Varró Szilvia 2005. szeptember 5. 07:58
Nem a bétével meg az evával vannak megverve a magyar újságírók, hanem saját újságíró-szervezeteikkel. Hitelük kevés, szakmaiságuk megkopott, elfogultságuk nyilvánvaló, vitáik több mint kínosak.
Az erdélyi feketemunkások és ukrán takarítónők vegzálása után a kormány figyelme a magyar vállalkozók felé fordult. A színlelt szerződések körüli rendcsinálás a kiszolgáltatott munkavállalók védelmével indult – mára egy szűk kör kivételezése maradt: a média meg a művészértelmiség egy része jár majd jól. Azok, akik egyébként is jó érdekérvényesítők.
Persze az is vitatott, tényleg jól járnak-e. Az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás (ekho) a munkaviszonyhoz képest kedvezőbb, ám az evához képest szívás: többet kell majd fizetni, és éppúgy nem jár táppénz, gyed, meg szabadság, mint most. Viszont: álmunkban nem jelenik meg az APEH, hogy eddigi kamuszerződéseink miatt visszamenőleg is fizessünk be mindent, különben mehetünk a sittre.
Hogy egy kormány leszarja az őrző-védők, takarítónők, tűzrendészek, zippzárasok és cipészek kényszerszámlázását, helyette a médiát venné meg a kampány előtt, érthető.
De mi az oka annak, hogy a hazai újságíró-szervezetek az elmúlt időszakban ekhó-ügyben hallatták legerősebben a hangjukat?
Eötvös Pál MÚOSZ-elnök szerint nincs ott sajtószabadság, ahol a sajtó a hatalom kegyeitől függ. Tény, hogy kiszolgáltatottá teheti a sajtómunkást, ha számlavásárlásokkal bíbelődik, miközben épp a korrupciót éri tetten.
A sajtó működését azonban nem a bétézés, meg az evázás, sokkal inkább a MÚOSZ, és a többi újságíró-szervezet semmittevése hátráltatja. A közügyeket nem (csak) attól fogjuk szabadon megvitatni, hogy rendezettek a pénzügyeink, hanem attól, hogy időnként a szűkebb vagy nagyobb nyilvánosság előtt beszélünk a szakmáról.
Mivel foglalkozik ehelyett a MÚOSZ? Egyik elnökségi tagja a konzervatív Professzorok Batthyány Köre által írt Szent István Tervét (helyezzünk erkölcscsőszt a média fölé!) ahhoz az 1938-as törvényhez hasonlítja, amely a zsidók szakmán belüli létszámát korlátozta. Horváth Sándor szerint az érvek meg a szövegezés „félelmetesen hasonló, árulkodó”, csak a Fidesz-közeli értelmiségiek nem említik a zsidókat.
Megáll az ész.
2006-ban a vezető újságíró-szervezet egyik vezetője mindössze ebben a kategóriában képes gondolkodni: ami jobbról jön, az antiszemita.
A szervezet másik szellemóriása, Halák László még azután is az etikai bizottság elnöke maradt, hogy Kovács László ex-pártelnök nyomán ledorongolta az Indexet, amikor újságírója undercover vett részt az MSZP kampányértekezletén. Ez a műfaj annyit jelent a fejlett világban, hogy az újságíró bizonyos információkhoz zsurnaliszta mivoltának feltüntetése nélkül kénytelen hozzájutni – múoszos terminológiában ez a „besurranó újságírás”.
Aki az elmúlt években végigolvasott pár múoszos taggyűlési jegyzőkönyvet, annak sírhatnékja támad: a temetkezési segélyek emelése, az üdülési csekkekért folyó ádáz harcok, a „helyi titkárok szerény tiszteletdíjának előteremtése”, mind szánalmas képet festenek a szervezet tevékenységéről. De említhetnénk a szakosztályok külföldi tanulmányútjait, vagy az Állatvédő Szakosztály tavalyi, az Év Kutyája című rendezvényét.
A Magyar Újságírók Közösségének elnöke, Kósa Csaba szintén hülyébbnél hülyébb nyilatkozataival hívja fel magára a figyelmet. Két éve az internetes újságírás veszélyeiről papolt, hogy a névtelenség, meg a „nemzetközi anonimitás” (?) milyen nagy problémák. Másik mániája, hogy a pályát „elárasztották azok az emberek, akik nem alkalmasak rá”. No comment.
A magyarországi újságíró-szervezeteknek a rendszerváltás óta eltelt tizenöt év alatt sem sikerült legalább megközelíteni a nyugati társszervezetek hitelességét, szigorú és a gyakorlatban megvalósuló normarendszerét.
A közvélemény arról értesül, hogy szegény újságírókat hogy nyomorgatják bétéileg. De tud-e arról, mekkora különbség van az általa megkapott hír és a valóság között? Tisztában van-e azzal, hogy minisztériumi píármunkások szlogenjei úgy mennek át az újságírókon és szerkesztőkön, mint kés a vajon? Hogy a nem élő interjúkat szinte az alanyok írják, mert a kiherélt verziónak gyakran alig van köze az igazsághoz?
Tudja-e, hogy az újságíró-szervezetek intézményesítik az etikátlanságot, amikor tagjaik kedvezményesen férnek hozzá szolgáltatásokhoz, például olcsóbban ehetnek gyorsétteremben, feleannyiért vehetnek függönyt, vagy harminc százalékkal olcsóbban cserélik le a téligumit? Ez nem veszélyezteti a szakmaiságot?
Hol voltak ezek a szervezetek, amikor a rádió kuratóriumának elnöke jogtalanul tartotta vissza a pénzeket? Hivatalosan és intézményesen csak a nemrégiben létrejött Protestáns Újságírók Szövetsége tiltakozott – a többiek tán a politikai játszmák miatt ejtették a szakmaiságot?
Mit csinálnak az újságíró-szervezetek, amikor az adatvédelmi és egyéb törvények ellenére ma újra divattá vált a cigány származás hangoztatása a sajtóban? Mikor utasítja rendre a MÚOSZ a baloldali orgánumokat, amikor azok a „cigánycsata”, „romaháború” és hasonló címekkel a rasszizmust szítják? Vagy csak akkor játsszák az antifasisztát, ha a veszély jobbról jön?
Mikor indítanak vitát az újságírói összeférhetetlenségről, arról, jó-e, ha a bűnügyi újságíró mellékállásban valamely belügyi szervnek számláz, a helyi ügyekről író meg az önkormányzattal jattol? Nem kellene-e az újságírónak visszautasítania az állami, minisztériumi, önkormányzati, pártalapítványi, céges kitüntetést?
Hogy kell védeni az információ forrását, és meddig mehet el ebben a szerkesztőség? Megvédi-e baloldali kormány idején a baloldali szervezet a jobboldali sajtó újságíróját? Vagy csak akkor sérül a sajtószabadság, ha a mi kutyánkat bántják?
Ki ügyel arra, hogy az újságíró ne éljen vissza a tudtára jutott gazdasági és pénzügyi információkkal? Csatlakozhat-e lobbicsoportokhoz, írhat-e azokról a civilekről, akiknek összefusizik egy-egy tanulmányt? Utazhat-e külföldre a céggel a szakterület újságírója? Kitől, mit fogadhat el a sajtómunkás? Mi lesz a választási kampánnyal?
És: lesz-e valaha Magyarországon újságíró-szervezet, amely mindezekre legalább választ keres?
