Forrás: NOL

Becsétől Borig és vissza: az erőltetett menetek nyomában

Csapody Tamás, 2005. szeptember 3. 00:00

A bori tábor barakkjai Ismeretlen, A Kép Szerepel Szita Szabolcs „halálerőd” Című Könyvében Azonnal tudtam, hogy csak itt lehetett a „Berlin” tábor. Debeli Lugnál letértünk az addig rossz útról, hogy a személyautóval alig járható szakaszon, Jasikovón és Zagubicán át közelítsük meg a szerbiai Bor városát. A Zagubica és Bor közötti mintegy 30 kilométeres út mentén volt a magyar munkaszolgálatosokat fogva tartó hét láger, köztük a Radnóti Miklóst „befogadó” „Heidenau” nevű.

A lassú araszolás ellenére az elhagyatott és elbűvölő tájban a táboroknak semmilyen nyomát nem látjuk. Alapos bejárással talán nyomára lehetne bukkanni a partizánok elől menekülő, németek által felrobbantott lágereknek. A letérés óta eltelt harmadik óra végén váratlanul megpillantjuk a bori rézbányák egyikét. Hatalmas méretei egyszerre lenyűgöznek és elborzasztanak. Bor központjától hat kilométerre járhatunk, amikor elhagyjuk Krivelj falucskát, és balra meglátjuk a temetőt, majd közvetlenül utána átkelünk a patakon. A munkaszolgálatosok visszaemlékezései szerint minden együtt van ahhoz (rézbánya, temető, patak és domboldal), hogy egyértelműen, már az autóból beazonosítható legyen, itt kellett lennie az összesen mintegy 6200 magyar munkaszolgálatost fogva tartó bori lágervilág központi táborának, a „Berlinnek”. Most azonban nincs idő ennek pontos meglelésére, hiszen a vajdasági Becse óta megtett 360 kilométer és a közeledő napnyugta továbbsietésre ösztönöz minket. Az út továbbkanyarog, és az egymásba érő rézbányakráterek és meddőhányók mellett lassan beérünk Borba.

A hegyre épült Bor nagy és forgalmas város benyomását kelti. A korzón hömpölyög a jól öltözött tömeg, amely valószínűleg a közeli Jezero Borsko üdülőhelyről érkezhetett. A város egyetlen szállodáját keresve azonban a korzó mögött a régi kis bányaváros nagy nyomorába ütközünk. A járókelőktől kapott információk szerint a hotel „nem jó hírű”, de bemerészkedünk a lepukkant volt szovjet laktanyára emlékeztető szállodába. Mint kiderült, menekültek lakják, és mi 28 euróért a szállodához toldott szárnyban kaptunk egy elfogadható kétágyas szobát.

Szerettünk volna térkép alapján tájékozódni, de azt sem az internetről, sem pedig a helyszínen nem tudtunk szerezni. Tájékozódási pontként a múzeumot (Galéria) szemeltük ki, amely – mint kiderült – reggel nyolctól este hatig van nyitva. Bor és a helyi bányászat történetét a prehisztorikus kortól napjainkig bemutató állandó kiállítás értékes anyagot tartalmaz. Odautazásunk szempontjából azonban több mint szegényes a „kínálat”. Egyetlen egy tárló foglalkozik az 1941 és 1944 között mintegy 70 000 itt dolgozó francia, görög, bolgár, szerb, magyar stb. kényszermunkással. A tárló amolyan posztszovjet kiállítási tárgy szerepét tölti be: egymondatos, konkrétumokat nélkülöző felirata mögött bárhonnan származható, semmitmondó tárgyak sorakoznak. Mindez alól két kivétel van: egy Dávid-csillagos bevésésű mécses vagy edény és egy hírhedt fapapucs. (A kinézetre holland fapapucsra hasonlító klumpát a saját lábbelijüktől megfosztott munkaszolgálatosok azért kapták, hogy a facipőben ne tudjanak megszökni.) Még egy tárló a munkatáborokat felszabadító partizánokról, szobrok, fegyverek és sapkák, aztán vége is a kiállításnak. Pedig volna mit bemutatni, hiszen csak a magyar munkaszolgálatosok (muszosok) 14 hónapos ittléte nyomán rengeteget épült (mélyült) a bánya és a bányát kiszolgáló infrastruktúra. Volna mivel „dicsekedni”, mivel a szerb lakosság sokat segített a német felügyelet alatt dolgozó, magyar keretlegények által őrzött és kínzott foglyokon, a partizánok pedig megmentették a második lépcsőben Magyarországra visszainduló mintegy 3000 zsidó munkaszolgálatost és a táborban ott maradó 200 beteg fogoly életét. Persze az is lehet, hogy mindezt leírták a múzeum évkönyvszerű kiadványaiban (Zbornik radova), amelyek közül sikerült megvennünk az 1982-es, szerb nyelvű kötetet, benne a Német fasiszta „Berlin” láger Borban című, képekkel illusztrált, a magyarokról is beszámoló tanulmánnyal.

