Forrás: ÉS

ARA-KOVÁCS ATTILA

Egy hírügynökség története

Kisebbségi önfelszámolás egykor és ma

1983 márciusában a házi őrizet lazulni kezdett.1 Eleinte nem értettem okát, aztán lassan rájöttem, hogy az előző őszi letartóztatásunkat követő nagy titkosszolgálati felbuzdulást lassan maga alá gyűrte a valamelyest józanabb politikai racionalitás. Külföldről olyan híreket kaptam, hogy az amerikai legnagyobb gazdasági kedvezmény2 miatt Románia alighanem gesztusokat fog tenni a Nyugatnak, s e gesztusok egyik lehetséges következménye lesz gyors kitoloncolásom az országból.

1981 decembere és 1982 októbere között megjelent folyóiratunk folytatásában reménykedni persze illúzió lett volna. Igaz, megfordult a fejemben, hogy a külföldön – azaz Magyarországon – előállított majdani újabb számait becsempésztetem Erdélybe, az azonban bizonyos volt, hogy ehhez még nyomdai lehetőségeket kellett volna találnom, nem is beszélve egy új szerkesztőségről. Földalatti lapunk, az Ellenpontok – a kelet-európai, főként romániai adottságokat figyelembe véve – eléggé tisztes kort ért meg; tíz-tizenegy hónapig dacolt a fél országot feldúló rendőrségi kutatással, így aztán közvetett – a nyugati rádiók és általában a külföldi médiának köszönhető – hatása sokkal nagyobb volt, mint azt korábban remélni lehetett. Tényleges hatást azonban csak otthonról, Erdélyből lehetett elérni, külföldről aligha – ennek ténye már ekkor sem volt számomra kétséges. Ráadásul szerkesztőtársaim különböző életstratégiákat gondoltak el maguknak: egyesek megnyugvással, sőt örömmel vették az országból való végleges távozást, mások viszont maradni akartak volna, csendben, másként ellenállva, mint tették azt addig.

Én sem akartam maradni. Nemcsak azért, mert kevés lehetőséget láttam arra, hogy a romániai létnek még értelme lehet a következő évtizedekben, hanem azért – és főként azért – nem, mert Magyarországon a rendszerrel szembeni alternatívák végiggondolására is esély mutatkozott ekkor már, míg Romániában csak a nemzeti elnyomás elleni érvek domináltak továbbra is mindent. Ráadásul a legtöbb efféle ellenálló szándék, cserébe a nemzeti identitásért, készséggel kiegyezett volna bármilyen, az egész társadalmat elnyomó jobb- vagy baloldali totális megoldással.

Az erdélyi magyarok különösen perverz módját eszelték ki a vágyott felszabadulásnak. A baloldal az elnyomatásban való egyenlőséget kérte számon a rezsimtől; azaz, időnkénti intellektuális tiltakozással a nemzeti nyomort a társadalom kommunista elnyomásának egyetemessé tételével próbálta volna kompenzálni.

A jobboldali többség, vagyis a történelmi magyar egyházak által manipulált tömeg viszont szerette volna helyben hagyni az elnyomást, ám megváltoztatva annak eredőjét és vektorát: örömmel, sőt elégtétellel látta volna a románságot – és a többi kisebbséget is – pont olyan alávetett helyzetben, mint amitől a magyarság szenvedett. Persze, ebben az új erőtérben a magyarság és a magyar kultúra játszotta volna a domináns, a szabályokat rendszerszerűen diktáló, és persze – ha érdekei úgy kívánnák -, azokat többnyire semmibe vevő szerepet.

Azaz, míg a baloldal a szovjet típusú rezsim minden eddiginél uniformabb újraalkalmazását igyekezett vizionálni, addig a jobboldal a határok áttolásáért imádkozott, azaz Erdély visszacsatolásáért Magyarországhoz, az egykori revízióban megtestesülő sommás indulatok és az azokat felkorbácsoló, háború előtti rezsim kritikátlan imádata alapján.

Ebben a furcsa helyzetben a célok elérése végett kizárólag a jobboldal tudhatott maga mögött szervezett erőt, intézményszerű támogatottságot. Az egyházak – a besúgó püspökök és a nagyszámú kollaboráns pap dacára – csendben megadták a tömegnek azt a bátorítást, amit az jobban elvárt, mint a mindennapi kenyeret. A baloldal viszont csak az oroszokhoz – volt rá példa – vagy a Moszkvához hű budapesti pártvezetéshez apellálhatott, és tette is ezt. A kolozsvári Balogh Edgárnak a magyar pártvezetéshez írt feljelentő levelei a legékesebb bizonyítékok erre, melyekben – az Ellenpontok kapcsán – minket „felelőtlen fiataloknak” nevezett, akik „a nemzeti sérelmek miatt kockáztatjuk a szocializmus eddigi vívmányait”, arról nem is beszélve, hogy „meggondolatlanul” nemcsak a román rezsimet kritizáljuk írásainkban, de a szocializmust is, miközben tisztelettel adózunk a nyugati demokráciák liberalizmusának.

Ágy, amikor döntöttem, hogy szívesen vállalom Erdélyből a végleges távozást, nemcsak a román rezsim nacionalizmusa tette számomra könnyűvé az elhatározást, de az erdélyi jobboldal balkáni attitűdje is, mely semmiben sem különbözött a bukarestitől. És hasonló érzelmeket keltett bennem a baloldal ostobasága és dilettantizmusa, mely komoly társadalmi elképzelések híján, végső érvként mindig is könnyedén hivatkozott a totális megoldások történelmi elkerülhetetlenségére.

Mindezek fényében ma már nem kétséges, szamizdatvállalkozásunk legnagyobb hiánya és hibája – miként egész szemléletünké is a hetvenes-nyolcvanas években – az volt, hogy a Ceau