Forrás: ÉS

KERESZTES X. KRISZTIÁN

Nemzeti széljegyzetek

Senki sem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé. (Seneca, 66. levél)

Nemzet – Egy nemzethez (vagy akár többhöz) tartozni történelmi normálállapotban (a békében, megszállástól menten stb.) olyannyira magától értetődő, hogy szót sem érdemel. Egy ép személyiség számára ez éppoly evidencia, mint az, hogy férfi vagy nő az illető.

A környező „nemzeti” paláver ezért aztán azokra a potenciaproblémákkal küzdő férfiakra emlékeztet, akik ennek ellenére folyvást farkuk rendkívüli felhajtóerejét ecsetelik. Irigylésre nem méltó állapotuk folytán némi együttérzést (szánalmat, sőt szeretetet is) éreznénk irántuk, ha ezenközben nem azt állítanák (mormolnák, sugallnák vagy üvöltenék – mikor hogy), hogy ők testesítik meg a nép/nemzet/faj/nem csúcsát, s akinek nincsenek ilyes problémái, az híg, „idegenszívű”, ha nem éppen -fajú, (potenciális vagy kinyilvánított) hazaáruló, és így tovább. Pedig egyszerűen csak arról van szó, amit a minap a bölcs öreg Habsburg Ottó mondott: „A nacionalizmus egyfajta butaságnak a kifejeződése. Ha valaki nacionalista, az egy kissé elmebeteg.” (HVG, 2005. ápr. 23.)

(És amit persze a mindenkori nemzetmegvezetők mindig jól megnyergelnek.)

„Nemzeti” kiszerelésben – Téveteg gondolatok mindenki fejében támadnak. Több-kevesebb normalitás esetén elvetésre kerülnek. A nyilvánosan hangoztatott hülyeségek azonban azzal a hatással járnak, hogy hason elgondolások híveit megerősítik téveteg hiszemeikben. A hagymázak – posztmodern tetszőlegesség és a piár-konformitás jegyében történő – hangoztatása felbátorítja az arra hajlamos fejeket, és ettől még bátrabban mernek még nagyobb hagymázakat álmodni. Kivált, ha hangzatos, „nemzeti” kiszerelésben készülnek, és mindennap ráolvassák a népességre.

„Nemzeti oldal” – A magát nemzetinek nevező népcsoport folyvást le akarja nyúlni a múltat (amivel persze elsősorban a jelen húsosabb szeleteire szeretné rátenni a kezét). A későbbiek rovására. Hangadói mentálisan valahol a XIX. században, sőt nem egy esetben az Etelközben rekedtek meg. Eredetkeresésük során aztán azok is egyre több anakronisztikus elemet tesznek a magukévá, akik máskülönben jobb sorsra érdemesek.

A „nemzeti” névszó – a kitartó „nemzeti szellemű” szellemtelenkedés folytán – egyre inkább tagadószóvá torzult: nemzeti. NEM zeti! Azaz tulajdonképpen tagadása mindannak, ami józan, megfontolásra érdemes, és értelemmel bíró. Ami pedig jelzőként marad, az szinte már szóra sem érdemes, lévén szinonimája az avítt, álmos, áporodott, álnok, törpe és pitiáner, „nemzeti szellemben” szellentgető káeurópai középszarnak.

A „nemzetileg” eltévelyedett népesség már magyarul sem tud. Ha pl. azt hallja, hős, nem érti a szó értelmét; nem olyasvalakit ért alatta, aki egyedülálló, kivételes, akinek sikerült felülmúlnia önmagát – valakiért, valamiért vagy másokért. Inkább ágyútöltelékekre gondol, akik hagyták magukat elvezényelni, megvezetni, erre-arra meneteltetni, Don-kanyarogtatni, aztán meg lemészároltatni – persze csak amennyiben az ún. haza vagy az ún. nemzet nevében rendelte ezt el valamely Nagy Nemzeti Nímand.

„Kereszténynemzeti” – A közel-kelet-európai úrhatnám polgárság nem keresztény, hanem „kereszténynemzeti”. A jelző, akárcsak anno a „népi demokrácia” esetében, nem jelző, hanem fosztóképző: egyetemes keresztény szempontból azt jelenti, hogy „hívei” – beleértve szépszámú operettpüspököt és -papot – Xrisztosz követéséhez képest közelebb esnek pogány kezdeteikhez. (Akárcsak eleik, akik olykor tűzzel és vassal, később meg gépfegyverrel „kereszteltek”.)

