Forrás: NOL

Gömöri Endre, 2005. szeptember 3. 00:00

Kép: REUTERS – Fabrizio Bensch A kilenc újszülött kisbaba parányi csontvázát kilenc nagy virágcserépbe rejtve találta meg a német rendőrség egy falucskában, Brandenburg tartományban, a hajdanvolt Német Demokratikus Köztársaság területén. Anyjuk, Sabine Hilschenz gyilkolta meg az újszülötteket 1988 és 1999 között, s ő rejtette el a jókora virágcserepek földjében az évek során csontvázzá vált tetemeket. Ha költözött, vitte magával a cserepeket. „Közel akartam lenni a gyerekeimhez” – mondta a detektíveknek.

A kilenc kis csontváz felbukkanása a parlamenti választások kampánya közben szimbólikus erővel tárta fel a szociológiai szakadékot a nyugati és keleti német tartományok között.

A vitát Jörg Schönbohm, Brandenburg kereszténydemokrata (CDU) belügyminisztere robbantotta ki, mondván, hogy Sabine Hilschenz förtelmes bűnéért voltaképpen a keletnémet kommunista rezsim „erőszakosan proletarizáló” politikája a felelős; és hogy „az emberi együttérzés hiánya még generációkon keresztül ránehezedik majd a keletnémetekre, és ma is felelős a keleten uralkodó közönyért és társadalmi széthullásért”.

Az NDK a szovjet csatlós világ legmerevebb rendőrállama volt, és ma, 15 évvel az egyesítés után is a társadalmi depresszió, az országosnál elterjedtebb bűnözés meg az idegengyűlölet és a neonácizmus hullámverésének vidéke. (Keleten, Szászföldön juthatott tavaly, először 40 év után egy neonáci párt törvényhozási képviselethez.)

Az, hogy Németországot előbb külső erők döntése alapján mesterségesen kettészakították, majd 40 év után egyesítették, Európában egyedülálló politikai modellt hozott létre.

A többi volt csatlós államban a kommunista utódpártok járják a szociáldemokráciává formálódás kátyús ösvényeit. A volt NDK utódpártja viszont hirtelen szembetalálta magát egy erős és legitim szociáldemokrata párttal. Ez a sokk máig feloldatlan maradt. Egyik (érthető) következménye, hogy keleten az utódpárt és a konzervatívok a két, nagyjából azonos erejű vezető párt és az SPD pozíciói jóval gyengébbek. A másik (érthető) következmény, hogy mindezt felülírja egy kölcsönös kelet-nyugat („Ossie” kontra „Wessie”) ellenszenv.

Keleten – a bonni gazdasági és társadalomkutató intézet elnökének meghatározásával – „a többség megbüntetne minden olyan politikai pártot, amely nyíltan bírálja a keletet. Ennek következtében az ország keleti fele tabuövezetnek tekinthető”.

Nyugaton a CDU kancellárjelöltjének, Angela Merkelnek a gyűlésein a Rolling Stones 1973-as slágere az Angie vált a párt himnuszává. Közben az SPD-gyűléseken „Ossie Angela, te csak a gazdagokért vagy” feliratú táblák emelkednek a magasba, jelképeként annak, hogy ott a szociális ellenérzés miképpen párosul a keleti „tabuövezet” elutasításával.

Ez volt a társadalmi háttere annak a taktikai manőversorozatnak, amellyel Schröder, az SPD- Zöld koalíció szociáldemokrata kancellárja kiprovokálta az előre hozott választásokat. A tapasztalt kancellár úgy vélte, hogy az országos, vezető konzervatív párt, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke, Angela Merkel politikai tapasztalat híján gyenge személyes ellenfél. Nem mondhatta ki, de nyilván számolt azzal is, hogy a Schönbohn-effektus által politikai szimbólummá manipulált brandenburgi csecsemőcsontvázak ügye, párosulva a keleti nosztalgiák takarója alól kibújó idegengyűlölet és neonácizmus „nagy csontvázaival” bizalmatlanságot kelthet a nemcsak „Ossie” , hanem éppen brandenburgi neveltetésű Merkel iránt.

A kancellár hatásosan manőverezett. Ha személyek között kellene választani, Schröder, bár egyre szűkülő különbséggel, ma is legyőzné még Merkelt. Azon viszont Schröder manővereinek részleges sikere sem tudott változtatni, hogy a német gazdaság a történelmi rekordnak tekinthető ötmilliós munkanélküliség és a zéró növekedés határvidékén imbolyog. Mint ahogy azon sem, hogy az egyre kevésbé finanszírozható német jóléti állam nagyvonalúságát óvatosan korlátozó reformkísérletek (Agenda 2010) is beleütköztek az erős német szakszervezetek ellenállásába.