A bánya és a temető az egykori „Berlin” tábor közelébenA szerző felvételei A múzeum megtekintése után viszszaindulunk az előző nap már beazonosított temetőhöz. A sorozatos közúti ellenőrzéseken sikeresen túljutva a temetőnek a közútról nem látható részén parkolunk le. A külföldiek által szinte alig látogatott Szerbiában járva (magyar rendszámú kocsit a közel ezer kilométeres úton egyet láttunk) végig az az érzésünk, hogy lehetetlen lenne megmagyarázni helybelinek és rendőrnek, hogy szándékaink tiszták, és csak a kutatói érdeklődésünk hozott ide minket. A hajdani „OT Lager Berlin” mellett lévő temetőben alusszák örök álmukat az 1944. július 30-tól 1945. szeptemberig a Bor környéki lágerekben elhunyt magyar zsidók és Jehova Tanúk. Mintegy negyven lehet a végelgyengülésben és betegségben elhunytak, a kínzásokba belepusztultak, a szökésért kivégzettek vagy a szintén gyakori balesetekben elhalálozottak száma. Azt pontosan tudjuk, hogy a katonai szolgálat megtagadásáért bebörtönzött, majd „kegyelemből” különleges munkaszázadba kényszerített mintegy 180 Jehova Tanúja közül hárman nyugszanak itt. Tűt keresünk szénakazalban, hiszen a zsidó muszosok egyszerű síremlékeiről a láger második, hírhedt parancsnoka a feliratokat is leszedette, mondván, hogy nekik nem jár semmilyen jel.

Keretlegények a „Berlin” tábor bejáratánálHadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma

Ezek után, közel hatvan év elmúltával található-e valami beazonosítható? Először a temető széleit járjuk végig, majd egyre beljebb hatolunk a pravoszláv temetőben. Találunk egy olyan friss sírt, amelyre – ortodox szokás szerint – gyümölcsöket tettek. Úgy, mint a „Berlin” tábor létezése idején, amikor a helyiek bőséges élelmet vittek meghalt hozzátartozójuknak, vagyis ilyen módon élelmezték a kiéheztetett, a temetőt figyelő munkaszolgálatosokat. Szebbnél szebb, az 1800-as évek közepéből származó, ősi szerb kő fejfákat fényképezünk, és találunk 1944-45-ből származó síremlékeket is, de a munkaszolgálatos sírhalmokat sehol sem leljük. A temetődomb tetején, az új ravatalozó alatt egy nyiladékban megpillantjuk a temető másik részét, de ebben sem találunk semmit. A munkaszolgálatosok sírjai minden bizonnyal a fákkal és bokrokkal sűrűn benőtt, elgazosodott és áthatolhatatlan – ezért jól beazonosítható – részeken lehetnek. A temető után szemügyre vesszük a muszosok életében szintén fontos szerepet játszó patakot. A temető város felőli oldalán található, a bánya felé futó mély árokban most vöröses víz csordogál. A napi 13 órás munkából és az egy-két órás menetelésből visszatérő, bolháktól és poloskáktól kínzott muszosoknak ez a patak biztosította az életben maradáshoz szükséges tisztálkodási és a Jehova Tanúknak a rituális szokásaik megtartását (bemerítkezés) biztosító lehetőséget. A patakocska bal oldalán felmegyek a temetővel szemben magasodó dombra, amely teraszos jellege miatt akár rejthet is valamit, de a szép tájon kívül semmit nem látok.

