Forrás: ÉS

SZÁNTÓ T. GÁBOR

Hatvan éve, augusztus 12-én, egy forró nyári napon tizenöt embert szállítottak repülővel a luxemburgi Mondorfból ebbe a városba,* hogy hét másik társukkal együtt feleljenek tetteikért. A nürnbergi huszonkettőnek háborús és emberiségellenes bűneiért kellett nemzetközi bíróság elé állnia. Hárman öngyilkosok lettek közülük, hármat felmentettek, a többieket elítélték.

A német nép, s különösen az a szellemi elit, mely a múltfeldolgozás felelősségteljes erkölcsi munkáját szorgalmazta és folyamatosan végzi, azóta hatalmas utat tett meg, és példát nyújt Európának. Annak az Európának, melynek hágai bírósága előtt ma ismét háborús bűnök és népirtás elkövetői állnak: a délszláv háború felelősei.

Mindkét arc Európáé: a gyilkosé és a bűntől szabadulni vágyóé egyaránt.

Európa és a zsidók történelmi viszonyában a felvilágosodás hozott „fordulópontot”. Az addig megtűrt gettónép tagjai szabad utat kaptak az európai társadalmakba, ám a kor jelszava így hangzott – s ma is visszhangzik: a zsidóknak mint egyéneknek mindent, a zsidóknak mint népnek semmit. A felvilágosodás nagy gondolkodói éppúgy maradi klerikálisként támadták a rabbinikus zsidóságot, mint a katolikus egyházat. Beengedték a zsidókat az európai szalonokba, ám ehhez le kellett venniük kaftánjukat, fejfedőjüket, le kellett vágniuk szakállukat, elhagyni anyanyelvüket, vallási szokásaik, világnézetük nagy részét. Ahhoz a szellemi elithez csatlakoztak – máshoz nemigen csatlakozhattak -, mely az individuumot helyezte mindenek fölé. Mire a zsidóság észbe kaphatott volna, nagy részük európai polgárként a haladó mozgalmak hívévé vált, és távolságtartással szemlélte, netán lenézte azokat a zsidókat, akik ezt nem tették. Európa és a felvilágosodás védelmet jelentett a klerikális, antijudaista tanokkal szemben, ám a szabadság, az individualizmus világra hozta utódjait: a modern, jobboldali nacionalista, majd nemzetiszocialista antiszemitizmust és a modern baloldali, internacionalista típusú antiszemitizmust.

A modernitás e mindkét torzszülöttje ellenségként kezelte a zsidókat. A nácik és helyi csatlósaik megölték a közép-európai zsidóság túlnyomó részét. A kommunisták megszállva Közép- és Kelet-Európát, felőrölték és elüldözték a vallásos zsidóság maradékát. Szétzilálták a zsidó közösség intézményeit és szolidaritását, hasonlóképpen az egész társadaloméhoz, ráadásul zsidó származásúak is vezető szerepet töltöttek be a kommunista rezsimekben, ezért a kiheverhetetlen veszteségek mellett a zsidó pszichét ez az erkölcsi felelősség is terheli.

A vészkorszak után Nyugat-Európa politikai öntudatába intellektueljei és államférfijai beépítették a soáért viselt felelősséget. A kommunista pártállamok ideológiájának és politikájának szerves része volt az anticionizmus, ám a kommunizmus bukása után nemcsak a kelet-európai jobboldalon éledt fel a zsidóellenesség, de néhány évvel később a nyugat-európai baloldali sajtóra is éles Izrael-ellenes hangvétel vált jellemzővé. Csakhogy amíg a baloldali média „politikailag korrekt” nyelvén Izraelt egyoldalúan és eltúlzottan bírálja, Párizs vagy Brüszszel lakói közül sokan zsidókat értenek alatta, és zsidó intézményeket vagy személyeket ér atrocitás. Valami felszabadult az európai tudatalattiból, amit politikai deklarációkkal nem lehet onnan kipurgálni.

Amikor a zsidók gettóban éltek, vallási elzárkózásban, azzal váltották ki környezetük gyűlöletét. Amikor egyénenként akartak asszimilálódni az európai nemzetekbe, azzal. Amikor népként és nemzetállamként kívánnak helyet foglalni a nemzetek közösségében – igaz, a történelmi időeltolódás miatt, a nemzetállamok kialakulásának Európában másfél évszázada lezajlott konfliktusaihoz hasonló viszályok közepette – emiatt éri őket, érzésem szerint, elfogult kritika.

