Forrás: Heti Válasz

G. Fehér Péter, vilag@hetivalasz.hu

Dr. Nabil Saat, palesztin miniszterelnök-helyettes az „Útiterv” és a független palesztin állam jövőjéről.

A palesztin önkormányzat üdvözölte az izraeli telepeknek a gázai övezetben történt felszámolását, bár a zsidó állam előzetesen velük nem konzultált. De azért van remény, hogy vissza lehet térni az „Útitervhez”, és megvalósítani a független palesztin államot. Erről kérdeztük dr. Nabil Saatot, a Palesztin Hatóság miniszterelnök-helyettesét.

– Az izraeli kivonulás nem volt része az Egyesült Államok és az Európai Unió által támogatott „útitervnek”, amelynek célja, hogy megteremtse a békét az izraeliek és a palesztinok között, valamint létrehozzon egy független palesztin államot. Lehet, hogy az „útiterv” már nem tölti be eredeti feladatát? – A kivonulást az izraeliek senkivel sem egyeztették. Saron szerint majd most, a gázai kiürítés után kell visszatérni az útitervhez. Ezt az elképzelést támogatta Bush amerikai elnök is. A folyamatos tárgyalások most is tartanak a két fél között, és ezeken Gáza változatlanul témaként szerepel, ugyanis a kilakoltatás nem jelenti az övezet izraeli megszállásának a teljes végét. Az izraeliek ott maradnak az ellenőrző pontoknál, a határátkelőknél, a repülőtéren és a kikötőkben. Ezzel is kinyilvánítják, hogy érdekeltek a térségben, és ha úgy találják, visszafoglalhatják a területet. Éppen ezért szerintünk Gázáról változatlanul tárgyalni kell, mégpedig az „útiterv” alapján. – Saron szerint a népességi arányok miatt – az övezetben több mint egymillió arab és 8500 izraeli élt – nem lehetett a területet tovább megtartani, más vélemények szerint viszont egy hosszabb távú politikai cél érdekében ürítette ki Gázát. Palesztin szemszögből nézve mi volt az izraeli visszavonulás igazi oka? – Ezt az érvet Saron már régebben is hangoztatta. Legutolsó beszédében nem mondott újat, csak eddigi álláspontját ismételte meg. Azt mondta, hogy az izraeli telepesek nem maradhatnak egy ilyen rendkívül túlzsúfolt, szegény és erőszakkal átitatott területen. Úgy fogalmazott, hogy ki kell vonulnunk, hogy megvédjük Izraelt és az izraelieket. Ugyanakkor egy másik beszédében az is elhangzott, hogy elhagyják Gázát, de nem vonulnak ki Ciszjordánia nagy részéből, s folytatódik a betelepítés, az úgynevezett biztonsági fal építése. Ez azt jelenti, hogy feladták a palesztin területek öt százalékát, hogy megőrizhessék 95 százalékát. Szerintünk ez Saron tervének igazi célja. Elképzelését a nemzetközi közösség egyetlen országa sem támogatja, s elvárják Izraeltől, hogy a kivonulás a gázaihoz hasonlóan Ciszjordániából is folytatódjon. – Gondolja, hogy Izrael a gázai kivonulás után megerősíti helyzetét Ciszjordániában? – Ez a legkomolyabb probléma. Ha az izraeliek nem „söprik ki” Ciszjordániát, a békefolyamat megreked. Nagyon remélem, hogy nem ez történik. Bízom benne, hogy Gáza csak az első lépés volt, és a folyamatot senki sem lesz képes leállítani. – Mindennek ellenére a gázai kivonulás történelmi mérföldkőnek számít a független palesztin állam megalakulásának útján? – A gázai kivonulást úgy tekintjük, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk Izrael Ciszjordániából történő távozásá- hoz és a független palesztin állam kikiáltásához. Gáza ugyan még nincs teljesen kiürítve, mi mégis úgy fogjuk igazgatni, mint egy szuverén, független területet, és egy független állam részének tekintjük. – Ciszjordániában az izraeliek most négy telepet ürítenek ki, de semmiképpen sem akarják feladni az összeset, elsősorban ragaszkodva az 1967-es határok közelében lévő nagy városaikhoz. Mennyire fogadható el ez az izraeli álláspont? – Tárgyalnunk kell velük, hogy Ciszjordánia egy kis százalékát kicseréljük. Ágy a visszaadandó terület egy részét Izrael megtarthatná. Máskülönben a határokat az 1967-es nyomvonalon kell meghúzni. Bármilyen változtatás a határon csak kismértékű lehet, és csak a viszonosság alapján képzelhető el. – A palesztin-izraeli konfliktus kulcseleme