A cservenkai téglagyár és annak környéke, 1944-es térkép Visszafelé, Bor felé haladva, balra a működő bánya nagy épületei (talán ércmosók), szögesdrót kerítések, az út alatt futó magasfeszültségű áram vagy fedett ércszállító sínek. Itt kell lennie a szakmunkákból ismert, a „Berlin” táborra emlékező, talán örökmécsest formázó, szocreál stílusú – szépnek nem mondható – emlékműnek. Ennek itt, a bánya területén kell lennie, de nem találjuk, és semmilyen kutatási engedéllyel nem rendelkezünk ebben az idegeneket olyannyira szemmel tartó államban.

A várost átszelve a Duna felé, a Timok völgyében Negotin és Prahovo felé vesszük az útirányt. Bornak ezen a délkeleti, változatlanul bányákkal övezett részén is voltak – magyarok által is lakott – munkatáborok (5-7), például a háborút túlélő „Brünn” tábor, ahol Justus Pál író, a későbbi szociáldemokrata politikus is „megfordult”. Ezek helyét azonban most meg sem kíséreljük megkeresni. Az Ercsiben, Szegeden és Apatinban uszályokra terelt muszosok a Vaskapun keresztül hajózva érkeztek az al-dunai Prahovo kikötőbe. Útközben a katonasapkát vallási okokból el nem fogadó Jehova Tanúit nagyon megverték. A muszosok Prahovónál szálltak partra, végre megfürödtek a Dunában, és Negotinból kisnyomtávú vasúton érkeztek a bori vasútállomásra, ahol a zsidókat verték meg nagyon. A kisvasutat két hegyméretű meddőhányó között mi is megpillantjuk. Prahovótól a Duna mentén haladva szebbnél szebb tájakon visz az út. Negotinnál Bulgáriához, Kladovónál Romániához vagyunk közel. Kladovóval szemben, a Duna túlpartján fekszik a román nagyváros, Turnu Severin, ahol a szovjet csapatok 1944. szeptember 12-én érték el Jugoszlávia keleti határát. Tito partizánjai Bosznia felől törtek be Szerbiába, és szintén 1944 szeptemberére sikerült a németek felett győzedelmeskedniük. Ezért kellett a bori lágereket 1944. szeptember 6-án kiüríteni, és a rabok döntő többségét a „Berlin” táborba összegyűjteni, majd két lépcsőben, szeptember 17-én és 29-én gyalogmenetben hazaindítani. (Az első lépcsőbe került Radnóti, aki az indulása előtt két nappal itt írta „Bori notesz”-ébe a híres Erőltetett menet című versét, amit az abdai tarkólövése után, exhumálását követően találtak meg a zsebében.)

Emléktábla a téglagyár falán A közúti forgalom most egyre erősebb. A kisvasúttal máshol már nem találkozunk, és a hatalmas vízi erőművet és egyben Szerbiát Romániával összekötő Duna-hidat, valamint a festői Vaskaput elhagyva Majdenpeknél térünk vissza a Pancevo felé vivő útra. A jugoszláv partizánok ezen a környéken szabadították fel a „Berlin” táborból kétnapos gyalogmenetben idáig jutó, a második lépcsőben elinduló mintegy 2600 fős magyar munkaszolgálatos csoportot. A 45 partizán lefegyverezte a mintegy 120 keretlegényt, a munkaszolgálatosoknak pedig visszaadták szabadságukat. A keretlegények közül pedig mintegy százat itt, Majdenpekben végeztek ki. A második lépcsőben indulók döntő többsége tehát életben maradt, és szerencsésen hazatért. Ez azonban nem mondható el a 12 nappal korábban az első lépcsőben elindított 3200 emberről. Ott pont fordított arányok voltak…

