különbség is, az élezi a konfliktust, de legföljebb kiegészítő indíték.

Pape vette a fáradságot, tételesen, mennyiségi és logikai mutatók szerint végigbogarászta az ismert öngyilkos terroristamerényletek mindegyikét 1980-tól 2003-ig. Mire eljut a fönti következtetésig, a számok meg is győzték az olvasót a hipotézis megalapozottságáról. Addigra azonban többet látunk. Ténybeli, okadatolt, statisztikai igazolást arról, hogy az öngyilkos terrorizmusnak általában három közös kiváltó jellemzője van: a hon külföldi megszállása, e külföldi hatalom vallási különbözősége – és az, hogy a külföldi megszálló hatalom otthon demokrácia. Ez utóbbi szinte döntő feltétele annak, hogy egy ország öngyilkos merénylet célpontja legyen: odahaza diktatórikus rezsimben élő külföldi megszállók ellen elvétve, kivételképpen vetik be ezt a fegyvert.

Pape tézise – az öngyilkos terrorizmus a nemzeti felszabadítás szélsőséges stratégiája – azért fontos, mert ha igaznak bizonyul, akkor az antiterrorista harc stratégiáját majdnem teljes egészében át kell írni.

Közbevetés: az iraki szunniták egy évvel ezelőtt mintegy ötezer fős „akciókat” támogató körből merítettek. Az első sikeres öngyilkos merényletek után az a szám (amerikai hivatalos becslés) százezer fölé ugrott. Pedig a mohamedán vallás is mélyen elítéli az öngyilkosságot. A vallási parancs, az erkölcsi szakadék áthidalására azonban bőven elegendő az, hogy idegen megszállók elleni harcról van szó. A terrorizmus – az öngyilkos terrorizmus különösképpen – élő bizonyítéka annak, hogy a nacionalizmus (a nemzeti szállásterület, állam védelme) fölülírja a közösség más szabályait.

Nevezzék felszabadítónak, békefenntartónak, segítőnek, akárminek – érvel Pape -, ha az idegen csapatokat az adott terület lakossága idegen (külföldi) megszállónak érzi, akkor az önhonvédelmi reflex minden, vagy majdnem minden más megfontoláson fölülkerekedik. Az adatok szerint az öngyilkos terrorizmus két, párhuzamos megnyilvánulása – készség ölni és készség meghalni – akkor alakulhat ki egyáltalán, ha sikerül az ellenséget 1. kézzel foghatóvá tenni, 2. ördögivé tenni. E kritériumnak csak vallási alapon nehéz megfelelni, annál könnyebb a külföldi megszálló esetében. A vallás eleve kizárja – elvben -, hogy egy öngyilkos mártír legyen. Mártír az, akit egy más vallású (felekezetű) ember öl meg.

Ha tehát a magát iszlámistának nevező terrormozgalom csak vallási eszközökkel operálna, eleve nem számíthatna közösségi támogatásra, bármifajta legitimitásra, így arra sem, hogy öngyilkosságra is kész harcosokat verbuváljon. Az arab, sőt iszlám nemzet, mi több: a Haza nevében viszont bizonyos további feltételek teljesülése esetén igenis komoly és tartós tömegbázisra, rokonszenvezők nagy körére alapozhat.

Az első feltétel az, hogy a nemzet vagy a haza területét megszállva tartó erőkkel szembeni fellépés minden más eszköze hatástalan legyen. Az öngyilkos terrorcselekmény a legvégső fegyver, amely felé haladva több más tabut át kell hágni. Ártatlanok, fegyvertelenek elpusztítása, aránytalanul nagy kár okozása az ellenségnek, szövetkezés a szimpla bűnözéssel, orvul támadás, értelmetlen pusztítás – csupa olyasmi, amire egy harcos, főleg nemes ügy lovagja, normális esetben nem vetemedik. Kivéve, ha az ellenség olyan megátalkodott, és akkora túlerőben van, hogy vele szemben immár minden eszköz megengedett.

A gyengeség persze nem lehet indok – a nemzeti cél annál inkább.

