Forrás: NOL

Kis János, 2005. augusztus 27. 00:00

Walesa a vállakon, GDANSK 1980. augusztus 30.Kép: AFP Rövid hír jelent meg 1980. július közepe táján a magyar sajtóban: szórványos munkabeszüntetések Lengyelország néhány városában. Aztán néma csönd. Úgy tíz nap után újabb kis hír: a sztrájk átterjedt a tengermellékre. Aztán csak riogató, fenyegető közlemények. És akkor egyszer csak bejelentik, hogy Jagielski miniszterelnök-helyettes Gdanskban tárgyal a Lenin hajógyár sztrájkbizottságával.

Augusztus 31-én este a magyar televízió két rövid képsort sugároz a helyszínről. Az egyiken Jagielski az asztalon áthajolva kezet ráz egy Walesa nevű munkásvezetővel. A másikon ugyanez a munkásvezető átvonul a hajógyár udvarán, feje fölé emelve egy papírlapot: a megállapodást. Az udvar tömve a szórványos munkabeszüntetés résztvevőivel, még a kőfalak tetejéről is munkások integetnek.

A világ kifordult sarkaiból.

A lengyel pártállamot nem először kényszerítette viszszakozásra a munkásmozgalom. 1970 decemberében tankokkal törték le a tengermelléki megmozdulásokat, de a tiltakozást kiváltó áremeléseket visszavonták. 1976 nyarán karhatalommal verték szét a Varsó melletti Ursus traktorgyárban és Radomban kitört sztrájkokat, de az áremelést ezúttal is visszavonták. 1980-ban másként történt. A munkások tanultak a múltból. Haragjukat nem középületek elleni támadásokkal fejezték ki. Sztrájkbizottságokat alapítottak és tárgyalást követeltek; nemcsak az árakról, hanem az intézményekről is. A pártállam vezetőinek választaniuk kellett. Vagy erőszakkal csinálnak rendet, mint 70-ben és 76-ban, vagy elfogadják a tárgyalási ajánlatot.

A munkások tudomásul vették a kommunista párt „vezető szerepét az államban”. A kormány elismerte a munkások jogát, hogy a párttól és az államtól független szakszervezetet alapítsanak.

Pár évvel korábban kevesen hitték volna, hogy ez lehetséges. Csak a 76-os események nyomán alakult Munkásvédelmi Bizottság, a KOR vezéralakjai, Jacek Kuron és Adam Michnik hajtogatták kitartóan, hogy a kommunista párt kompromisszumra bírható, ha államhatalmi monopóliumát nem kérdőjelezik meg.

Lélegzet-visszafojtva figyeltük, hogy a kompromiszszum megszilárdul-e.

Eredeti formájában nem szilárdulhatott meg. A politikai pluralizmusról való lemondás azzal a következménynyel járt, hogy maga a független szakszervezet vált érdekvédelmi szervből politikai szervezetté, az egypárt egyedüli ellenpólusává. A Szolidaritásnak röpke pár hónap alatt tízmillió tagja lett, ötször annyi, mint a Lengyel Egyesült Munkáspártnak. Aki a párttal szemben állt, a Szolidaritáshoz csatlakozott. Sőt, a párt tagjai maguk is tömegével özönlöttek a soraiba. A gátszakadás az állampárt belső szervezeti rendjét is szétzilálta: megjelentek a LEMP „reformkörei”, a „horizontális struktúrák”. Kommunisták és antikommunisták egyetértettek abban, hogy a vállalatok vezetését önigazgató szerveknek kell átvenniük. Megkezdődött a harc a munkahelyi hatalomért.

1981 második felében világossá vált, hogy a kommunista vezetésnek választania kell. Vagy egy második megállapodást köt a Szolidaritással, immár a politikai hatalom megosztásáról. Vagy erőszakkal restaurálja a 80 augusztusa előtti állapotokat. A lengyel kommunistákban nem volt sem merészség, sem fantázia ahhoz, hogy új paktumot ajánljanak ellenfelüknek. De arra sem voltak már képesek, hogy maguk vezényeljék le a rendcsinálást. December 13-án Jaruzelski főtitkár-miniszterelnök önpuccsot hajtott végre, a főhatalmat az általa vezetett junta ragadta magához. Ezrével tartóztatták le a Szolidaritás aktivistáit. Tankokkal törtek be a gdanski hajógyárba. Gyilkos sortüzet zúdítottak a Wujek bánya tüntetőire.

A Szolidaritás csatát vesztett. Föld alá szorították.

