Forrás: ÉS

GYÖRGY PÉTER

Média és sztereotípia

Televízió

A minap az RTL Klub levetítette a Franklin A. Vallette rendezte Víz alatti kommandó (Frogman operation Stormbringer) című filmet, amelyben Bush elnök hős katonái a Balkán mélyén visszaszereznek egy orosz szuperbombát egy rossz magaviseletű szerb férfiútól, aki épp az Egyesült Államok felrobbantására készül. Igényes műről van szó, azaz motiváció is jár a nézőnek: a terrorista családja Belgrád bombázásakor pusztult el. Ha a NATO, vagyis az amerikaiak megölték a gyereket, akkor pusztuljon New York – így érvel a filmben a gonoszságban és italozásban egyaránt jeleskedő rossz ember.

Azt hiszem, az ilyesfajta filmeket szokás propaganda fércműveknek nevezni, amivel nem sokat mondtunk. Az elmúlt évtizedek során számtalan ehhez hasonló filmet forgattak Hollywood környékén, amelyek esztétikai minimalizmusát az Egyesült Államok iránti globális lojalitás pótolta. Magyarán, amíg volt ok rajongani az Egyesült Államokért, addig a közönséget kevéssé zavarta, miféle különös játék az, amiben részt vesz. A sztereotípiák rémségét feledtette a hidegháború kettészelte világ kulturális térképe. Amikor Sylvester Stallone 1985-ben, a Rocky IV.-ben megküzdött Ivan Dragóval, akkor a Nyugat aratott újabb győzelmet a Kelet felett, illetve a természetes erő és akarat a tudományosan kiképzett szovjet emberfegyver testi iszonyata felett. Tudnivaló volt, hogy a „tömegkultúra mítoszai” nem ártatlan játékszerek, a képek hatalma a politikai játéktér része lett, a kortárs kultúra ikonográfiája, a társadalmi képzelet formái immár leírhatatlanok lettek a nagy amerikai filmgyártás által teremtett minták nélkül.

1989 után a világpolitikai helyzet bonyolultabb lett, az Amerika-kép megítélése immár nem a hidegháborús játékszabályok szerint működik: vége annak a korszaknak, amikor a Menahem Golan gyártotta Chuck Norris-filmeket mindazoknak a kultúráknak a filmszínházaiban is örömmel nézték meg, amelyek semmibevételében és megalázásában ezek a filmek élenjártak. A rossz lelkiismeret, a rossz közérzet a (kortárs) kultúrában ugyancsak nagy és mitikus filmtéma lett, a magára maradt Amerika harca önmagával olyan nagyszerű alkotásokat teremtett meg, mint a 24 óra vagy a Sopranos, amit Magyarországon kellő érzéketlenséggel Maffiózók címmel vetítenek különböző csatornákon.

Azaz nem szükségszerű és elkerülhetetlen, hogy az „amerikai küldetés a poszthidegháborús viszonyok között töretlen” típusú rémségeket a kereskedelmi televíziók továbbra is műsoron tartsák: ahogy a pesti legenda szerint Keleti Márton mondotta volt: van más. Ugyanis ezek a kortárs világ bonyolultságáról továbbra sem tudomást vevő filmek nem épp veszélytelen játékszerek. Egy tévékritika keretei között nincs különösebb értelme arról beszélnünk, miért gyártják továbbra is ezeket a filmeket azok, akik hisznek az ilyesmiben, mindössze arról érdemes elgondolkoznunk, mit jelentenek ezek itt, s nem lenne-e érdemes szépen visszatenni az ilyesmit a dobozba. Nem is csak a Bush-féle küldetésmánia kritikájáról van szó. Sokkal kínosabb errefelé ennek a filmnek a Balkán-percepciója, a nyomasztó ostobaság látványa. Az RTL Klub nézői között ülhetnek szerbek, arról nem beszélve, hogy némely szerbek magyarok is lehetnek-lehettek – Vujicsics Tihamértől Janics Natasán át számosan -, s talán nem kellene őket megbántani. Mert mi itt tudjuk, hogy ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak annál, mintsem hogy Franklin A. Vallette-tel beszélnénk meg.

S ha általában is elgondolkoztatónak tarthatjuk a brutális, egész nemzeti kultúrákat megalázó filmek vetítésének következményeit, volt a múlt héten egy dokumentum-szappanopera, amelynek értelmezéséhez igencsak az előítélet-mentes, bonyodalmakat kezelni képes észjárásra lett volna szükség. A gázai övezet kiürítése ugyanis értelmezhetetlen volt – és marad – mindazok számára, akik szerint egy zsidó nem más, mint egy zsidó, azaz képtelen arra, hogy többet és mást lássanak s értsenek, mint a nemzeti sztereotípiák és fogalmi keretek által elrendezett képek s képzetek. A múlt héten ugyanis nem az történt, hogy „zsidók” fordultak egymás ellen, hanem annyi történt, hogy egy ország parlamentjének történelmi súlyú döntése számos állampolgárnak komoly feszültséget, fájdalmat, egzisztenciális válságot okozott a szó szoros és átvitt értelmében. Ha valaki vette magának a fáradságot, és beleolvasott a Jerusalem Postba, vagy hosszasabban elidőzött a Sky News, a BBC, a CNN, a Euronews, a Deutsche Welle híradóin, akkor csak feltűnhetett neki, hogy hányféle zsidóval találkozhat valaki, ha túltekint a saját orrán. (Ágy vannak vallásos, kulturális, politikai, pszichológiai zsidók, illetve nem zsidó zsidók, vannak cionisták és posztcionisták, s ezek mind izraeli állampolgárok is lehetnek, csak a példa kedvéért említem.)

De szép is lenne, gondoltam magamban, ha a sok meghökkentően magabiztos kommentátor – Mészáros Tamástól Seres Lászlón át – egy pillanatra nem beszélne tovább „az” arabokról, „a” palesztinokról, nem elemezné „a” zsidók érdekeit meg nem érdekeit, hanem csendesen nézné ezeket a hol felkavaró, hol felemelő, mindenképp zavarba ejtő képeket, amelyeken például vallásos katonák ölelnek át vallástalan telepeseket, hogy aztán kivezessék őket templomaikból, telepeikről. Fegyver nélkül és erőszakkal. Általában a világ tévétársaságai pillanatok alatt megtalálják egy-egy globális, figyelemre méltónak ítélt esemény ikonját. A gázai övezet kiürítésének története eddig még nem volt azonosítható egy ilyen képpel sem. Ugyanis ami ott történt, az nem lesz sem látható, sem érthető a sztereotípiák által elrendezett világban. Amint a Víz alatti kommandó sem a Balkán nyomoráról szólna, hanem egy amerikai rendező szellemi szegénységének dokumentuma.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 34. szám

Comments are closed.