Cservenka (Tscherwenka, Czrvenka) mintegy 70 kilométerre van vajdasági állomáshelyünktől, Becsétől, sokkal közelebb, mint Bor. Arányosan azonban ugyanolyan gyakoriak a rendőri ellenőrzések, és a települések utcaképét ugyanúgy uralják a szélsőséges nacionalista Seseljt ábrázoló plakátok. Az utak errefelé sokkal jobbak, és most szerbül tudó tolmácsunk is van, úgyhogy talán helyiekkel is tudunk kapcsolatot kialakítani. Nem is tévedünk, mert a legelső helyen, ahol érdeklődünk, a kitelepített sváb nemzetiségű, a néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokból visszatérő öregember – szó szerint – kaszát-kapát eldobva sietett segítségünkre. Perceken belül a nagyközség téglagyáránál vagyunk, majd a zsidó temetőnél és az azt övező dombokon. Őt visszavittük kertjébe füvet nyírni, mi pedig alaposan végigjártuk a Borból Pancsován és Újvidéken át ide érkező, első lépcsőben elinduló munkaszolgálatosok fogva tartásának és kivégzésének színhelyeit.

A cservenkai téglagyárhoz vezető híd A gyalogmenet a Borból eddig megtett mintegy 450 kilométeren kb. 500-600 főt veszített (kivégezték őket), mire ideért. Cservenkán az éppen ott állomásozó német és a menetet napok óta maguk is kísérő boszniai vagy sváb SS-ek vették át a magyar keretlegényektől a munkaszolgálatosok őrzését. Másnap az SS-ek 800 embert továbbküldek Zombor irányába, a többieket a téglagyári szárítókemencékben gyűjtötték össze. (A továbbmenetelők között volt Radnóti is, aki itt a téglagyárban írta a sorrendben második Razglednica, azaz második Képeslap című versét.) A SS-katonák a zsidókkal együtt a nazarénus, adventista és Jehova Tanú muszosokat is ki akarták végezni, de a kisegyházak tagjait a magyar keret az utolsó előtti pillanatban kimentette. A zsidókért viszont nem emeltek szót, így a németek a téglagyár agyaggödrénél 1944. október 7-én éjszaka 700-1000 zsidót 20-as csoportokban, gépfegyverekkel tarkón lőttek. A 142 Jehova Tanúja az egyik szárító padlásán volt szem- és fültanúja a tömegmészárlásnak, míg – az egyébként szintén katonai szolgálatmegtagadásért elítélt – öt nazarénus és kb. 18 adventista muszos egy közeli lóistállóban volt elszállásolva. Levendel László orvos is a kivégzendők között volt, Palásti László író pedig már a gödör széléig jutott, amikor valamiért leállt a vérengzés. A „kivégzettek” közül öt, a téglagyárban lévő zsidókból 20 ember menekülhetett meg.

Bori pravoszláv temető a hajdani „Berlin” tábornál: a halottaknak pravoszláv szokás szerint kitett ételt egykoron a muszosoknak szánták a helyi lakosok

Mindezt a helyi cukorgyárban dolgozó középkorú helytörténész másként mondja el. (A cukorgyár zsidó igazgatóját 1941-ben akasztották fel.) Szerinte a kivégzéseket a téglagyáron túli házak mögötti erdőben kezdték el, de a helyi lakosság tiltakozása miatt hamar abbahagyták, és utána folytatták csak a téglagyár oldalában. Korabeli térképet mutat, és azon magyaráz. Lefénymásolja nekünk a szerb nyelvű, Újvidéken 1945. május 2-án kelt „A megszállók és a segítőik bűnügyei feltárására” létrehozott Vajdasági Bizottság dokumentumát, amely a téglagyárban „1000 körüli” kivégzett zsidóról tanúskodik, és az „exhumálásuk sürgős megkezdését” rendeli el. A Cservenkát túlélők visszaemlékezéseit olvasva azonban nem találkoztam azzal, hogy a helyiek – akik zömében a németeket támogató svábok voltak – felemelték volna szavukat. (Nem úgy, mint a szerbek, akik mindenhol segítették a menetelő muszosokat!) Az exhumálás a tömegmészárlást követő harmadik hónapban megtörtént, több mint 700 áldozatot találak. Ám a tömeggyilkosságot kevesen élték túl, de közülük jó néhányan is itt a környéken lelték halálukat, német őreik végeztek velük. Az öreg sváb úgy tudta, a téglagyárral szemközti domboldalon folyó építkezések során sok emberi csontot találtak. Ma az Industrijska zonában működő téglagyár elől már fölszedték a vasúti síneket, az egykor sebesült zsidóknak menedéket adó bakterház ma is lakott, és a bő vizű patak is megvan még. Szerinte a muszosok által is használt pallókon megyünk át mi is az utat és a téglagyárat elválasztó széles patakon. Az első transzport Cservenkát túlélt tagjainak döntő többségére is halál várt: vagy az erőltetett menetben, vagy a végállomást jelentő koncentrációs táborokban.

