Forrás: Magyar Hírlap

Úgy érezzük, említést és elismerést érdemel, hogy a szerkesztőség tudatosan törekszik arra, hogy a címlapon keresztül szimbolikusan is kifejezze a provincializmust elutasító, a nagyvilágra nyitott újság eszményét.

Közhely, hogy a címlap az újság legfontosabb felülete. Nemcsak azért, mert sok olvasónak érthetően nincsen ideje és késztetése elejétől végéig átlapozni az újságot, és ezért jószerével a címlapra hagyatkozik, s csak azokat a cikkeket olvassa végig, amelyekre itt felhívják a figyelmét, hanem azért is, mert a címlap a karakteres lapkészítés talán legfontosabb instrumentuma. Miközben közéleti napilapok esetében a politikai és társadalmi élet napi aktualitásai nagyrészt meghatározzák, hogy bármely adott lapszám tartalmát mivel kell kitölteni, a szerkesztőségnek jelentős mozgástere van abban a vonatkozásban, hogy a hozzávetőlegesen egyforma súlyú témák közül mit emel ki az első oldalra, milyen fontossági sorrendet sugall ezzel olvasóinak és általában a közélet szereplőinek, és ezt az üzenetet milyen szalagcímekkel és fotókkal nyomatékosítja. Aligha túlzás azt állítani, hogy a címoldal minden másnál jobban meghatározza egy újság arculatát.

Úgy döntöttünk, hogy alaposabban megnézzük a Magyar Hírlap címlapjait. Nagy általánosságban három szempontra figyeltünk. Az első az volt, hogy van-e egyáltalán a lapnak észrevehető, tudatos címlappolitikája, tehát vannak-e olyan jól artikulált szempontok, amelyeket a szerkesztőség igyekezett következetesen érvényesíteni. A második szempont a témaválasztásra vonatkozik: a Magyar Hírlap címlapjai által sugallt fontossági sorrend megfelel-e annak, ami – igen tág keretek között – elvárható egy olyan közéleti napilaptól, amely kimondottan az igényes közönséget célozza meg. Itt nem arra voltunk kíváncsiak, hogy a szerkesztőség döntése minden esetben vagy akár csak az esetek többségében egybeesett-e azzal, amit mi választottunk volna, vagy mondjuk híven tükrözte-e a politikai napirend alakulását, hanem elsősorban arra, hogy a felvetett témák izgalmasak, érdekesek-e, és maguk az írások kellően alátámasztják-e, hogy az adott kérdés megérdemli a kiemelt felületen való kezelést. Harmadsorban az elsőoldalas címek nyelvezetét figyeltük, azon belül is elsősorban azt, hogy a címek pontosak-e, és megfelelően kifejezik-e az írás tartalmát.

A tudatosság jelei

Az elmúlt bő egy hónap lapszámait áttekintve az első értékelési szemponttal összefüggésben rögtön megállapíthatjuk, hogy a Magyar Hírlap címlapjait böngészve több szerkesztői törekvés is egyértelműen kivehető. Ezek egyike az, hogy a lap rendszerint két, szalagcímmel kiemelt, elsőoldalas írása közül az egyik hazai, a másik pedig nemzetközi témájú. Ez az érthető módon nem teljesen következetesen érvényesített szempont – elvégre nagy súlyú események felülírhatják az állandó szerkesztési politikát – egy a mértékadó politikai napilap rangjára igényt tartó újság esetében tulajdonképpen természetesnek tekinthető. Ezzel együtt úgy érezzük, említést és elismerést érdemel, hogy a szerkesztőség tudatosan törekszik arra, hogy a címlapon keresztül szimbolikusan is kifejezze a provincializmust elutasító, a nagyvilágra nyitott újság eszményét. A másik tudatosan követett gyakorlat, amit felfedezni véltünk, az volt, hogy a szerkesztőség igyekszik viszonylagos rendszerességgel olyan témákat a legfőbb kiemelt helyre állítani, amelyek nem a nagypolitika napi aktualitásaihoz kötődnek, hanem valamilyen kevésbé szem előtt lévő társadalmi problémához vagy eseményhez. Hevenyészett számításaink szerint a hazai témájú címlapsztorik körülbelül egynegyede volt olyan, aminek az első oldalra helyezését egyértelműen nem az indokolta, hogy a tárgyalt kérdés egy már eleve is a közfigyelem középpontjában álló folyamat vagy eseménysorozat éppen aktuális fejleménye lett volna. Ez azáltal is ellenőrizhető, hogy e kérdések ugyanazokban a napokban egyáltalán nem vagy csak sokkal kevésbé kiemelt helyen szerepeltek más közéleti lapok tartalmában. Ilyen téma volt például a kerepesi általános iskola diszkriminációs esete, egy pszichiátriai intézményekben kezelt asszony hányattatásai vagy például az áram nélküli alföldi tanyákról szóló cikk. E tendencia mögött kétféle szerkesztői megfontolást gyanítunk, és mindkettőt rokonszenvesnek tartjuk. Az egyik az, hogy olyan emberi csoportoknak a problémáira, jog- vagy érdeksérelmeire terelik a közvélemény figyelmét, amelyek ilyen vagy olyan okból – például mert kevesen vannak, és nincsen politikai képviseletük vagy jól kiépített társadalmi szervezeteik – nem képesek sérelmeiket láthatóvá tenni. Ez a megfontolás – persze, ha nem tévedünk – mindenképpen üdvözlendő, és megfogható tartalmat ad az újság liberális önjellemzésének. A másik megfontolás talán az lehet, hogy a szerkesztőség eldöntötte: nem engedi, hogy teljes egészében a „nagypolitika” szereplői és aktualitásai határozzák meg, hogy miről írjon az újság, és miről olvasson a tájékozódni vágyó honpolgár. Ha jól érzékeljük, és valóban ez a szempont érvényesül, akkor ezt is csak méltatni lehet, bár azért egy figyelmeztetést is megfogalmaznánk: annak is megvan a veszélye, ha az országos politikától túlságosan nagy távolságot igyekszik tartani a lap, elvégre itt születnek meg azok a döntések, amelyek valamennyiünk életét alapvetően befolyásolják. (És persze a politika – pont az újságírók ne tudnák? – önmagában is izgalmas olvasnivaló.) Tehát az első értékelési szempont kapcsán megállapíthatjuk, hogy a Magyar Hírlapnak van címlappolitikája, és az ráadásul összességében helyeselhető is.