Schröder választási manővere így egyben menekülési kísérlet is volt, ám a taktikai csatanyerések ellenére a gazdaság konfliktusai stratégiai eredménytelenségre ítélték. A kampány kezdete óta változatlan maradt a konzervatív szárny (CDU- CSU plusz a szövetséges jobboldali liberális párt, az FDP) abszolút többséget súroló fölénye. Hasonló következetességgel jelzett tekintélyes hátrányt az SPD-Zöld kormánykoalíció várható 36-38 százalék közötti aránya. Ettől függetlenül a közelmúltig vagy-vagy szituáció, viszonylag egyszerű politikai képlet alakult ki, amelynek a végső megoldási formáját azonban egy váratlan, szinte puccsszerű és új szenvedélyeket gerjesztő esemény tette ködössé.

Megjelent az országos politika színterén Oscar Lafontaine, a szociáldemokraták volt elnöke és pénzügyminisztere. A több-kevesebb joggal „Vörös Oszkárnak” nevezett politikus az SPD radikális szárnyának képviseletében ellenezte a Schröder-vezetés középbal politikáját. Faképnél hagyta a szociáldemokrata pártot, és visszavonult eredeti támaszpontjára, a Saar-vidékre. A választási harc kiéleződésének neuralgikus pontján azonban váratlanul színre lépett és létrehozott egy új pártot, amelynek hosszú nevében az „alternatív” volt a kulcsszó. Mintha arra akart volna utalni, hogy azokra az elsősorban szakszervezeti erőkre számítana, amelyek bírálták Schröder reformpolitikáját.

Kiderült azonban, hogy ennél jóval többről és veszélyesebbről van szó. Lafontaine, a német szociáldemokrácia modern történelmének legmagasabb rangú lázadója szövetséget kötött a nyugat-német tartományokban gyakorlatilag nem létező, keleten viszont a nosztalgiák következtében vezető erőnek számító utódpárttal és annak vezetőjével, Georg Gysivel. A fordulatot betetőzte, hogy a magát egyszerűen Baloldali pártnak (Linkspartei) nevező szövetség élén Lafontaine éles jobboldali fordulatot hajtott végre. A náci szótárból kölcsönzött „Fremdarbeiter” (idegen munkás) kifejezést használva azzal vádolta a jórészt állampolgárrá vált vendégmunkásokat, hogy „ők lopják el a munkát az igazi németek elől”. Egy másik, külpolitikai nyilatkozatában javasolta: Iránnak adjanak jogot nukleáris fegyverek gyártására, hogy „megvédhesse magát egy izraeli támadástól”.

Közben mindez párosul a Lafontaine-Gysi szövetség baloldali populista gazdasági demagógiájával. Ez a bizarr, de gyanúsan ismerős keverék „legjobb esetben” is tartós destabilizáló erővé teheti a Linksparteit a német politikában.

Igaz, Németországban ma nincs esély arra (például az Európai Unió léte miatt), hogy a hajdani, nácizmusba torkolló weimari szituáció kialakulhasson. Riadt asszociációkat ébresztgető „pseudo-weimari” tünetek azonban akadnak. A Linkspartei például a mai adatok szerint országosan 12 százalékot kapna. Ezzel Németország harmadik legnagyobb pártja és 40 év óta az első új, országos politikai erő, amely kívül helyezi magát a középjobb-középbal szférán.

E tünetegyüttes lényeges eleme: senki sem tudhatja, hogy az új destabilizáló párt milyen arányban rabol szavazatokat a két nagy középerőtől.

Ez tovább rombolja az eddig oly szilárd német politikai struktúrát, amelynek szomorú bizonyítéka – és egyben a pseudo-weimari tünetegyüttes harmadik veszélyes eleme – az SPD-vezetés lassú, fokozatos kihátrálása Schröder mögül.

Az akciót Müntefering, a pártelnök vezette. Ő már a legutóbbi és legérzékenyebb tartományi vereség (Észak-Rajna-Vesztfália) után demagógiától sem mentes baloldali fordulat jeleit mutatta. A „kapitalizmusvita” néven emlegetett összecsapás mögött már akkor fel lehetett fedezni az Agenda 2010 logikailag helyes, de népszerűtlen reformkoncepciója elleni támadást. Most, két héttel a választások előtt Müntefering sietve „leszámítolta” a vereséget, és „nagykoalíciós” ajánlatot tett Merkelnek arra az esetre, ha az nem szerezné meg az abszolút többséget: „Nem olyan emberek vagyunk, akik ellenzékben akarnának maradni… továbbra is felelősséget kívánunk vállalni az ország ügyeiért.”