Mi baja ma Európának a zsidókkal? Nehéz tisztán látni: az európai Izrael-ellenes hangulat épp úgy alapulhat az iszlám fundamentalista terrortól való félelmen, mint saját korábbi zsidóellenes előítéletein, amit új nyelven fejez ki. Ott sejthetjük mögötte a hagyományos zsidóellenesség mellett a baloldal antikapitalista antiszemitizmusát, Amerika-ellenességét, a harmadik világgal szembeni lelkiismeret-furdalását, az új baloldal anticionizmusát, és a soá miatti európai bűntudat kompenzációját, a felszabadult kárörömöt: végre a zsidók is követnek el bűnöket, lám, nem jobbak, mint mi. S persze ott van mögötte a 90-es évek közepétől, nemzetközi zsidó szervezetek és az amerikai diplomácia nyomására egész Európán végigsöprő kárpótlási és kényszerű múltfeldolgozási hullám, mely szembesítette az államokat a nácizmussal való kollaborációjuk elfojtott emlékével és azzal, hogy bankjaik széfjeiben, fővárosaik házaiban jogtalanul eltulajdonított egykori zsidó letéteket és lakásokat bitorolnak. Csoda-e, ha szégyenükben ismét indulataik keletkeznek? S vajon nem káros-e, ha mindennek nincsenek tudatában? Az Európai Unió gyakran egyoldalú állásfoglalásai Izraellel szemben: a félelem politikája elvekké stilizálva. Amikor az al-Kaida madridi merénylete megfordította a spanyol parlamenti választások eredményét, és a baloldal a terror elleni harcból viszszavonulót fújva győzött, a földrész legrosszabb politikai hagyományát folytatta.

Európa gondolkodásmódja a vészkorszak tapasztalatának hatására is tolódott a transznacionális eszmék felé, miközben a vészkorszak után magára találó zsidóság létrehozta nemzetállamát, s az Európában maradt zsidóság öntudatában, európaisága mellett, egyre hangsúlyosabb szerepet kapott az önbizalmat növelő, erkölcsi támaszt és potenciális menedéket nyújtó Izrael Államhoz fűződő érzelmi viszony és a zsidó etnikai identitás.

Paradox, de Európa jórészt éppen a zsidók XX. századi sorsából, a soá tapasztalatából, saját korabeli passzivitásából okulva integrálta ethoszába és nemzetközi jogi normáiba a kisebbségvédelmi gondolkodást, amit az izraeli-palesztin viszályban helyenként egyoldalúan és mechanikusan alkalmaz. Meg kell tanulnunk a valóság leckéjét: nem mindig a kisebbségnek van igaza. Gondoljunk csak az észak-írországi vagy a baszkföldi terrorizmusra. Az uralkodó közbeszédben szinte soha nem merül fel például az egyenlő mérce alkalmazásának elve – vajon miért irányul ilyen kivételes figyelem Izraelre; vajon milyen a többi közel-keleti vagy afrikai kisebbségi népcsoport helyzete a palesztinokéhoz képest; hogyan érvényesülnek másutt a szólás és a sajtó szabadsága, a nők és a homoszexuálisok jogai -, noha ez világosan rámutatna, Izrael a térség egyetlen demokráciája a diktatúrák között; az egyetlen ország, mely tiszteletben tartja az emberi jogokat. Igaz ez az állam és az egyház el nem választásából eredő gondjaival, a megszállt területek megoldatlan kérdésével és a palesztinoknak okozott, orvosolandó jogsérelmekkel együtt.

A kereszténység egykor elvitatta a zsidók kiválasztottságát. A zsidóktól az európaiak ma mégis többet várnak, mint más népektől. Tudattalanul többet várnak, mint a „kiválasztott” néptől és tudatosan, mint a vészkorszak tapasztalatainak hordozóitól. Márpedig a kiválasztottság csak teológiai értelemben létezik, s ahogy a munka nem szabadít fel, úgy a szenvedés sem feltétlenül nemesít, legfeljebb keményebbé és tisztánlátóbbá tesz. A nyugati világ képletében, úgy tűnik, akár egy matematikai konstans, létezik egyfajta antiszemitizmus-állandó. Ám ha eltekintünk a zsidó népet óva intő isteni ígérettől és fenyegetéstől, melynek megvalósulási terepe a történelem, még így is kínálkozik legalább két magyarázat. Az egyik teológiai-pszichológiai, a másik szociológiai-politikai.

Franz Rosenzweig német-zsidó filozófus írja egy anyjához írott levelében, hogy az antiszemitizmus istenbizonyíték. A teremtett világon kívülről érkező Törvényt lökné ki magából a világ, illetve az ösztönös indulat, ám miután a kereszténység közvetítésével már részévé vált, nem tud szabadulni tőle, ezért a Törvény tanúit likvidálná. A modern pszichológia nyelvére lefordítva a rosenzweigi tézist: Európa antiszemitizmusa eszerint nem más, mint a kereszténység projiciált öngyűlölete. Az ösztönén küzdelme a rosszul integrált felettes énnel, melyből így neurotikus „személyiség” keletkezhet csak.