Felszámolni azonban nem lehetett. Évekkel a hadiállapot kihirdetése után még mindig százezernél több fizető tagja volt. Lapjai, röpiratai több tízezres példányszámban terjedtek. Képes volt arra, hogy tömegdemonstrációkat, sztrájkokat hirdessen – és arra is, hogy szükség esetén leállítsa a tiltakozó akciókat. Jaruzelskinek be kellett látnia: alapos gazdasági és politikai reformok nélkül nem húzhatja ki a talajt az ellenállási mozgalom alól. 1987-ben úgy határozott, hogy kockáztatni fog. Népszavazásra bocsátotta reformprogramját. A Szolidaritás azt mondta a választóknak: szavazzatok nemmel. A referendum megbukott. Nem volt kétséges, mi történik, ha az ellenállási mozgalom a legközelebbi szejm-választásokon bojkottra szólítja fel a híveit. Hogy a bukást elkerülje, Jaruzelski visszatért a tárgyalás és megegyezés útjára.

Ekkor már Gorbacsov állt a szovjet kommunista párt élén. Már megindult a peresztrojka, a nagy kísérlet, hogy a Szovjetuniót kivezessék válságából. Ezt a válságot nemcsak a belső birodalom (a szovjet állam határai közti térség) agóniája okozta. A külső birodalmat (a függő országokat) is egyre kevésbé lehetett a régi módon kézben tartani. Lengyelország megmutatta, hogy a térségben lehetséges tömegeket mozgósító ellenzék. Csehszlovákia, Magyarország, az NDK megmutatta, hogy az ellenzéki potenciál másutt is jelen van. Gorbacsov megértette, hogy engednie kell. Ez történelmi érdeme. De engednie kellett.

Kilenc évvel augusztus után megszületett a második megállapodás, mely egy évvel augusztus után nem tudott megszületni, s amely viszszafordíthatatlanná tette a pártállami rezsim lebontását. A Szolidaritás megnyerte a háborút.

A békét azonban minden látszat szerint elveszítette.

A „független, önkormányzó szakszervezet” az egész társadalmat átfogó mozgalomnak indult – ám 1989 után egymással versengő pártokra bomlott. Azt ígérte, hogy az önszerveződő társadalmi közösség minden egyes egyént és csoportot megvéd az állami intézkedések hátrányos következményeitől – 1989 után a saját kormánya hajtotta végre a történelem egyik legfájdalmasabb gazdaságstabilizációs műveletét. Vezetőinek és tagjainak többsége olyan világról álmodott, ahol a termelés és elosztás rendje önigazgató egységek szabad társulására épül – 1989 után a saját kormánya kezdte meg az áttérést a kapitalista piacgazdaságra. Hová lettek a Szolidaritás ideáljai?

Erre a kérdésre kétféle válasz adható. Az egyik úgy szól, hogy az ideálok érvényesek, de a mozgalom a körülmények – a nemzetközi kapitalista környezet – nyomása alatt képtelen volt kitartani mellettük. Megint elveszett egy történelmi esély a magánkapitalizmus és az államszocializmus úgymond hamis ellentétének meghaladására.

A másik válasz szerint nem volt minden rendben az ideálokkal, és ezzel becsületesen szembe kell nézni. Csak így állapíthatjuk meg, mi az, ami a Szolidaritás hagyatékából ma is folytatható.

E cikk szerzője a második válasszal ért egyet. Az egységbe forrt, önkormányzó társadalom álmának kezdettől fogva voltak kritikusai a szervezeten belül. A vita a Szolidaritás gazdasági programja körül csúcsosodott ki az 1981 augusztusában tartott kongresszuson, csakhogy az őszi politikai válság, majd a puccs levette a napirendről. 1989-ben azonban a Szolidaritás alakított kormányt. A döntés elkerülhetetlenné vált, és a Szolidaritás kormánya a többpártrendszerű demokrácia és a kapitalista piacgazdaság felé indult el. Választása nemcsak a körülmények kényszerét tükrözte.

Olyan világot szeretnénk, ahol az emberek a saját felfogásuk szerinti életet élhetnek. Márpedig, ahol az egyének a maguk vágyait és meggyőződéseit tükröző önálló célokat tűznek ki, ott a konfliktusok elkerülhetetlenek. Ez csak úgy leplezhető el, ha rámutatnak egy bűnbakra, akit csak ki kell iktatni a gazdaság vérkeringéséből, vagy meg kell fosztani a javaitól, vagy különadókkal kell sújtani, és a bőség kosarából máris mindenki egyaránt vehet. Nevezzük ezt a szolidaritás populista értelmezésének. Mindnyájan összetartozunk, kivéve a kommunistákat, a nagytőkéseket, a zsidókat, a bevándorlókat vagy valaki mást.