A mai nemzetközi erőviszonyok ugyan a fenti tünetcsoportot pseudo-, tehát ál- vagy látszat-weimari jelenséggé zsugorítják, ám egy vonatkozásban mégis magán viseli Weimar bélyegét: a német szociáldemokrácia reformkoncepciójának korszakvéget jelző vereségében.

Ezt a hangulatot fejezte ki a Der Spiegel címfelirata a kancellária múlt heti „nyitott napjáról” szóló tudósítás élén: Nincs pánik a Titanic fedélzetén. Pánik nincs, de – éppen a német szociáldemokrácia súlya és tekintélye okán – a kudarc nem maradhat pusztán „német ügy”. Európa ügyéről van szó. Sőt olyan európai ügyről, amelyet erős szálak fűznek részben a legjobb értelemben vett amerikai liberális eszmerendszerhez, részben a Clinton-, majd a Bush-elnökség politikai gyakorlatához.

Ami a várható német események közvetlen európai hatását illeti: kiderült, hogy a Harmadik Út politikája (amelynek elméleti alapjait a London School of Economics igazgatója, Anthony Giddens dolgozta ki A Harmadik Út. A szociáldemokrácia megújhodása című művében), a tágabb európai szférában zsákutcába futott. Giddens abból indult ki, hogy a jóléti államnak a klasszikus szociáldemokrácia által támogatott típusa finanszírozhatatlanná vált, és piaci liberalizmust injekciózva e pártok vezetésébe, el lehetne érni a jóléti állam „centrista újjászületését”. A társadalmi atmoszféra és a társadalmi erőviszonyok azonban a Giddens-típusú „centrista újjászületést” csak Nagy-Britanniában tette lehetővé, ott sem elméleti okokból, hanem egyszerűen azért, mert a Thatcher-korszak kemény konzervativizmusa megtörte a szakszervezetek erejét.

Az amerikai kapcsolatot Nicholas Pierce, a londoni Institute for Public Policy Research kutatóintézet igazgatója vázolta fel Az angol szociális modell megjelenése című tanulmányában. Tömören kimondja: „Giddens guruja, eszmei atyja a politikailag legbefolyásosabb liberális amerikai közgazdász, a Nobel-díjas John Kenneth Galbraith.” A róla szóló legújabb monográfia szerzője, Richard Parker professzor ezt elismerve hozzáfűzi, hogy más és több, mint amerikai liberális: „Galbraith olyan, mint Sziszüphosz, a görög mitológia titáni alakja, aki arra ítéltetett, hogy egy hatalmas sziklát gördítsen egy meredek hegyoldal tetejére, de a szikla mindig visszagurult. Galbraith egyedül látta meg, hogy az Egyesült Államok társadalmában ott rejtőzik a szociáldemokrácia lehetősége, amelyet eltorlaszol az érdes individualizmus amerikai mítosza. Galbraith-Sziszüphosz így szüntelenül megkísérli a szociáldemokrata felvilágosodás szikláját feltolni a hegyoldalra. Az amerikai hegyoldal azonban túl meredek számára.”

A Clinton-kormányzatra – amely ha a különleges amerikai korlátok között is „szociáldemokratizáló” hajlandóságúnak volt tekinthető – Galbraith eszméinek komoly hatása volt. Eléggé jól dokumentált, hogy a Clinton-periódus utolsó három évének „védőernyője” fedezetet nyújtott az 1997-ben színre lépő Blair brit munkáspárti kormányfőnek az angol szociális modell megvalósítására. A Harmadik Út Giddens-féle koncepciója alapján éppen a német szociáldemokrácia és Schröder bizonyult a kardinális jelentőségű szövetségesnek. Ennek manifesztációja volt egy átfogó Schröder-Blair tanulmány, amely nemzetközi szinten kísérelte meg érvényesíteni a hagyományos szociáldemokrata értékrend és stratégia revízióját a jóléti állam „centrista ujjászületése” érdekében. Ennek az együttműködésnek a harmóniáját végzetesen megtörte a Bush-kurzus erőmítosza és az iraki háború.

Ami most Németországban történik, azt bizonyítja hogy európai méretekben a Harmadik Út eredeti, Blair-típusú és erőteljesen neoliberális változata a kontinens számára járhatatlanná vált.

Az európai szociáldemokrácia és vele a kontinentális jóléti államok válságából is csak egy „centrista újjászületés” jelentheti a kiutat. Ehhez azonban nem a harmadik út vezet. Egy nagyon keskeny „negyedik ösvényre” kellene rátalálni, amely – Schröder, a német Sziszüphosz kudarca rá a bizonyíték – a harmadik úttól balra kanyarog. Hogy mennyire balra? Annyira, hogy semlegesíteni tudja a münteferingeket, és félre tudja lökni a lafontaine-gysi paktumokat.