Jeruzsálem státusának a megoldása, mert mindkét fél saját állama fővárosának tekinti. Ön szerint Jeruzsálemet ismét meg kellene osztani? – Lehet, hogy nincs más választás. Ha elfogadjuk, hogy az ország megosztott, meg kell osztani Jeruzsálemet is. Arab Kelet-Jeruzsálemre, amelyet Izrael 1967-ben foglalt el, és Nyugat-Jeruzsálemre, amely 1948-ban került izraeli kézre. A Vatikán és más keresztény felekezetek a szent helyek esetében különleges jogokat kapnának, ám az új státus nem egy, hanem két szuverén egységen alapulna. – Amerikai kommentátorok szerint a gázai kivonulás a problémák ellenére is fontos lépés volt, és új fejezetet nyit a palesztinok és izraeliek között. Ön is így látja? – Ez valóban fontos lépés lehet, mert lehetővé teszi Gáza fejlődését. De elengedhetetlen a folytatás, a ciszjordániai kivonulás. Ellenkező esetben Gáza egy nagy börtönné válik, és az egész folyamat tragédiához vezet. – A lassú kibontakozást Izrael mindig azzal magyarázza, hogy a Palesztin Hatóság nem képes valamennyi palesztin csoportot ellenőrzése alatt tartani. Mennyire állja meg a helyét ez a vád? – Ez nyilvánvalóan problémát jelent számunkra is. De azért azt is látni kell, hogy teljes volt például az összhang a szeptemberi és decemberi helyhatósági, valamint a januári törvényhozási választások tekintetében. Jó úton járunk az egység megteremtésében. TESTVÉREK ÉS HALÁLOS ELLENSÉGEK Ma már szinte hihetetlen, hogy száz évvel ezelőtt a török uralom alatt levő Palesztinában a néhány tízezres zsidó közösség a szó szoros értelmében testvéri egyetértésben élt az arabokkal, akik tízszeres létszámfölényben voltak. Szokássá vált, hogy ha egy közelben élő zsidó és arab családban egyszerre születtek gyerekek, az anyák egy napra kicserélték a csecsemőket. A felcseperedő kicsik „tejtestvérekké” lettek, és egész életükben támogatniuk kellett egymást. Az idilli helyzet az 1900-as évek legelején kezdett megváltozni, amikor az oroszországi pogromok következtében zsidók tömegei vándoroltak Palesztinába. Majd ezt követte az 1917-es Balfour-deklaráció. A brit külügyminiszter kijelentette, hogy saját nemzeti otthont kell teremteni a zsidóknak. A cionista szervezetek támogatták az elképzelést. A zsidó bevándorlók újabb és újabb hullámai érkeztek Palesztinába, amely az első világháború után brit mandátumú terület lett. A lakosság arányának megváltozásán túl az is problémát jelentett, hogy az újonnan jöttek felvásárolták az arab nagybirtokosoktól a mocsaras, addig parlagon hagyott földeket. A vizet lecsapolták, és a területet termővé tették. Az igazi feszültséget az okozta, hogy a munkálatokhoz és a mezőgazdasági tevékenységhez nem alkalmaztak arab munkásokat. Az arab őslakosság lassan földönfutóvá vált. A nácizmus európai előretörése újabb lökést adott a zsidó bevándorlásnak, s a második világháború alatt a jeruzsálemi főmufti már Hitler szövetségesének számított. A huszadik század elején még békében élő zsidók és arabok egymás ellenségeivé váltak. A világháború lezárásakor már 700 ezer zsidó élt Palesztinában, és ugyanennyi vándorolt be Európából, sokan közülük az üldöztetés és a haláltáborok borzalmainak túlélőjeként. Ekkor már a zsidók kerültek többségbe. A britek képtelenek voltak kezelni a helyzetet. Az ENSZ szándéka szerint Palesztina területén egy zsidó és egy arab állam alakult volna. Amikor Izrael állam megalakulását kikiáltották, a környező arab országok együttes támadást indítottak ellene. A harcok során Izraelnek sikerült elfoglalnia a palesztinoknak szánt területek egy részét, és Jeruzsálem nyugati felét is megszállta. A keleti szomszéd Jordán Királyság viszont a Jordán folyó nyugati partjának nagyobbik részére – amelyet a világszervezet ugyancsak a palesztinoknak szánt – tette rá a kezét. Ez a terület, továbbá a Gázai övezet az 1967-es hatnapos háború során került Izraelhez, amely egyben elfoglalta Jeruzsálem arabok lakta felét is. A tervek szerint Ciszjordánia és a Gázai övezet területén alakul majd meg a független palesztin állam.