Forrás: ÉS

Lőrinc László

Antikommunista minimum és hagyományok

Az Ungváry Krisztián cikkének nyomán (Egy emléktábláról, ÉS, 2005/31.) felizzó Ságvári-vita legfontosabb kérdése, hogy kell-e nekünk antikommunista minimum, vagyis tekintetbe kell-e venni, hogy Ságvári a demokrácia, avagy egy másik diktatúra és másik megszállásra hajlamos nagyhatalom híveként támadta a náci diktatúrát és megszállást?

Eörsi István szerint például nem (Megpróbálok udvarias lenni, ÉS, 2005/33.), hiszen – mint írja – „a kommunizmus az európai humanizmus és felvilágosodás gyümölcse”, és „a Gulagnak nincs több köze a kommunista ideálokhoz, mint a több ezer embert máglyahalálra küldő Torquemada főinkvizítornak az evangéliumok Krisztusához”. Azt gondolom, hogy ez a közhely téves. A kommunizmus Torquemadájának és Krisztusának olyan sok köze van egymáshoz, hogy mindkettőt Vlagyimir Iljics Leninnek hívják. Amit őelőtte hirdettek, azt nem szoktuk kommunizmusnak hívni, az ő Hegyi beszédében pedig már ott sötétlik a Gulag körvonala. Lenin ugyanis nemcsak az egyenlőségről mint valóban szép célról beszélt híveinek (erről korábban már sokan és sokat beszéltek), hanem arról is, hogy ez a cél bármilyen eszközt szentesít. „A mi erkölcsünk teljesen alá van rendelve a proletár osztályharc érdekeinek” – szólt a Mester, és hozzátette, hogy eme érdekeket csakis a centralizált élcsapat párt ismeri fel helyesen. Lenin megengedhetőnek tartotta a diktatúrát, a terrort, a cenzúrát, az igazságszolgáltatás alárendelését a „forradalmi lelkiismeretnek” és a hazugságot. Egy 1918. szeptember 4-i dekrétum szögezi le, hogy „a tömegterror alkalmazásában nem engedhető meg a legcsekélyebb ingadozás”, egy másnapi rendelkezik a koncentrációs táborok felállításáról (1923-ban 315 volt belőlük, hetvenezer fogollyal). Mindez csak mennyiségi tekintetben különbözik a Gulagtól, de hát Eörsi István helyesen jegyzi meg, hogy a mennyiségi szemlélet sehová sem vezet. Lehetséges persze, hogy ez is „az európai humanizmus és felvilágosodás gyümölcse, mely a kritikai szellem és a racionalizmus alapállásából próbál rendszert építeni”, de akkor a nácizmus fajelmélete és sovinizmusa is az, hiszen a hagyományos vallási tanokat megkérdőjelező természettudományos gondolkodásra és a francia forradalom korának nacionalizmusára megy vissza.

A Sztálin előtti kommunizmus lényegét és perspektíváját olyan baloldali gondolkodók is felismerték, mint Rosa Luxemburg vagy Jászi Oszkár. „Az orosz bolsevizmus elméletileg őrület, politikailag esztelenség, erkölcsileg kriminalitás” – írta Jászi 1920-ban. Máshol, ugyanebben az évben hozzáteszi: „Ha igaz az, hogy igazságosság, emberszeretet, szabadságjogok, mindmegannyi puszta polgári előítélet, (…) akkor ki fog a felhasználható eszközök és módszerek dolgában tépelődni? (…) S azt a félelmetesen nagy hatalmat, mely a termelést és szétosztást egyedül irányíthatja – a történelem még sosem látott ehhez fogható diktatúrát -, ki, mi és hogyan fogja korlátozni, ellenőrizni és sakkban tartani, hogy ne csapjon át a legféktelenebb abszolutizmusba?”

Rosa Luxemburg még korábban, már 1918-ban leírja: „A gyógymód, melyet Trockij és Lenin talált – általában a demokrácia megszüntetése -, még rosszabb, mint az a baj, melyet orvosolni akart. (…) néhány tucat (…) pártvezető parancsol és kormányoz, (…) és a munkások elitjét időről időre gyűlésekre mozgósítják, hogy megtapsolja a vezetők beszédeit, a benyújtott javaslatokat egyhangúlag jóváhagyja (…). Az ilyen állapotok szükségszerűen a közélet elvadulásához vezetnek.” De idézhetnénk Kautskyt és más szociáldemokratákat is. Valamennyien ugyanúgy akarták a „kizsákmányolásmentes társadalmat”, mint Ságvári, csak éppen az „európai humanizmus és kritikai szellem jegyében” meglátták azt, ami a kommunizmusban éppen ellentétes ezzel az örökséggel.

