Forrás: Népszava

Diána dzsihádja

Az al-Dzsazira nevű arab nyelvű hírtelevízió nemrég Új pártok Magyarországon címmel riportfilmet sugárzott. Néven nevezett, „sugárzó” sztár volt a műsorban Bácsfi Diána, aki a többi között kifejezte rajongását Hitler és Szálasi iránt, sőt Szálasi állítólagos sírjánál tisztelgett. Beszélt – egy alkotmányos jogállamban reménytelen – pártalapítási elképzeléseiről. Aki látta, hallotta, gyalázkodó és gyalázatos antiszemita kirohanásokat is kapott. Bácsfi méltatta a muzulmánok szent háborúját, azt állítva, hogy a dzsihád sok szempontból hasonlít (!) a nemzetiszocialista eszmékhez. Sapienti sat. Okos ember mindebből már biztosan érti: miről is van szó, mit akartak mondani és hallani a kamera mindkét oldalán. Fel sem mérték, hogy ez a párhuzam Európában mit jelent. Freudi beszéd, ám Freud nívója alatt fényévekkel.

A riportfilm alkalmat adott a hazai közpolitika jeleseinek álláspontjaik, jogfilozófiai elveik és jogalkotási törekvéseik közlésére. Árásom azt célozza, hogy magam is megosszam érveimet az olvasóval a megvetésre méltó neonáci magamutogatásról.

Undorral és sajnálattal tekintek azokra, akik itthonról az arab tévében pózoltak. Eddig én szánalmat csak halottak iránt éreztem, immár erkölcsi-politikai hullákat is sajnálok. Mit sem érdekel, hogy az al-Dzsazira nem közszolgálati tévé: az európai fogalmak szerint semmiképpen sem az. Egyszerűen volt prekoncepciója és talált madarat hozzá, ám nem mérlegelte, hogy a másik felet is megkérdezze. Lehet, hogy európai kultúrember nem is adta volna nevét, arcát a díszes kompániához. Azzal, hogy a honi média beszámolt az esetről, és módot adott azt helyre tenni, szerintem a dolog el is van intézve. Elvem, hogy a falrengető politikai baromságra politikai választ kell adni. Hiba, ha az állam elnyomó reflex-szel válaszol kapitális őrültségekre.

Egy, az alapvető emberi jogokat tisztelő, nyitott, plurális demokráciában axióma, hogy még igaztalan, kóros hülyeségeket is szabad beszélni. Mintegy 90-95 %-ig szabad a pálya a demokraták és a nem demokraták előtt is: csupán a gyűlöletre uszítás tilos. A gyűlöletre uszítás pedig – bocsánat a képies kifejezésmódért – pont olyan, mint amikor a kutyámat uszítom a csibészre. Az nem uszítás, ha szólok neki, hogy majd a jövő héten meg kéne marni valakit. A verbális agresszió és a direkt, kétkezi (hentes)munka mégsem ugyanaz, legalább a büntetőjognak, az ultima rációnak kell köztük világos különbséget látni. Újságíró példáját átvéve: a célpont kijelölése és annak kilövése büntetőjogilag nem válhat eggyé. A Btk. rendszere omlana össze, ha itt – miért pont itt és csakis itt!? – egyenlőségjelet tennénk közéjük. Ennyit nem érhetnek Bácsfiék.

A magyar alkotmányos berendezkedés az amerikai jogi zsinórmértéket vette alapul. A szólásszabadság olyan alapjog, amely fokozott védelmet élvez, nélküle nincsen demokratikus társadalom, s ez a jog a véleményt annak érték-, és igazságtartalmától függetlenül megilleti. Nem az a kérdés tehát, hogy Bácsfiéknak igaza van-e vagy sem. Nyilvánvalóan nincs igazuk, de nem is ez a lényeg. Aljas, téves, gonosz, tudománytalan nézeteket hirdetnek, és ezt némelyikük talán pontosan tudja is. Valójában csak az a kérdés, hogy őrültségeikkel átlépték-e azt a határt, amely közvetlen, tényleges, nyilvánvaló, mozgósító erejű veszélyt jelent bárkire (clear and present danger). Ha például azt mondanák: ásóra, kapára aztán menjünk ….-t verni: ez közösség elleni izgatás lenne (Btk. 269.