Forrás: Népszava

Nemrég ezeken az oldalakon Éljen a háború címmel már sok mindent elmondtam arról, hogy a bácskai kis város, szülővárosom Baja hogyan fogadta a hírt: 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot, amivel kirobbantotta a második világháborút. Tényleg úgy volt, hogy bár Krúdy Gyula – az első világháborúra értve, de a második világégésre gondolva – egyik utolsó remekművében, a Rezeda Kázmér szép élete című regény első oldalain felidézi azt a „A királyhoz” címzett pesti szálában tartott szilveszeri mulatságot, amikor a mélyből „mintha egy elhagyott sírból üvöltött volna valaki”, egy félelmetes-gúnyolódó hang a mulatozók fülébe kiáltotta, hogy éljen a háború.

Elmondtam azt is, hogy a délvidéki kisvárosban ugyan senki sem kiáltotta, hogy éljen a háború, mert hogy egyszerűen nem törődtek vele. Szegény jó Almási Kálmán (miután atyáik elitták, elbokázták a birtokot, büszkén lemondott a két sy használatáról) hiába jött elkésve a Duna-parti bridzspartiról és hozva a vészhírt: Németország megtámadta Lengyelországot, mindenki csak legyintett rá. Egyébként itt említem meg, hogy emlékezetem, illetve mivel igen kisgyerek voltam, anyám elbeszélései némileg megcsaltak. Azt írtam, hogy a kártyaparti mind a négy résztvevője a megtámadottságban lekicsinyelt Lengyelországban lelte halálát. Almási Kálmánt 43 telén Auschwitztól nem messze, Észak-Galíciában egy orosz akna tépte szét (ez így történt), a kártyaparti másik három jeles hölgytagja pedig az auschwitzi haláltáborban pusztult el. Dr. Horváth Andrásnak, a bajai Horváth bőrgyógyász fiának (ott laktak tőlünk nem messze, a Szent Antal, 1989-ig Szamuely, utcában) köszönhetően egy fontos, bár nem éppen örömteli híradást kaptam. Horváth András – nekünk csak Bandi – informált arról, hogy Weidinger Aranka asszony, a város legszebb és leggazdagabb nagyasszonya, a kártyaparti „instruktora” nem halt meg Auschwitzban. Mindenkijét elvesztette, 50 kilóra fogyva, tért vissza Magyarországra. Bajára talán egyszer, ha betette a lábát, miután konstatálta, hogy házukat a derék szomszédok „távollétében” kirabolták, s hogy városszéli malmukat épp államosítják, megfordult és meg sem állt Párizsig. Hogy Párizsban hogyan élt erről Horváth Bandi sem tud, de a sors nem ismert irgalmat: az Auschwitzban elhalasztott halál felkereste Aranka asszonyt Párizsban, ahol nem bírván a hontalanságot és az emlékekkel küszködő magányt, az öngyilkosságot választotta.

Baján közben kezdtek furcsa dolgok történni. Hillmer hentes mester, a kevés Baja környéki volksbundista például megkérdezte a szerb Rajcsics fiákerest, hogy minek fuvaroz zsidókat. Rajcsics gazda csendesen azt válaszolta, hogy ő doktor Fodor László kórházi főorvost és dr. Szász Imre gyermekorvost szokta fuvarozni és félreérthetetlen mozdulatot tett a csizmaszára felé, ahol emberemlékezet óta minden valamirevaló szerb kocsis a kést szokta tartani. Hillmer úr el is takarodott, csak olyant morgott vissza, hogy „fog még maga másként is beszélni”. Tévedett. Rajcsics valamennyi fiával együtt 1944-ben a legelképesztőbb zsidó- és katonaszökevény-mentést vállalta magára és olyan nyugalommal kockáztatta az életét, mint ahogy fél évszázadon keresztül a kisváros macskakövein fiákerét kucsérozta.

Reiser doktor a tősgyökeres német eredetű család jogász-feje mind gyakrabban fordult meg a III. Béláról elnevezett cisztercita rendi főgimnáziumhoz tartozó rendházban. Nem tűnt föl ez senkinek sem, mert mint hű katolikus, hitbuzgalmi okokból s azért, mert ügyvédként ő intézte a rendház jogi dolgait, korábban is bejáratos volt. Úgy 1940 táján azonban elsősorban különböző régi papírokat keresgéltek elő, némi retusálással (igen, Isten nevében Gonclik kanonok úr áldásával hamisítottak!) keresztleveleket produkáltak arról, hogy mondjuk Goldschmidt Ferenc – a nemrég elhunyt európai hírű pszichiáter, dr. Goldschmidt Dénes apja – negyedíziglen keresztény származású .

Némileg felkavarta a várost az, hogy 1939 őszén a második zsidótörvény elfogadása Baja egyik ismert arisztokratáját meggyilkolta. Ez úgy történt, hogy dr. Rubin Árpádról a törvényes fajkutatók a megyeházán megállapították, hogy se nem Rubin, se nem Árpád, hanem Stellner Jakab, akinek nagyapja nagyhírű kántor volt a pécsi zsinagógában. Dr. Rubin szégyellte származását, mindig monoklit viselt, raccsolt és csokornyakkendőt hordott . Rubin doktor nem bírta ki, hogy rásütötték zsidóságát és ciánnal megmérgezte magát. Temetésén minden helybeli notabilitás megjelent és reverendájára a hűvös őszi napra hivatkozva, nagykabátot borítva, az öngyilkostemetés ellenére eljött főtisztelendő László Vince apát-plébános úr, a már említett III. Béla gimnázium áldott emlékű igazgatója is.