A másik magyarázatra Kovács András szociológus mutatott rá a közelmúltban, A szerződés elévült című eszszéjében. Arról az íratlan politikai kontraktusról ír, mely az egyes európai államokat fűzte a vészkorszak óta a túlélő zsidósághoz. Auschwitz elutasítása antifasiszta ethoszuk demonstrálásának és demokratikus legitimációjuknak volt az eszköze. Ez azonban soha nem vált társadalmi konszenzuson alapuló szerződéssé, s így nem vált, nem válhatott a közös európai öntudat részévé sem. Felnőtt egy új nemzedék, melynek gondolkodásában a soához és a zsidókhoz való viszony immár nem kulcsfontosságú Európa jövője szempontjából. Ráadásul a szovjet birodalom bukása után – elsősorban az európai baloldali gondolkodás hagyománya, krízise és számos európai állam politikai érdeke folytán – a „Másik”, akihez képest, sőt, akivel szemben Európa definiálni kezdte önmagát, az Egyesült Államok lett. Bár az Amerika-ellenes sztereotípiák nem szükségképpen járnak együtt az antiszemitizmussal, elemzések rámutattak, hogy a történelem során gyakorta ikerjelenségként tűntek fel. A XX. század utolsó harmadában lezajlott nemzedékváltás és a közép-kelet-európai rendszerváltások nyomán változó európai identitás az egykori szerződés elévülését jelenti. A zsidókhoz való viszony immár nem az európai demokráciák és az európai identitás fokmérője. Sőt, nemcsak hogy megszűnt a zsidók soá utáni speciális szerepe az európai identitáskonstrukcióban, de az izraeli-palesztin konfliktus Európára vetődő árnyéka miatt mérsékelt politikai körökben is felmerül: talán hiba volt Izraelt életre segíteni, azt az országot, mely az USA maradéktalan támogatását élvezi. A zsidók ismét „megoldandó problémát” jelentenek, és az amerikai politika „ügynökeként” a „jelentőségteljes Másik” kategóriájába kerültek, akikhez képest, sőt, akikkel élesen szemben állva határozták meg egykor nemzeti identitásukat Európa nemzetei, s most lehet, hogy az egységes európai identitást is velük szemben definiálják majd – írja a szerző borúlátóan.

Az európai zsidó jövőt illető optimista vízió szerint elképzelhető, hogy a vészkorszak szenvedéstörténeti tapasztalata az elkövetkező évszázadokban beépül a nyugat gondolkodásába. Katarzist okoz, vallási jelentőséget nyer, s így az átalakuló kereszténység mégis képes lesz integrálni „felettes énjét”. Lehet, hogy az emberiség civilizálódik és „felnő”, bár borzongató belegondolni, hogy a történelem úgy fogja számon tartani a soát, mint a nyugati világ kamaszkori Sturm und Drangját. Az új európai tudat kialakulásában talán számolnunk kell egy, a zsidóság és a kereszténység univerzalisztikus összefonódásában megtestesülő „holokauszt-vallással” is – már amennyiben ezt a derűlátó jövőképek közé sorolhatjuk.

A pesszimista vízió szerint egy személy megfeszítéséből keletkezhet vallás, de hatmillió kiirtásának tényét és felelősségét nem képes megemészteni az emberi elme, ezért önigazolásképpen megújul a gyűlölet. Eszerint nem vár ránk más Európában, csak az, ami eddig: az antiszemitizmus új és újabb formában jelentkezik, akár egy neurotikus tünet. Az iszlám fundamentalizmus és az európai „semlegesség” harapófogójában Izrael lakhatatlan hellyé válik, s a zsidóknak nem lesz más menedéke, mint a „goldene medine”: az Egyesült Államok. S a történelemnek minden bizonnyal ekkor sem lenne vége, elvégre a karizmatikus keresztények is csalatkozhatnak várakozásaikban, elfordulhatnak a zsidóktól, és Amerikát is sújthatja előítéleteket felkorbácsoló gazdasági recesszió.

A posztkommunista országok mértékadó politikusainak, véleményformálóinak köréből kevésbé hallani éles Izrael-ellenes kritikát. Talán csak az kíméli meg őket a nyílt Izrael-ellenességtől, hogy túl közel a múlt: feldolgozatlan felelősségük a vészkorszakkal kapcsolatban és a hivatalos, pártállami anticionizmus. Lehet, hogy miután ezek az országok a kommunista diktatúra idején az arab világ „szabadságharcosait” támogatták, illetve (még) nincs jelentős iszlám kisebbségük, egyelőre nem veszélyezteti őket a terrorizmus, ellentétben Nyugat-Európával. Vagy társadalomfejlődésük megkésettsége miatt lemaradásban vannak: itt, egyelőre még a régi típusú, szélsőjobboldali (egyszerre antikapitalista és antikommunista) antiszemitizmus a divat.

