Forrás: Népszava

Gulyás Róbert 213 centis magasságának, nemzetközi szinten is komolynak mondható rutinjának és a vele szemben támasztott elvárásoknak megfelelően toronymagasan válogatottunk legjobbja volt a kosárlabda Európa-bajnoki pótselejtezőkön. A volt paksi klasszis a portugálok és svédek elleni négy meccsen átlagban 23.4 pontot és kereken kilenc lepattanót szerzett, de ennél is fontosabb talán, hogy nélküle a fehérvári találkozón alighanem a portugálok nyernek, mi pedig megint fogfájós arccal magyaráznánk a bizonyítványt.

Persze így is van mit magyarázni rajta: Gulyás Róbert többedmagával egy olyan generáció tagja, amelytől évekkel ezelőtt minden honi szakember jóval többet várt, mint hogy karrierjük során egyszer (1999-ben) kivezessék egy kontinensviadalra a magyar válogatottat. Hogy miért is nem alakult ez kicsit másként, kicsit (vagy sokkal) szebben, arról a válogatott paksi edzésén beszélgettünk a centerrel – a fiúk a vasárnap kezdődő újvidéki „pót-pótselejtezőre” készülnek, amelyen Csehország és Izrael lesz az ellenfél.

– Mit szól, amikor ezt az „utolsó esély” szöveget hallja?

– Azt, hogy van benne valami. Eb legközelebb két év múlva lesz, akkor Dávid Kornél 35, én 33 éves leszek, ki tudja, mi történik addig. A korosztályunk ráadásul a mostani keret nagyobb részét kiteszi, hamarosan alighanem új történetnek kell kezdődnie.

– Miért a 99-es kijutásunk a mai napig utolsó igazi válogatott siker?

– Jó kérdés. Sok mindenről beszélhetnénk ezzel kapcsolatban, ha a rajtunk kívül álló dolgokkal kezdjük, például az izraeliek húzásáról a legutóbbi sorozatban, amikor az utolsó meccsüket a mienk után egy nappal játszották, tudva, mi nekik a megfelelő eredmény. És megtehették.

– Legalább Újvidéken lesz miért visszavágnunk. De mik a nem rajtunk kívül álló okok?

– Szerintem sokan sejtik, mikről lehetne beszélni… Hozhatok egy példát szintén a közelmúltból: volt, hogy már az utolsó, lejátszott meccsünk után tudták meg a vezetőink, hogy mégis más szisztéma szerint sorolják be a csapatokat a következő sorozatra és nekünk nem lett volna mindegy az utolsó meccs eredménye. De azt is említhetném, miért nem voltunk itt tavaly Kornéllal.

– A biztosításügy, ugye.

– Csak annyit erről: idén mindannyiunknak – tehát nem csak Kornélnak és nekem – elintézte a biztosítását a szövetség. Tavaly vajon miért nem sikerült? Persze nem csak a válogatott problémáiról van szó, ha a kosárlabda hazai helyzetét nézzük. Azt mondják, egy lánc annyira erős, amennyire a leggyengébb láncszeme az – maradjunk annyiban, nálunk nem okvetlenül a játékosok a leggyengébb láncszemek.

– Arról például nem ők tehetnek, hogy nincs erős utánpótlás, a hazai csapatokban alig kapnak szerepet a fiatalok a sok külföldi miatt.

– Amikor kimentem külföldre, már három légiós volt a csapatokban, de ez még mindig kevesebb a mostani, majdhogynem korlátlan létszámnál. És a legnagyobb baj, hogy a külföldieket is cserélgetik, egy klubnál tucatnyian megfordulhatnak egy évben, miközben a magyar fiatalok nem kerülnek pályára. A franciáknál úgy szabályozzák ezt, hogy két időszakban lehet csak igazolni, illetve, ha valaki olyan komolyan sérült, hogy négyszer egymás után nem lép pályára. Ami itthon megy, az nemcsak a válogatottnak tesz rosszat.

– Szóval, fontos lenne megragadni az utolsó esélyt?

– Maradjunk annyiban, hogy nem tudom, mennyire utolsó – de élni vele nagyon jó lenne.

Somos Ákos