Vince atya egyébként ugyanszintén furcsa dolgokat produkált. (A rendházi keresztlevelek dolgára csak 45 után derült fény, de ez 1950-ben Rákosiékat nem akadályozta meg abban, hogy László Vincét rendtársaival együtt kitelepítse a Hortobágyra.) Vince atya 1940. augusztus 20-án, Szent István napján a belvárosi templomban félreérthetetlen szavakat mondott azokról, akik ember és ember között békétlenséget szítanak és a város szélsőjobboldali csőcselékének felháborodására, papi szóval erősítette meg, hogy származásra, vallásra való tekintet nélkül valamennyien Isten gyermekei vagyunk.

Azt a napot, bár kisgyerek voltam nem fogom elfelejteni, amikor a város valahonnan Felvidékről, „a visszatért területről” (így hívták a Hitler kegyéből visszakapott szlovák részt) Bajára helyezett tisztifőorvos magához hívta egy apámat. Nagy nehezen kinyögte: ő csak hivatalnok- kötelességét teljesíti, amikor dr. Szász Imrével tudatja, hogy a második zsidótörvény rendelkezései értelmében a városi közkórházban nem folytathatja tizenöt évvel azelőtt megkezdett gyógyító munkáját. Ez ellen fellebbezéssel élhet a megye alispán (vagy már akkor miniszter?) Reményi-Schneller Ferencnél. Apám azt válaszolta, hogy németekkel paktáló, hazaáruló csirkefogókkal nem áll szóba,a tisztifőorvos úr pedig ott pukkadjon meg, ahol van, megél ő a magánpraxisából is. Ez igaz volt, a város minden szerb, cigány, szegényparaszt, meg módos sváb birtokosa, hogy a később deportálásunknál tüsténtkedő s háborús bűnei miatt kivégzett Alassdy csendőrparancsnokról ne is beszéljünk – apám magánrendelőjében kezeltette beteg gyerekeit.

Az is a városi furcsaságokhoz tartozott, hogy nálam tíz évvel idősebb Cini nővérem udvarlói körében a fiúk egy része, például a később jugoszláv partizánként a németek ellen harcoló Hegedűs Viktor és Táncos Gábor (1956-ban a Petőfi-kör megalapítója és főtitkára, a Nagy Imre per egyik mellékvádlottjaként, súlyos börtönre ítélt Táncos Gáborról van szó) a polgári iskola bukovinai származása miatt anyanyelvi szinten minden szláv nyelvet beszélő Bacsár tanár urától esténként, orosz nyelvleckéket vett.

Bár kisgyerek koromban már tudtam olvasni, azt nem értettem, hogy a helyi újságban a Bács Vidékében ilyen hirdetések jelennek meg: „Dekoratív hölgy jó anyagiakkal keresztény magyar úr férjet keres. Affidavit szükséges.” A rejtélyes affidavitról később megtudtam, hogy egy olyan diplomáciai papír, ami lehetővé teszi, hogy a keresztény férjjel – ahogy zengzetesen mondották akkor, árja-párjával rendelkező – „más vallású” elhagyhassa az országot és letelepedhessék angolszász nyelvterületen. Azt sem értettem, hogy Pollack Sándor (a nagynevű Pollack Mihály rokona) miért hirdeti azt, hogy „faáru és bútor nagykereskedésemet hozzáértő keresztény üzletembernek átadom”. 1940-től – mint később megtudtam -, működött a stróman-rendszer. Baján és környékén a bátor, a nyilas hatalomátvétel után zsebében csőre töltött pisztollyal „ügyeket intéző” Flórián ügyvéd közreműködésével kersztény strómanok mentették meg úgy-ahogy zsidó kollégáikat attól, hogy minden jogos tulajdonukból kiforgassák őket. 1941-ben azonban végképp elsötétült az ég. A mindig fecsegő, pletykálkodó kisváros megdermedt, amikor magyar katonák vonultak be a németekkel együtt, a velünk örök barátsági szerződésben álló Jugoszláviába, és mintegy mellékesen útközben olyanokat tettek, mint amikor a városka görögkeleti pópáját Ápity lelkészt – a városi sportélet ma is jeles szervezőjének, a remek vízilabdás Ápity Milosnak édesapját – mint kémet puskatussal verték agyon . Senki sem mondta, hogy éljen a háború, amikor Bárdossy László hadat üzent előbb a Szovjetuniónak, aztán vette a brit hadüzenetet, 1941 karácsony előtt pedig – reszkess Egyesült Államok! – hadat üzent Amerikának is. A dolog nevetségességét semmivé tette, hogy a város fiatalságát tömegesen vitték vagy munkaszolgálatra, vagy katonai szolgálatra Ukrajnába és az alig 28 ezer lakosú városka több mint ezer sváb, szerb, magyar polgárát vesztette el a háborúban. És akkor arról még nem szóltunk, hogy Bajáról és a környékéhez tartozó fontosabb falvakból – Szeremle, Vaskút, Dávod – 1944 tavaszán több mint ötezer zsidót és cigányt deportáltak, döntő többségüket Auschwitzba. Közülük háromszázan tértek vissza. A kisváros – éljen a háború! – összes véres vesztesége elérte a hatezret. Nekem és családomnak szerencséje volt, egy – Rejtő Láthatatlan légiójával vetekedő – SS-alakulat, mindenekelőtt pedig a Svejk-hasonmás, Hlavács törzsőrmester segítségével „csak” Ausztriába, Mauthausen környékére kerültünk, és bár anyám célzást tett rá, hogy talán jobb lenne Nyugatra menni, apám a szokásos „marhaság” szóval utasította el ezt a képtelenséget, úgy hogy 1945 nyarára vissza is tértünk a kifosztott bajai (Batthyány utca 20.) házunkba. De ez már egy másik történet…

Szász István

Comments are closed.