Az egyetemes kereszténységet – végtére is velejéig kozmopolita vallás (a görögözés és a zsidózás egyaránt törölve) – csakis pironkodva képes magának vallani: csakis „kereszténynemzeti” kiszerelésben érzi magát jól. Azaz félig keresztény, félig meg pagan. Ezért is kellenek annyira a „nemzeti” szentek, a tömeggyilkos királyokkal és más „boldogokkal” az élen. Meg lehetőleg minden mise végén a „vörös farok”, a Hymnus, ez a vérpogány vigyázz!-ének, had” botránkozzanak az odatévedt katholikhosz keresztények…

Nemzetvallás – A modern nihilizmus fokmérője a nacionalizmus. Ahogy az istenhit(ek) evidenciája alábbhagy, majd” minden érték átértékelésre kerül, a keresztényből nemzetivé váló kultúrák panteonjában a vegytiszta semmi, a Nagy Absztraktum kerül: a „Nemzet” lesz az isten. A nemzeti romantika legőszintébb gyerekszája, Vörösmarty erről is nyíltan színt vall: „hirdetek új tudományt, oh halld, s vedd szívre magyar nép: „Legszentebb vallás a haza s emberiség.”” (Ráadásul Pázmán[y], e tényleg katholikhosz keresztény örvén!)

Míg a modernitásban a nemzet vallásként működik, a posztmodernben mint lepel kerül ki a homlokzatokra. „Nemzeti” lepellengetők és elleplezők működtetik; így aztán nem egyéb, mint merő máz és imázs.

Egy „nemzeti” hang – Mielőtt minden délben a közszolgálati harang megkondul, a Nemzet Bőzsöngére megadja az alaphangot. Tegnap még a Központi Bizottság kinyilatkoztatásait búgta. Ma ez a rendszerfüggetlen, orális prostituált a főharangozó. Egy mély, sokat próbált torok, aki nap mint nap, búgva, lihegve beavatja híveit a nemzeti amnézia nagy hagyományába. (A Sándor[giccs]-palota éppen lelépett lakója pedig tisztének érezte, hogy távoztakor eme rádió méltatásáról még szóljon nehány jó szót.)

Ég és Föld – A hazai föld feljövőben van. Élénk kereslet nemcsak az ingatlanpiacokon érződik, hanem a temetőparcellák táján is. Ha hihetünk a hozzátartozóknak, akkor a hamvak is hazai földben szeretnek elhantolva lenni. Bár erősen kétlem, hogy történetesen Bartók akárcsak közös kontinensen kívánt volna temetkezni a Lovastengerésszel. Akinek sikeres és a honra oly sok jót hozó országlása elől meg sem állt Amerikáig! Az újkeletű újratemetősdi azonban nemcsak a horthysta hiedelemvilágban élők, a Cattarói Rémmel rokonszenvezők táborát helyezi különös megvilágításba, hanem más kérdéseket is felvet. Mitől hazai a föld? Honnantól kezdve és meddig? Mi történik, ha történetesen elindulunk lefelé? Hol ér véget a honi rög? A magma még magyar föld? Honnantól kezdve melanéz? És miben rejlik a rög magyarsága? A kovasavarányok különössége adja ki, vagy valamiféle nemzeti kovász? És persze történeti kérdések is felvetődnek: Európa utolsóként letelepült lovasnomádjainak leszármazottjai mióta és miért lettek ilyen röghöz kötöttek?

Sz. Levente, levitézlett bítzenekari bárd, a Pilisről mint a magyarok szent hegyéről szólt. Kijelentése mellett kétségkívül szólnak érvek: Szent Pilis mellett részint ott magasodik szegény Pázmányról elnevezett utolérhetetlen univerzum (univerzitás), melyre maga Magna Makovecz helyezte fel önkezével a ferde koronát. Továbbá kiemelkedésének mértéke is közel áll az Araráthoz, de a Kilimandzsárótól sem esik messze. És ezekhez vetett arányai folytán a hazai rög tökéletes hűségével kiábrázolja a „nemzeti szellemű” szellemek szellemiségének mérhetetlen nagyságát.

„Nemzeti gyökerek” – Mi lenne a gyökérkeresőkkel, a „tőzsgyökeres” eredetfantasztákkal, ha tényleg valóra válnának vágyaik? Elmennének esetleg Etelközbe, vagy tán még az Urálon is túlra, tartós tanulmányútra. Ahol aztán végre maguk és övéik közt lehetnének, az arrafelé megfeneklett (szovjet-orosz) múlt szintjén. Rendületlenül róhatnák rovásirkáikat és zavartalan túrhatnák a földet, keresgélvén fantazmatikus gyökereiket.