A cservenkai zsidó temető A téglagyár bejárata is a régi lehet – ezek nem szoktak változni. A portától jobbra szerb és magyar nyelvű, 1974-ben állított kis emléktábla, alatta koszorú. Mennénk beljebb is, az udvar, a szárítók, a gyárépületek és a háttérben ott magasodó agyagfal irányába, de a barátságos portás nem enged. Az intenzív termelésnek nem látjuk nyomát, tehát a munkát nem zavarnánk, és a zömében 1945 után felhúzott épületek között nem lenne nehéz beazonosítani a történelmi dráma helyszíneit, de erre most nem kapunk lehetőséget.

Az egykori zsidó temetőt biztosan nem találtuk volna meg, ha az öreg sváb meg nem mutatja nekünk. A kétméteres parlagfűerdőben elvesznek a sírkövek, és egy előző nap lekaszált sávba „behatolva” tudunk csak képet alkotni a temető szép sírköveiről és méreteiről. A temető fölött lévő agyagfalba vájt pincék sorakoznak, felette pedig az a dombtető magasodik, ahonnan már jól látni a téglagyári épületek piros tetejét. A kivégzések színhelye(i) és az elhagyott zsidó temető tragikus közelségben van egymással.

Cservenka fiatal és népszerű szerb polgármestere, Hercen Radonic-Keka mindent megtesz értünk, pedig nem voltunk nála előzetesen bejelentve. Ajándékokkal lep meg minket, kapcsolatokat szervez nekünk. Szavaiból kiderül, hogy idén ünnepelte fennállásának 220. évfordulóját a ma mintegy tízezer lelket – köztük közel 500 magyart, 33 németet – számláló, összesen 23 nemzetiség által lakott nagyközség. Idén az 1944-ben munkatáborba hurcolt, majd kivándorolt közel 10 000 svábot hívták haza. (A Vajdaságból összesen 140 000 német távozott Németországba). Hívták a kivándorolt zsidókat is, mondja, de ők nem akartak eljönni, nem akartak együtt ünnepelni a svábokkal, szenvedéseikért őket is felelőssé teszik. Jövőre viszont a Cservenkát megjárt volt bori munkaszolgálatosokat akarják visszahívni. A polgármester „megajándékoz” e-mail címével is – mzcrvenka@neobee.net -, hogy a visszalátogatók kapcsolatba léphessenek vele. De ki tudja, hogy az első transzport mintegy 300 egykori túlélője közül hányan élnek ma is! Hogy a talán 84 éves zsidó Kádár István, a 85 éves Jehova Tanúja Szinger Ádám vagy a 84 éves nazarénus Papp Bálint vissza tud-e, vissza akar-e menni-jönni totális megaláztatása színhelyére? Azt viszont magam is látom, hogy nagyon fontos lenne hiteles adatokat tartalmazó – többnyelvű – kiadványokat megjelentetni és méltó emlékművet emelni itt. (Az exhumáltak az innen ötven kilométerre lévő zombori zsidó temetőben nyugszanak egy tömegsírban, ahol emlékművet is emeltek tiszteletükre.) Elengedhetetlen lenne, hogy a polgármestertől kapott, Cservenkával foglalkozó reprezentatív kiadvány maga is tartalmazza az itt megtörténteket.