Persze a kommunizmus kiindulópontja valóban a humánus egyenlőség, a nácizmusé pedig az embertelen diszkrimináció. Az is igaz, hogy – éppen ezért – sok olyan kommunistáról tudunk, akiknek a mai, utólag okos antikommunisták egy része – e sorok íróját is beleértve – emberileg a nyomába sem ér. Talán Ságvári is közéjük tartozott. Miközben ilyen nácikról nem hallottunk. Csakhogy éppen itt a kommunizmus csapdája: az emberek a – múltból örökölt – egyenlőségeszmébe beleszerelmesedve zuhannak az újsütetű lenini verembe. A kommunizmus is, mint az ál-segítségkérő útonálló, aki a megmentésére siető embert rabolja ki, az együttérzés, a szolidaritás érzésével él vissza, és így gyakran a legnemesebb emberek lelkét támadja meg. (Persze messze nem csak az övékét.) Ágy bizonyos értelemben nagyobb odafigyelést igényel fenyegetése, mint a fennen embertelen nácizmusé. Hiszen vajon ki veszélyesebb, az, aki szájában véres kést tartva jelentkezik gyermekfelvigyázó munkára, avagy aki szelíden, de miután felvették, és a szülők elmentek otthonról, kiteszi a gyereket az ötödik emeleti ablakba, mert gyermekszeretettől hevült tudományos meggyőződése, hogy ez tesz jót neki, akárhogy tiltakozik is a kicsike?

Az antikommunista minimumra tehát nem azért van szükség, mert a kommunizmus ugyanaz, mint a nácizmus, hanem mert szintén veszélyes. Ma ismét divat pólókon viselni annak a Che Guevarának a képét, aki a kéretlen és véreskezű népboldogító archetípusának megtestesülése, akárcsak Robespierre vagy Rákosi, csak, a viccel szólva, jobb a sajtója. Ma a feléledő Kádár-nosztalgia és a nem szűnő szegénység korában mindent meg kell tenni, hogy látni lehessen azt az éles határvonalat, mely a demokratikus és diktatórikus baloldali törekvéseket elválasztja, ahogy persze ugyanez a feladat fennáll(na) a jobboldalon is.

Ünnepelhető tehát Ságvári mint antifasiszta (ha nem állítjuk be rögtön demokratának is), de teljesen érthetetlen, hogy a magyar antifasizmus táborából miért éppen ő élvez elsőbbséget, és miért kell hallgatni olyan kitartóan és mindenáron a demokratákról? Mert volt ebben az országban demokratikus és antikommunista baloldal is, soraik között olyanokkal, akik a nácik ellen is tettek annyit, mint Ságvári. Az ő emlékük ápolása azonban valami miatt nem akaródzik fontossá válni. (Például Vásárhelyi Mária – Károlyi Mihály és Nagy Imre mellett – éppen Ságvárit nevezi nevén abban a cikkében, melyben a baloldali hagyaték ápolására szólít fel [Akinek nincs múltja, jövője sincs, Népszabadság, 2005. aug. 3.])

Többet kéne beszélni például a szociáldemokrata Kéthly Annáról, aki közel ezerszer szólalt fel nemcsak a szociális közöny, a háborús politika és a zsidótörvények ellen, de az elnyomott nők jogaiért is, egy hatóságilag üldözött nőmozgalom képviselőjeként. De épp ekkora lendülettel próbálta útját állni a kommunisták 1945 utáni előretörésének, míg börtönbe nem került. Ugyanennek a frakciónak volt tekintélyes és bátor vezetője Peyer Károly, míg a németek el nem hurcolták, és akit nemzedékek csak gyalázni hallhattak, mert a kommunisták is emberükre találtak benne.

Róla legalább lehet tudni valamit. De hányan vannak olyan szociáldemokraták, akikről a „szocializmus” korának amnéziamunkája következtében ma már alig hallani? Rákosiék még a Dunába lőtt Mónus Illésről 1945-ben elnevezett rakpartot is átkeresztelték. Nemigen lehet hallani Kabók Lajos nevét, aki emberek százainak életét mentette meg hamis papírokkal – míg a nyilasok agyon nem verték -, vagy Stollár Béláét, aki szintén sokakat mentett meg, és szökött munkaszolgálatosokból és katonákból szervezett ellenálló csoportja élén a nyilasokkal folytatott harcban esett el. És hányan lehetnek, akikről még ennyi kósza adalék sem akad az utunkba?

Tegyük rögtön hozzá, a jobboldal sem bánik jobban a maga demokratáival: inkább bajlódik Teleki, Bethlen vagy Tisza István emlékével, mint Pfeiffer Zoltánéval, Sulyok Dezsőével, Rassay Károlyéval vagy Vázsonyi Vilmoséval. Mert ahogy sok baloldalinak az antifasizmus, úgy a jobboldaliaknak a patriotizmus tűnik fontosabbnak a demokrácia iránti elkötelezettségnél. Jó dolog ez egy fiatal és bizalomhiányos demokráciában?

A magyar demokratikus hagyományok ápolását kezdeményezte egy, a Taní-tani című lapban és a Találjuk ki Magyarországot című honlapon (http://www.talaljukki.hu/index.php/article/articleview/108/1/7/) megjelent felhívás, remélve, hogy sokan segítik egy „panteon” megteremtését; első lépésként egy honlap elkészítését, mely a még megmaradt dokumentumokat gyűjthetné össze a XX. század hazai demokratáiról, és fórumot teremthetne szerepük megvitatására.

Lőrinc László

történelemtanár

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 35. szám