Nemzetmegvezető – A nemzeti ember, a homo nationalis vezérre vágyik. Aki leveszi válláról az eligazodás, a választás és a döntés terhét. Aki megszabadítja végre a szabadságtól; ettől a zsidó-keresztény kényszertől. És aztán sokadmagával – mint már annyiszor – megint jól megvezeti. (Ezúttal a leggátlástalanabb viktoriánus és a leghatékonyabb amerikánus módszerek vegyítésével.)

Nemzeti láz – A nemzeti láz nem magyar, de még csak nem is környékbéli sajátság. Kínában is a „vérében és könnyében megtestesülő nemzeti szellem” körül kavarog a hazafias hablaty. Jacob Taubes, német-zsidó vallásfilozófus pedig a nemzetiszocialista „felemelkedésbe” merült Carl Schmitt kapcsán megjegyzi: „Te nem vagy a bírája, mert zsidóként egyáltalán nem kerülhettél kísértésbe. Valamennyien kegyelemben voltunk abban az értelemben, hogy ebben egyáltalán nem lehettünk benne. Nem mintha nem akartunk volna, hanem mert nem engedtek. (…) Én nem lehetek biztos magam felől, nem lehetek biztos valaki felől, hogy nem kapja meg a nemzeti felemelkedés fertőzését és egy vagy két évig bolondot játszik…” (Die politische Theologie des Paulus)

Nemzeti delej – A „nemzetileg” delejezett fejekben még a szupranacionális is provinciális távlatban tud tündökölni: például az ún. organikus építészetet, ezt az expresszinista eredetű, antropozófikus rokokót népi ornamentikával habosítva nemzetinek, ősinek, gyökeresnek vélik és hirdetik.

Ezer év – A nagy kor nagyfokú józanságra kellene késztessen: éleslátásra és önismeretre. Nem utolsósorban annak észlelésére, hogy a Nagy Nemzeti Szólamok szerzőivel bizony gyakran előfordul, hogy életproblémáik megoldatlanságát, neurózisuk nem egy elemét (frusztráltság, gyomorbaj, félszeműség stb.) adják elő a nemzet ügyeként. (Káeurópai költők és közírók erre különös hajlamot mutatnak.) A józanság és az éleslátás különösen kívánatos az önértékelést és a távlatokat egyaránt terhelő „nemzeti toposzok” táján. Kiváltképpen ilyen a kisnemzeti komplexus és a kihalásgondolat. Az előbbi, személyes – többnyire írói – önértékelési zavarnak a nemzet egészére vetítése, több tévképzetből is táplálkozik. Az egyik ilyen a tudatlanság a nagyság és kicsinység viszonylagossága felől (a tettek és a nemzetek nem kilóra méretnek). A másik: a számszerűség mibenléte (a tudományok és a médiumok által éltetett késő újkori kultusza) felőli félhomály. (Annak, aki számára egy tíz-egynéhány millió fős nemzet kicsiny, terapikus célzattal javasolható a nemzettársak egytől egyig történő végiglátogatása…) A harmadik: képtelenség a számszerű nagyságból következő sokaság hatásának (nyomasztó súlyának) érzékelésére. Egyáltalán nem oly felemelő érzés „nagy” nemzet tagjának lenni, mint némelyek vélik. (Próbálják magukat kínainak képzelni! És közben nem szorongani…!)

Nemzeti mitológia – A múlt súlyának (és könnyűségének, felhajtóerejének vagy lesújtó terhének), a nagykorúságnak a mérlegelésére nem kifejezetten a földfoglalás felidézése a legmagasztosabb. Az ilyesféle toposzokról némi kutatás nyomán egykönnyen kiderülhet, hogy tetőtől talpig vérben tocsognak. A mítosz nem történelmi tényről szól, ám átitatja a történelmi valóság. René Girard antropológus szerint minden mítosz egy kollektív bűntényt rejt és folyamatos, rejtett visszaemlékezés arra. Miért különbözne a magyar mitológia e téren más népek mitológiájától? Biztos, hogy olyan befogadó (üres, gyéren lakott, már-már néptelen) volt a Kárpát-medence az előző ezredforduló előtt? Avagy mi okunk feltételezni, hogy a helyi avar, szláv és egyéb népesség virágesővel fogadta a „foglalókat”?