Az al-Kaida (Oszama bin Laden szervezete) három szinten jelent nemzetformálást (a nemzet és szállásterületének fölszabadítása révén): arábiai, összarab és pánmuszlim keretben. Arábia megtisztítása az idegen megszállóktól értelemszerű, az iszlám világ felszabadítása ugyancsak. Az összarab, vagyis minden arab, éljen bár Európában, „védelme, fölszabadítása” azonban attól válik értelemszerűvé, ha úgy látjuk: a britek, a spanyolok, akik megszállva tartják Irakot, otthonukban is megbüntetendők (ráadásul mindkettőjüknek súlyos történelmi bűneik vannak az arabokkal és az iszlámmal szemben). A madridi és a londoni merényletek (az öngyilkos merényletek főleg) nem egy kiemelt tényezővel, például Irakkal indokolhatók, hanem ezzel a háromszintű nacionalizmussal, amelynek mindegyik elemét bin Laden szerint külön-külön is sértette London és Madrid. A második feltétel az, hogy a terrorakciónak a nemzetformálás szempontjából stratégiai értelme legyen. A harmadik, talán legfontosabb feltétel: kanócnak lenni. A terrorizmus, különösen az öngyilkos merénylet lázadásra, felkelésre ösztönöz (kitervelői szerint: ad indító jelet) a megszállók ellen.

Pape könyvének legaktuálisabb része természetesen az al-Kaida szociológiája (demisztifikációja). Hetvenegy öngyilkos terrorista életrajzi és karrieradatainak elemzése nyomán kiderül, hogy az iszlám fundamentalizmus csekély szerepet játszik a verbuválásban, a terroristává válásban: az általánosítható, döntő motiváció az, hogy amerikai csapatok vannak a hazában. Oszama felhívásai, célkijelölései, szervezési formái hibátlanul illeszkednek a háromszintű nemzeti felszabadítás mindhárom keretébe, tűnjenek bármilyen vallási fanatizmus retorikájának. Különben is: maga az úgynevezett iszlám fundamentalizmus ugyanolyan mélyen megosztott, egymással is ellenséges csoportokra és nézetekre oszlik, mint a mérsékeltebb iszlám. Oszama és szervezete szunnita, az egyiptomi Muzulmán Testvériség szalafita, a Hezbollah síita, a szaúdi csoportok vahhabiták (mint maga az ország), az afgán tálibok deobandisták. A közkeletű fölfogás szerint a legújabb kori mozlim terrorizmus legkisebb közös nevezője a szalafizmus. Pape szerint a tények-számok ezt nem támasztják alá megfelelően, így a terrorizmus elleni „ideológiai” harc e második szempontból is téves kiindulópontról folyik (folyhat). Az amerikai katonai jelenlét viszont kimutathatóan maga után vonja a terrorizmusra való „hajlam” ugrásszerű növekedését az érintett országokban. Sokszor elég az is, hogy az adott állam kormányát valamilyen katonai szerződés vagy védelmi garancia fűzze az amerikai kormányhoz. Ez most úgy jön ide, hogy a könyv statisztikai elemzése kimutatja: sokkal szorosabb öszszefüggés van Amerika adott országbeli szerepe és a terrorista-utánpótlás között, mint a szélsőséges iszlám ereje és az adott országbeli szalafi vagy más muszlim fundamentalistának minősíthető lakosság abszolút száma, vagy a mérsékeltekhez viszonyított aránya között.

Sokkal több al-Kaida terrorista rekrutálódik azokból az államokból, amelyek Amerika szövetségesei vagy barátai, mint azokból, amelyeket Washington terrorista vagy terrorizmust támogató országnak minősít. Öngyilkos terrorista például egy sem (!) volt Irakból, Iránból, Líbiából és Szíriából, de még Afganisztánból sem 2001 előtt.