Miközben Nyugat-Európában új antiszemitizmusról beszélnek a zsidó vezetők, a csatlakozó közép-európai országok zsidó közösségei egyelőre EUfóriát élnek át. Számukra „a nyugat” a civilizációt, a szabadságot, a demokráciát, a kisebbségi és az emberi jogok tiszteletét jelenti. Fogyasztói javaival jólétet, transznacionális gondolkodásmódjával egyfajta védettséget ígér az általuk megszenvedett helyi nélkülözésekkel, nacionalizmusokkal szemben. Nem veszik komolyan a nyugat-európai zsidóellenes jelenségeket. Túlélve két diktatúrát, talán túlzottan fájdalmas volna az illúzióvesztés.

Európai zsidó értelmiségiek az egységesülő Európát identitásuk szerves részének tekintik. Reményeik szerint a zsidó világ hárompólusúvá válik: Európa immár nemcsak zsidó temető, nemcsak az alija rezervoárja, hanem Amerika és Izrael mellett a zsidóság megújuló centruma lesz. Új zsidó oktatási, tudományos és kulturális intézményei az újjászületés és az önemancipáció letéteményesei, igaz, hatalmas hátrányt kell ledolgozniuk. Az európai nacionalizmusokkal, s az amerikai zsidó paternalizmussal szemben egyaránt elutasító, a cionizmus maszkulin eszméjével és gyakorlatával s az izraeli társadalom miliőjével és temperamentumával sem rokonszenvező, döntően baloldali intellektuelek számára e transznacionális európai zsidó identitás testhez állóbb. Igaz, félő, hogy e gondolkodásmód ressentimenten alapuló, negatív identitásmodellből ered (mi nem vagyok…), ezért absztrakció, afféle „ersatz Identität” marad, különösen, ha e posztasszimilációs, posztholokauszt, posztcionista és posztmodern azonosságtudat nem ér össze a zsidó kultúra hagyományos forrásainak és népszokásainak ismeretével.

Egy kiegyensúlyozottabb gondolkodású Európának és az európai értelmiségnek lenne szerepe a közel-keleti kibontakozásban is, ahol béke csak kompromisszumok árán lehetséges. A terrort fel kell számolni, és a palesztin államnak létre kell jönnie. De úgy tárgyalni és békét kötni, hogy a palesztin vezetés kifelé európai gentleman módjára viselkedik, ám közben nem lép fel a radikálisai által folytatott „szent háborúval”, a társadalom militarizálásával és az ifjúság indoktrinációjával szemben, nem lehet. Az iszlám fundamentalizmus mártírkultusza és az életet szentnek tételező nyugati civilizáció között nem jöhet létre dialógus. Európának fel kellene ismernie: Izrael – melyben az arab világ, tudat alatt, talán a középkori keresztesek s a későbbi gyarmatosítók emlékét is gyűlöli – a modernizálódott nyugat keleti végvára, ezért a zsidó államnak előbb vagy utóbb EU- és NATO-tagnak kell lennie. Ám ami ennél lényegesebb: az izraeli-palesztin konfliktus – mely civilizációk összecsapása is egyben – nem oldható meg bilaterális megállapodással, sem a szabadság és demokrácia közel-keleti, neokon exportjával. Nagyobbat kell lépni. A görcsösen mérlegelt politikai realitások mögötti egzisztenciális realitásra kellene mindössze rádöbbenni Jeruzsálem kérdésében. Távlatosabb, nem pusztán politikai, de civilizációs nézőpontból kellene szemlélni a város jövőjét, ami teljesen új dimenziót nyithat a képzeletnek.

Ami oszthatatlan, azt nem lehet felosztani. Közösen kell sáfárkodni vele. Jeruzsálem megosztása mellett/helyett költözzön az ENSZ Jeruzsálembe. Legyen a két nép és a három világvallás városa egyben a világ diplomáciai és szellemi fővárosa is, így aki azután Jeruzsálemet támadja, egyben a világ egyetemes eszméjét támadja. Létesüljön a főváros vezetése mellett egy nemzetközi magisztrátus zsidókból, muszlimokból és keresztényekből, kifejezve így a város kettős identitását: Jeruzsálem a zsidó és a palesztin népé, ám egyben a világkultúráé. E kettősség ott rejlik a zsidó gondolkodás mélyén. Olykor az egyiket nyomjuk el, olykor a másikat.

Ahhoz, hogy változtatni tudjunk a valóságon, először vissza kell szereznünk a valóság által megbénított képzeletünket. Ahhoz, hogy álmainkat valóra válthassuk, először ismét álmodnunk kell.

*Előadás a Zsidó jövőképek Európában. Európai jövő, vagy múltfeldolgozás? címmel, 2005. május 6-8. között megrendezett 6. Nürnbergi Árótalálkozón.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 35. szám