Nemzeti önfelmentősdi – Mindig mindent másokra kenni, önfelmenteni: tatárra, törökre, labancra, zsidóra, oroszra. Mintha nem lett volna mindig bőven elegendő önsorsrontó önerő. Ádáz álnokság, alávalóság, sötét semmiség. A legtartósabb csapás, a török megszállás például meg sem közelíti a harmincéves háború következményeit: a korabeli Németország egyharmada, hárommillió ember halt meg! És közben a maradék kétharmadnak sem volt fenékig tejföl. S nem volt tartaléknak ott egy transsylván Tündérország.

1000 év – Nagykorúság idején el kell tűnődni azon, vajon tartható-e a nemzeti romantika nagy szavakkal, elbeszélt és színes (kör)képekben festegetett honfoglalás-elképzelése? Nem csak „történeti” tarthatatlansága miatt (egy nomád nép nem „foglal hont”, főként nem egyetlen aktussal). De nem is csak a korábban itt élő népek szemszögéből meglehetősen másnak mutatkozó jellege folytán (amire a „foglalás” szó, úgyszólván tudat alatt, utal is: ti. elvétel, eltulajdonítás, kisajátítás). A „honfoglalás” fogalmától azért kell megválni, mert a valóságos (és egyszerre képletes) honban való elhelyezkedés, a belakás és lakozás, azaz az e világban való élet nem lezáruló, hanem mindegyre újranyíló lehetőség és feladvány. Ami a mozgalmasságnak és a megállapodottságnak állandó váltakozását és egymásba játszását jelenti. (Történeti előképeit tekintve pedig legfeljebb a nomadizálással vethető össze!)

Nemzeti ízlés – Azt a régebbi keltű állítást, miszerint „a magyaroknak nincs ízlésük” (Richard Schwarz) – bármennyire is sommás a kijelentés, s szükségképpen igaztalan nem kevesekre nézve – immár új nemzeti intézmények igazolják. Nem pusztán a – bánfihunyadi cigány vajdák szépségeszménye jegyében megépült – Nemzeti Színház ilyen, hanem sok más, sokkal gyakrabban tapasztalható tárgy. Ehhez elég alaposabban megnézni megannyi helyen az ország címerét (nem azt, hogy mi van rajta, hanem hogy hogy néz ki: mennyire félresikerült a formája, milyen elcseszettek az arányai!); komparatíve pedig szemügyre venni a közeli – a szlovák, a cseh vagy a lengyel – példákat.

Ebben a „nemzeti ízlésben” jól megfogható megannyi „konzervatív” kvalitás. Hamisítatlan horthysta-kádárista hagyomány. (A hülyeség is egy hagyomány, méghozzá nagyon nagy. A „hagyományőrzők” ebben igazán erősek; meg sem kell erőltetniük magukat, magától jön.)

Nemzeti mellény – A „nemzeti” ember úgy szeretne valakivé válni, hogy ezenközben valami más is kell neki. Hogy valakinek érezze magát, nem elég önmagát éreznie, kevés ehhez az önérzete: mások (vélt) súlyának (tömegének) érzetét is kölcsön kell venni.

A totem tövében – Amilyen mértékben a nemzet névszó tövében gyülemlők személyes és kollektív hiányaikat e névszó jelentéstartományának fölfújásával kísérlik meg kipótolni, olyan mértékben fosztják meg magukat a kiteljesedés, a növekvő lélek egyetemes lehetőségeitől, torzulatlan arányától, válnak provinciálissá, a pitiánerség mintapéldányaivá. (Nem egy tekintetben egy szinten a szlovák és a román „nemzeti szellem” szárnyalásával, némely esetben pedig már szerb színvonalán.)

„Nemzeti” szószátyárok – Ahogy annak idején az elvtársak mindig elővonták húgyfoltos sliccükből a Nagy Októberit – pontosítva lásd Petri vonatkozó versében! -, úgy képesek előszedni a Nemzeti Szellemet bármely zagyvaság kapcsán, fölhozni akármilyen latrináliánál.

Nemzetesdi – Ágy el lehet még nemzetezgetni egy ideig (kisded fatornyokkal, sumerekig menő felmenőkkel, kornyadt bajszokkal, révült rütyütyűvel, fel- és alcsúti nemzetmegvezetőkkel), mígnem egyszer csak az egész retardált régió műgyantában megörökítve vagy szilíciumba letárolva találja magát – közszemlére téve az Elhülyült Helyek Archívumában.