De ha a társadalmon belüli érdekharcok elkerülhetetlenek is, miért ne koordinálhatná őket az önigazgató közösségek szabad társulása? Nos, Karl Marxnak volt valamilyen elgondolása arról, hogyan hangolná össze az egyének cselekedeteit egy piac, magántulajdon és állam nélküli gazdaság. Ez az elgondolás alkalmas volt a megvitatásra, de nem élte túl az elméleti kritikát. Nem igaz, hogy csupán a szovjetrendszer összeomlása keverte volna – alaptalan – gyanúba. Szervi hibáit már akkor kimutatták, amikor a Szovjetunió még talpon állt.

Az önigazgató társadalom mai szószólói viszont semmit nem mondanak arról, hogy a szolidáris dolgozók társulása miként végezné el az egyéni döntések koordinációját. Amíg ezt nem teszik meg, addig szavaik csak személyes érzelmeiknek adnak kifejezést, nem egy nyilvános vitára alkalmas társadalmi modellt írnak le.

Nem mondhatjuk tehát, hogy a Szolidaritás elvesztette volna a békét. 1989-ben végrehajtott fordulata nem volt kevésbé bátor és nagyszerű, mint az a küzdelem, mely 1980-ban a szervezet születéséhez vezetett. Kevés olyan felemelő élményem volt, mint látni Jacek Kuront, amint munkaügyi miniszterként a megszorítások értelmét magyarázta a televízióban a lengyel munkásoknak.

S az 1989-es fordulat nem teljes szakítás volt. Sok mindentől meg kellett válni a Szolidaritás utópiájából. Még a szervezet nevében foglalt erkölcsi elvet is újra kell gondolni. De pontosítani kell, nem elvetni.

Ha a szolidaritás – populista koncepciójának megfelelően – azt jelenti, hogy csak olyan állami szabály vagy intézkedés fogadható el, mely sokaknak kedvez, és senkinek nem okoz hátrányt, akkor a szolidaritás összeegyeztethetetlen a szabadság rendjével. A szabadság eszméje mindazonáltal elválaszthatatlan a szolidaritás eszméjétől. Fontos, hogy az emberek a saját felfogásuk szerint vezethessék életüket, de ez minden emberre egyformán vonatkozik. Szabadság és egyenlőség egy tőről fakadó értékek. S ezért a társadalmi változások nyertesei nem lehetnek közönyösek a vesztesek sorsa iránt. Felelősséggel tartoznak azért, hogy akik a hátrányokat viselik, ne fosztassanak meg az emberhez méltó élet lehetőségétől. Ez a szolidaritás liberális eszméje.

Amikor a tipikus befektető a pénze elhelyezéséről dönt, elsősorban azt tartja szem előtt, hol remélhet nagyobb hozamot. A tipikus munkavállalót is elsősorban az érdekli, hol ajánlanak neki magasabb bért (vagy ugyanazért a bérért hol várnak tőle könynyebb, érdekesebb munkát). A saját érdekükre figyelnek, és a gazdaság szereplőiként nem is kell másként viselkedniük. Állampolgárként azonban nem figyelhetnek kizárólag a saját érdekükre. Elvárható, hogy készek legyenek kollektív áldozatot hozni azokért, akiknek a gazdasági rendszer működéséből csak a veszteségek jutnak.

De mi garantálja, hogy azok az emberek, akik gazdasági szerepükben a saját érdeküket követik, a politikai közösség tagjaként megteszik azt, amit a mások iránti együttérzés igényel tőlük? Erre nem adható intézményes garancia. A feltételek olykor kedvezőek, máskor kedvezőtlenebbek. Most éppen kedvezőtlenebbek: Európa keleti részén a rendszerváltás tektonikus hatásai, nyugati részén a jóléti állam válsága miatt. De amikor kedvezőbbek, a méltatlan hátrányok kiigazítását akkor is politikai küzdelemben kell kikényszeríteni. A szolidaritás kultúrája nem adottság, nap mint nap meg kell küzdeni érte.

Ezért azt sem mondhatjuk, hogy a Szolidaritás megnyerte a békét. Olyan világot teremtett, ahol nincs végső harc és nincs végső győzelem. De végső vereség sincs. Amíg szabadságban élünk, a szolidaritás ügyének is van esélye.

Comments are closed.