Itt jön be Oszama vonzerejének negyedik rétege. Elhiteti, hogy Amerika valójában burkolt, és világhatalmi erejű újgyarmatosító, amelynek valódi célja az egész arab-iszlám világ elfoglalása, így vagy úgy. Mind az egymilliárd igazhitű hazája, léte veszélyben van a legújabb keresztesek miatt. A „keresztes hadjárattal” – amely párosul a cionizmussal – szembeni mozlim „önvédelem” mint hívó szó, nem a mozlimok vallási egységesítésére apellál (ez történelmi képtelenség), hanem az erős, hatalmas muzulmán nemzetállam politikai igényére az iszlám világ szívében (Arábiában). Logikusan az az első és egyben a végső követelése, hogy az összes amerikai, illetve zsidó-keresztény sereg távozzon minden mozlim országból. Ez egyben Izrael létének tagadása is. Az antiterrorista harc szempontjából ez nagyon fontos tudnivaló. Ebből az következik ugyanis, hogy az al-Kaida számára semmilyen kiegyezés, kompromisszum nem elfogadható, és nincs az a részsikere, amelynek láttán elégedetten fölhagyna a terrortámadásokkal. Ezt Oszama 1996-os hadüzenetében, és azóta is többször ki is mondják.

Pape levezetésének két következtetése elég ijesztő. 1. Az amerikai katonai jelenlét (az arab világ területein) tíz-húszszorosára növelte a terrorizmus veszélyét (a merényletek valószínűségét). 2. Ha valamilyen csoda, vagy Oszama megölése, elfogása folytán az al-Kaida utánpótlási forrásai elapadnának, a csoport változatlanul súlyos biztonsági fenyegetés maradna egészen addig, amíg valamelyik szunnita országban amerikai csapatok állomásoznak, és ezt a lakosság jelentős része kifogásolja. Ha viszont vagy az amerikai katonai jelenlét, vagy az iránta való ellenérzés megszűnne, az al-Kaida fokozatosan kiszáradna, de még az is előfordulhat, hogy gyorsan összeomlana az egész hálózat. A dinamika világos: minél nagyobb és tartósabb az amerikai katonai jelenlét, annál több és elszántabb terrorista kerül ki abból az országból. És ez már az összes „muzulmán vagy más terrorista” csoportra és formációra érvényes, Libanontól Kurdisztánon át Srí Lankáig. Az amerikai jelenlét alcsoportjába tartozik ebből a szempontból az izraeli katonai tevékenység is.

Pape végül az öngyilkos terrorizmus egyéni aspektusait vizsgálja. Ez nyilvánvalóan az altruista öngyilkosság kategóriája, az elkövető a közösség érdekében áldozza föl magát. Ezt azonban csak akkor teszi meg, ha biztosan számíthat arra, hogy a közösség méltányolja, elismeri mártíromságát. Halálának a közjót kell szolgálnia, és mi lehetne nagyobb közjó a haza szabadságánál?

Az egyéni aspektusokból az a következtetés származik, hogy bizonyos politikai körülmények fennállása esetén az öngyilkos merényletek aránya messze meghaladhatja a hétköznapi öngyilkossági rátát. A hősiesség nemzeti romantikája lényegében bármelyik társadalmi és műveltségi rétegből kitermel öngyilkos merénylőket, teljesen függetlenül a vallási meggyőződéstől.

Végére marad a meglepetés. Pape konklúziói. A terrorizmus legyőzhető. Ha.

Ha a mostani aktív terroristákat elpusztítják, és ha a következő merénylőnemzedék kinevelését megelőzik. Ha nem az úgynevezett muszlim fundamentalizmust véljük a fő ellenségnek. Ha a konkrét államellenségek listáját alaposan korrigáljuk. Ha a muzulmán világ demokratizálását nem csapatok állomásoztatásával kezdjük (ami sikerült a második világháború után Németországgal és Japánnal, az most nem fog menni). Ha tudjuk, hogy az antiterrorista háború sokáig, talán nagyon sokáig tart még.

Pape végkövetkeztetése: olaj ide vagy oda, stratégiai érdek így vagy úgy, de az amerikai csapatokat ki kell vonni az arab-muzulmán területekről.