Hazaindulásunk előtt állomáshelyünkön, a Than Mór festőről és a férfi vízilabdacsapatáról, no meg a Tisza mentén, a 90-es években talán legerősebb békecsoportjáról ismert Becsén beiktattunk két, lélekben és testben egyaránt könnyebbnek ígérkező napot.

Becse még mindig nagyon az 1990 előtti szint alatt működik. A sör- és a szójagyára termel, modern tyúktojáskeltetője van, mindenhol szép a gabona és a kukorica. (A Sojaprotein gyár mellett elfutó, egyben Cservenka irányába menő utat becsei zsidó munkaszolgálatosok építették.) A riasztó körülmények között működő, 80 000 kötetes könyvtára azonban mindmáig nem tudta kiheverni az 1945 után kinevezett analfabéta szerb igazgatónő hatékony működését. (A magyar, német és francia nyelvű könyveket kidobatta, majd azonnal több tonna szenet hozatott rájuk.) Igényes magyar nyelvű könyvük alig van (akárcsak a két kis becsei könyvesboltnak), és elgondolkodtató, hogy a mindössze száz kilométerre „kezdődő” Magyarországról a rendszerváltás óta miért nem jutnák át a könyvek (miért nem segítettünk, hogy átjussanak?). A fejlődés biztos jele viszont, hogy épül a lovarda a Tisza-parton.

Indulunk is megnézni a mindig szépséges Tisza-kanyarulatot. A Cservenkát is érintő, a Dunát és a Tiszát összekötő egykori Ferenc József- (Nagy Bácskai) csatorna habos vize itt ömlik a Tiszába. A feltehetően Eiffel műhelyében 1895-ben készült zsilip valamikor a világ legkorszerűbb zsilipje volt, ma – többször megmentett – használaton kívüli ipari műemlék. Azonban más is ömlik itt a Tiszába, illetőleg a csatornába: a „hideg napok” mintegy 160 helyi szerb, magyar és zsidó áldozatának kő emlékművét úgy alkották meg, hogy azok jelképes vére a csatornába folyik. (A Horthy Miklós katonái által 1942 januárjában kivégzetteket teherautókon hozták ide, majd a csatorna jege alá „temették el”.) A háromnyelvű emlékművön utólagos (friss?) névátírások. A háború után a szerbek bosszút álltak a Vajdaságban a magyarok által kivégzett összesen kb. 5000 áldozatért. A helyi szerbek és Tito partizánjai legalább 20 000 magyar civilt öltek meg válogatott kegyetlenséggel a közeli Csurogon, Zsabján és Mozsoron 1944 telén. Az életben hagyott magyarokat marhavagonokban vagy gyalogmenetben hajtották el kényszermunkára a közeli lágerekbe. (Mitrovicán a „kórháznak” becézett téglagyár volt a kivégzések színtere.) A csurogi katolikus (magyar) temetőt fölszántották, majd szeméttelep lett. A kivégzettek emlékét őrző, az először 1994-ben állított kopjafát minden évben újra kell faragtatni…

Bor és Cservenka után könnyebb két napra számítottunk, de be kellett látnunk, hogy az ezen a tájon élőknek vagy az idehurcoltaknak és betelepítetteknek, legyenek azok zsidók, magyarok, szerbek, németek vagy bosnyákok – össze nem hasonlítható -, egyaránt elviselhetetlen fájdalmaik vannak. Temetetlen vagy „alig” eltemetett halottak tömegeivel. Pontosan érzi ezt az Újvidéken megjelenő független hetilapnak, a Családi Körnek a szerkesztője, aki a július közepén megjelent lapszám legelejére egymás mellé szerkesztette Végel László író Srebrenicáról, a genocídiumról és a mai szerbiai közállapotokról szóló írását, valamint Radnóti Miklós Töredék című versét. Híres versét a költő nem bori munkaszolgálata alatt írta, de ott is és most és itt is írhatta volna.