Forrás: Erec

ŐŐŐŐŐrületesen szaporodnak manapság a blogok! – sóhajtotta Stirlic.

Nyugalom, nyájas olvasó! A blogok nem támadó ufók, hanem olyan személyes naplók, amelyeket szerzőjük nyilvánossá tesz az interneten. A korszellem hatása alól az Erec sem vonhatta ki tovább magát: élve a kínálkozó lehetőséggel, bekukkantottunk a jeruzsálemi Blum család hétköznapjaiba. A családfő, Brian, immáron harmadik éve írja politika-mentesnek szánt naplóbejegyzéseit, úgyhogy egyenesen a történet közepébe csöppentünk.

Jó hírünk van: vettünk egy lakást!

Igen, tíz év izraeli és előtte hét év kaliforniai lakásbérlés után Jody és én végre csatlakoztunk a lakástulajdonosok népes táborához. Mi a trükk? Vegyél fel jelzálog hitelt!

Miután szülőhazánkban soha nem folyamodtunk lakáskölcsönért, ezért sajnos nem tudok rámutatni a transzkontinentális kulturális és bürokratikus különbségekre, de amint hallom, egy ilyen ügylet lebonyolítása a világ egyik táján sem kéjhömpöly. Minden esetre, annyit mondhatok, hogy itt Izraelben a hitel megszerzése fárasztó és idegtépő folyamat, mely rengeteg időt, szívósságot és szerencsét igényel.

Áme a mi történetünk:

Először is, legalább egy tucat bank ajánl jelzálog kölcsönöket, és úgy tűnik, mindegyik ajánlatában van valami csavar, úgyhogy nem lehet csak úgy egyszerűen összehasonlítani őket. Ágy aztán barátaink tanácsaival felvértezve vettük nyakunk közé a lábunkat.

A First International Bank of Israelben kezdtük, mert ez a bank intézi átutalásainkat. A Lakáshitel Osztály két ügyintézőből áll (mint később kiderült, ez általános szabály minden bankban), akik közül az egyik foglalkozik az ügyfelekkel. A másik hangosan kiabál a telefonba. Miután egyik kezében kocsija forgalmiját, a másikban a jogosítványát tartja, gyanítjuk, hogy nem a bank ügyeivel van elfoglalva.

Rendben, ez bárkivel előfordulhat, csakhogy ez már több mint tíz perce tart. S közben egyszer sem néz ránk, nem kínál hellyel, vagy pillant ránk elnézést kérően, üzenve, hogy ő mindent elkövet értünk. Csak miután végre letette a kagylót akkor fordult felénk. Hamis mosollyal és negédes hangon kezdett beszélni. Na, nem voltunk lenyűgözve.

Minden esetre bepillantást nyertünk a rendszer működésébe. Három lehetőség van: a jegybanki alapkamathoz igazított változó kamatozású, a dollár-sékel árfolyamhoz igazított változó kamatozású és a fix kamatozású kölcsön (valójában itt is változik a kamat, az inflációhoz igazítják). Röviden, nincs arra lehetőség, hogy az ember a jelen pillanatban kitalálja, hogy mennyit kell majd fizetnie az elkövetkező húsz évben. Van ezen kívül az új bevándorlóknak járó jelzálog hitel, a zakaut, amelyet 28 évre adnak, és olyan alacsony a kamata, hogy az ingatlanárak növekedése folytán ez gyakorlatilag extra támogatást jelent nekik. Ja, és el ne felejtsem, a különböző konstrukciókat ráadásul vegyíteni is lehet.

Amikor már megfelelően zúgott a fejünk a sok számtól, rátértünk a barátainktól kapott második napirendi pontra: kérjünk írásbeli ajánlatot!

“Ó, nálunk nincs ilyesmi”- mosolygott ránk Ilana, az ügyintéző. “Bízzanak bennem, már 25 éve itt dolgozom!” S a szokásos izraeli szófordulattal fejezte be: “J”hije beszeder” – vagyis, hogy minden rendben lesz. Erről ennyit.

A Bank Hapoalimban Ella már kedvesebb volt, csak az volt a baj vele, hogy miközben a szabályokat olvasta, zsíroskás szőke haján túlságosan csúszkált ízléstelen kalapja. Ilanaval szemben Ella rögtön nyitott rólunk egy dossziét, kinyomtatott vagy ötven, kisbetűs héber szöveggel teleírt lapot, és megkért, hogy írjuk alá. Miután fogalmunk sem volt arról, hogy ez egy jelzálog kölcsön igénylés-e, vagy éppen azt írjuk alá, hogy gyermekeinket rabszolgamunkára adjuk egy elhanyagolt belvárosi bankfiókba, újfent megfogadtuk barátaink tanácsát, és a távozás hímes mezejére léptünk.