Meglepetések nélkül

A Magyar Hírlap elsőoldalas témaválasztásait böngészve – a már említett törekvésektől eltekintve – nagy meglepetéseket nem éltünk át, igaz, erre nem is számítottunk. A bevezetőben megfogalmazott megjegyzések ellenére igaz az, hogy közéleti napilap nem függetlenítheti magát a hazai és nemzetközi politikai élet fejleményeitől, és legfeljebb azzal fejezheti ki prioritásait, hogy a nagyjából egyforma jelentőségű események közül melyeket emel ki. Ennek megfelelően az elmúlt néhány hét lapszámaiban összesen nyolcszor szerepelt – legtöbbször (de nem mindig) a nemzetközi hírek között – a címlapon valamilyen terrorizmussal összefüggő írás, amit a nyár tragikus eseményei minden további nélkül indokolttá tesznek. Ezenkívül egynél többször voltak címlapon, más és más összefüggésben, a következő témák: a kormány SMS-kampánya, az államfőváltás, a kánikula, a felvételi ponthatárok, az óbudai Sziget Fesztivál, az izraeli kivonulás Gázából, megannyi kérdés, amit vagy súlyuk, vagy a nyári uborkaszezon indokoltan röpít a címoldalra. Az egyszer-egyszer előforduló címlaptémák között voltak konzervgyanús, bármikor előrántható anyagok, amik érzésünk szerint csak a nyári hírínség miatt kerülhettek ide (például a két nagy párt egyéni képviselőjelöltjeiről készített összeállítás július 19-én), de a többség nem ilyen volt. A Malév privatizációja, a budai alsó rakpart tervezett szélesítése vagy a madárinfluenza, az iráni atomprogram és az amerikai elnök bekapcsolódása az evolúcióról folyó politikai vitába fontos és időnként érdekes is, mindenesetre nehéz volna döntő érveket találni amellett, hogy bármely adott napon miért más témának kellett volna szerepelnie. Azért megjegyezzük, hogy a nemzetközi tárgyú címlapírások kiválasztásakor mintha képzeletszegényebb lett volna a szerkesztőség, mint a hazaiaknál. Ezek között elvétve sem találunk olyan írást, amelyet nem a napi aktualitás helyezett a címoldalra.

Stíluszavarok

A mostani alkalommal leküzdhetetlen bíráló hajlamunkat nagyrészt az elsőoldalas fő- és alcímek elemzésénél éltük ki. Azt már korábban is megállapítottuk, hogy a szerkesztőség – nyilván nem függetlenül a magyar közélet csaknem egészét sújtó ízlésficamtól – riasztó mértékben vonzódik a sportból kölcsönzött metaforákhoz, és a szokás sajnos a szalagcímeket sem kímélte. Ez a stílus már-már kötelező a politikai verseny jellemzésekor – nem lehetne végre valami mással előállni? Néhány példa: a választási jelöltek kapcsán „csapathirdetés”-ről és „cseresor”-ról szólnak a címek, máskor pedig „kispályás rangadó”-ról, ráadásul ebben az esetben eléggé öncélúan, mert a cikk a városi cím elnyerésének feltételeiről szól. Látva a jelenség gyakoriságát, úgy tűnik, ezzel együtt kell élnünk. Nagyobb gond azonban, hogy a (talán fiatalos stílusnak vélt) keresett igénytelenség (pl. „Padlógázzal előre”, július 19.) vagy erőltetett szójáték sokszor értelemzavaró vagy egyenesen félrevezető címeket eredményez. A felvételi-ponthatárokról szóló cikk egyik címe („Tömeges ponthatárátlépés”, július 28.) az írás tartalmának pontosan az ellenkezőjét sugallja, hiszen, mint tudjuk, a ponthatárok az idén éppen hogy a vártnál jóval magasabbak voltak. „Újra az államé a pénzverde”, olvastuk kissé meglepődve augusztus 13-án, hiszen nem hallottunk róla, hogy valaha privatizálták volna az intézményt. Nem is privatizálták, csak a cím rossz: a pénzverde épületéről van csak szó, amely ha minden jól megy, többéves hányattatás után valóban visszakerül az állam tulajdonába. Az augusztus 4-i, szintén az egyetemi oktatásról szóló anyag egyik címe („A piac mondja meg, hogy ki kell”) is értelemzavaró, mert a piaci igények természetesen nem azt diktálják, hogy személy szerint kiket vesznek fel az egyes szakokra, hanem hogy melyik szakmában mekkora létszámú képzésre volna szükség.

A bevezetőben már értekeztünk a címoldal és a címek kiemelt jelentőségéről. Ezért tanulságként csak azt szögeznénk le, hogy a címek kiválasztásakor különleges gonddal illene eljárni.

Készítette:

Majtényi László,

Miklósi Zoltán

Comments are closed.