Forrás: NOL

Szablyár Eszter, 2005. szeptember 7. 00:00

A kalap árulkodik. A kalap szimbólum. Bizonyos korokban társadalmi rang, anyagi háttér, családi állapot jelképe, máskor vallási felekezeté, politikai hovatartozásé. Praktikumból szép lassan az ízlés és egyéniség tükrévé váló alkalmatosság. Az újkorban aztán a szeszélyes divat játékszere.

Bár a történelem első hivatalos kalaptulajdonosa egy thébai síremlék ábráján oldalaz, nem ő lehetett szerzeményével a legboldogabb. Minden bizonnyal a római rabszolgák voltak azok, akiknek szabadságuk jelképeként hegyes tetejű süveget, úgynevezett püloszt ajándékozott felszabadítójuk. (Ami később aközépkorban a zsidó viselethez tartozott.)

Az egyiptomiak áhított fejfedője egyedi darab volt: a korlátlan hatalmat képviselő áspiskígyós, sisakszerű alkotásból csak a hatalom ura rendelhetett. A rómaiaknál az exrabszolgákon kívül a felsőbb osztályok viseltek tojás és kúpalakú, nemezzel karimázott szövet rangjelzőt: Augustus császár rendelete szerint nem is léphettek e nélkül az utcára. Az antik, művelt fők talán megmosolyogták volna kőbaltás elődeiket, akik pusztán az elemek ellen kerestek védelmet a fejükre tekert állatbőrökkel, de a kínai, japán, indiai földművelő pásztornépektől már nem restellték ellopni a széles karimájú, lapos napellenző szalmakalap ötletét.

A középkorban a hétköznap viselt félgömb, henger, kúp, gúla alakba rendeződő fejfedők valódi dísz- és luxustárggyá lényegültek át, tollal, prémmel, szalaggal, gyöngygyel, gyémánttal bolondítva. Szúrták is a sötét korszak szerzeteseinek szemét: prédikációikban egyenesen felesleges hiúságnak minősítették a divathóbortot, férficsuklyát, fátylat, selyemhálót, ezüst, arany hajtűket, sőt, nem kímélték az ékszert, a póthajat, és a koráll rózsafüzért sem. Közel sem mutatósságáért, inkább a koponyacsont sértetlenségéért áldották a középkori lovagok a batwatot. A kis párnázott sapka ugyanis a fémsisak nyomását enyhítette.

A „sötét” századokat követően egyre bővülő férfikalap-kínálatot nem követte a női. A gyengébbik nemnek erre egészen a XVIII. század végéig kellett várnia. A fátylakba, főkötőkbe rejtőzés időszaka után megnyíltak az első női kalapszalonok, szalmakalappal, kesztyűvel és egyéb kiegészítőkkel.

És jöttek sorra a korszakalkotó kalapkülönlegességek: a főkötőszerű, színházi kellékből utcára kerülő ernyős kalap, a napóleoni háborúk idején divatossá váló perzsa turbán, a XVII. század Németalföldjén a nagy karimájú Rubens-kalap, a görögül kürtőkalapot jelentő cilinder. A jakobinusok által viselt kúp alakúfrígiai sapka a francia forradalom idején,1850 után a cilinder és a filckalap keverékeként a keménykalap. A XIX. századi olasz titkos szövetségről, a karbonarikról elnevezett magas tetejű karbonári kalap, 1835-ben az összecsukható báli cilinder, aklakk. 1848-ban a konzervatívok cilinderforma köcsögkalapja, az angol hadvezérről elnevezett kétcsúcsú Wellington kalap, 1900 körül pedig Buster Keaton és Harold Lloyd kedvence, a merev, ovális, lapos tetős girardikalap. Keaton idején már társadalmi elvárássá válik az alkalomhoz illő viselet. A kényes holmi viselését etikettszabályok definiálják.

A századelőn hódítanak a nagykarimás, virágdíszes madárfészkek. Az első világháború után a nők frissen szerzett szabadságát, és felelősségét demonstrálják a harang alakú, aszimmetrikus, modern kreatúrák. A szavazójog és a bobbifrizura társaságában. A negyvenes évek nagy turbánjai, és kis babakalapjai után az ötvenes évek hajdivatja véget vet a kalap világuralmának. A kalap hirtelen kimegy a divatból. Helyette a hajviselet szabadsága válik szimbólikussá, elmarad a fejfedő lóversenyről, esküvőről, templomból.

Egészen a kilencvenes évekig. Divattervezők minden korábbi tabut félredobva keverik leleményes ötleteikbe a múlt szellemét. Élnek a kínai földművesek kerek karimájával, visszahozzák divatba az 1880-as évek apró, magasra fésült frizuráin ülő darabjait, a kapotte-ot, a húszas évek csepp alakú fejfedőit, pávatollat, virágkölteményt, fátylat. A legősibb kalapalapanyag, a nomád ázsiai törzsek által felfedezett nemez mellé a korábbi századok bőséges repertoárjával élnek: selyemmel, bársonnyal, tafttal, bőrrel, szalmával, szövettel, prémekkel. Vagy akár papírral, műanyaggal, parafával.

Ezekből aztán kifutja kalitka, fényes banánlevél, rásimuló, áttetsző „bukósisak”, és sokemeletes torta.

A 2005-ös ősz – a nyár amorful omladozó, malomkeréknyi szalmakalapjai után – szolid méretű szövet és szalmakalapokat hoz. Aki meri, persze fejébe húzhatja akár az Eiffel-tornyot is.

? A kalapkészítést a szobrászathoz hasonlítják, elengedhetetlen ugyanis hozzá a háromdimenziós látásmód. A századforduló belvárosi műhelyeinek kalapkészítői emlékezetes nevek: 1875-től Boschán Teréz, a XX. század fordulójától Brüll Irma, Brett Sarolta, majd Karsay Feri, Fürst Irén határozták meg a divatot. Még 1947-ben is számos kalapos működött, csak a Váci és a Régiposta utca kereszteződésében tizenhárom bolt várta vásárlóit. Csináltatott is minden nagyobb lóversenyre új kalapot a legtöbb asszony.