Ágy elvesztegetve három órát, meghívtuk magunkat Izrael nemzeti gyorsétkére, egy falafelre. A tett színhelye a Mahane Jehuda piaccal szemben volt. A sültkrumpli sületlen volt, de olcsó. Vajon a hitelünknél is így lesz? Olcsó húsnak a bankban is híg a leve? “Legalább falafel-vásárláskor nem kell kamatot kalkulálni” – próbálkoztam, de Jody egyáltalán nem nevetett.

Másnap újra a belváros felé vettük az irányt. Két bankban is jártunk, a Tefahotban és az Adanimban. Miután egyik sem nyűgözött le – ahogy az előző napi falafel sem – a Leumi Bankban kötöttünk ki. Micsoda különbség! Dafna ragyogóan nézett ki, és minden téren profinak bizonyult. Ahogy az egész eljárást érthetően, angolul (!) elmagyarázta, az öltözéke, a sminkje – egyszerűen tökéletes. Két nap múlva hívott bennünket a válasszal.

Falafellel ünnepeltünk. A Neviim utcán, a jemeni falafelesnél olyan rafinált szósszal adják, hogy pont úgy csípi az ember szája szélét, ahogy szeretem. (Később tudtam meg, hogy ezt a falafelest 2002 júliusában egy öngyilkos merénylő felrobbantotta.)

Dafna egy nappal korábban hívott mint ígérte, s elmondta, hogy a bank jóváhagyta a hitelünket, és hogy állapodjunk meg egy időpontban – apám, ezek aztán tudják, mi fán terem az ügyfélközpontúság!

Nos, az ajánlatok az asztalon. Ahogy barátaink mondták, ez az a pont, amikor kezdődik – az alku! Mi egy részben változó, részben fix kamatozású konstrukciót választottunk, biztos voltam benne, hogy Dafna mindkettőben lejjebb tud menni néhány százalékponttal. De nem így történt: közölte velünk, hogy ajánlata nagyon kedvező, s ők rendelkeznek a legrugalmasabb, rövidíthető visszafizetési idővel is.

Visszatértünk Ellához: vajon tud-e ő jobbat ajánlani? “Természetesen” – válaszolta, fején egy újabb félrecsúszott, ízléstelen kalappal. “Csak adjanak egy-két napot.”

Ez így ment egy hétig, játszva a két bank között, amelyek minden alkalommal engedtek 0.001 százalék kamatot. Miért is ez az egész? A különbség kb. 10 dollár havonta, az húsz év alatt két darab ezres. Vagy havonta egy mozi, s talán egy kis popcornra is futja! Végül belefáradtunk, döntöttünk – Dafna javára. Igaz, hogy ő magasabb kamatot ajánlott, de ő volt a kedvesebb.

Újra a belváros felé vettük az irányt, és megkaptuk a papírjainkat. Nagy kupac dokumentummal lettünk gazdagabbak, jutott belőle a könyvelőnknek, az ügyvédünknek, két írást közjegyzővel kellett hitelesíttetni, életbiztosítást kellett kötni (erről egy más alkalommal bővebben). Nagyon meg voltunk elégedve magunkkal – főleg, hogy végre döntöttünk.

Alig léptünk ki a bankból, Ella hívott. Közöltük vele, hogy már megállapodtunk, erre azt mondta, hogy 2 százalékponttal lejjebb megy, ugye még nem írtunk alá semmit?

Átvertek! Micsoda egy frájer vagyok (Ágy hívják errefelé a balekot). Bedőltem egy kikent-kifent arcnak, az angol dumájának. Soha az életben szóba nem állok Dafnával!

Délután hívtam. “Tudom, hogy már megállapodtunk, de nem tudna mégis engedni valamennyit?” Jody szerint egyáltalán nem voltam meggyőző, de a banki kisasszony nem zárkózott el.

Az egész hetet a papírmunkával töltöttük. Ez volt az izraeli bürokráciába vetett – már amúgy is jócskán megingott – hitünk utolsó próbája…

A hét közepén találkoztam Dafnával. Elengedett a kezelési költségből vagy 250 dollárt. Oké, hosszú távon ez nem valami sok, de legalább lassan véget ér ez az egész őrület. Hál” istennek.

Utolsó nap, miután az összes papírt aláírtuk, ettünk egy falafelt. De nem ám akármilyet! Hallottuk, hogy van egy kis take-away a Sammai utcán, ahol sabichot készítenek, iraki falafelt. Ebbe csicseriborsó helyett forró főtt tojást és sültpadlizsánt tesznek, csípős ambával – mangó szósszal. A frissen sült pitában isteni volt. Méltó befejezés hányattatásaink végén.

Igaz, hogy csak egy év múlva költözünk – hosszú sztori, a bérleti szerződést nem lehet felmondani -, de a jelzálogon legalább túlvagyunk. Szóval, ha Jeruzsálemben jársz, hívj fel! Van egy csomó tuti tippünk jelzálog hitelre – és falafelre.

Brian

Ha kíváncsi a Blum család izraeli kalandjaira, a www.thisnormallife.com internet címen többet is megtudhat róluk. Van hírlevelük is.

Balla Attila

Comments are closed.