Forrás: Népszava

Gázába – nem az utóbbi hetekben elhíresült gázai zsidó településekre, hanem Gáza városába – az ember Erez határátkelőhelyen át juthat el. Ha nem diplomata, vagy más efféle fontos személyiség, aki saját kocsiján kelhet át a határon, az izraeli és a palesztin ellenőrző pont között gyalog kell megtennie az utat. Még pedig egy hosszú-hosszú, talán másfél kilométeres folyosón át.

A folyosónak falai csupaszak, hosszában négyszögletes betontalpkövek szegélyezik, itt-ott egy vízcsap (ez az utóbbi idők újdonsága), egymástól 30-40 méter távolságban egy-egy ventilátor. Ez is az újabbkori tökéletesítések közé tartozik. Korábban ugyanis sokan eszméletüket vesztették, főleg a nyári hónapokban, amikor a folyosón olykor 5-6 ezer ember tolongott. Megyek-megyek a folyosón, amíg többszáz méterre a bejárattól zárt vaskapuba ütközöm. Sehol egy ember, sehol egy felirat, sehol egy csengő, hogy az ember megtudhassa, miért van a kapu lezárva, meddig marad zárva, ki és mikor nyitja ki. Nyomasztó érzés. Elmúlhatott öt perc, amikor a kapu minden előzetes jelzés nélkül kinyílt. Éljen! Tovább mehetek. Ötven méter távolságban még egy vaskapu. Ez is be van zárva. Most már aggódni kezdek: itt vagyok két zárt kapu között, se előre, se hátra nem mehetek és nincs is kihez fordulnom.

A palesztin oldalról közeledik néhány tucat ember. Komótosan jönnek, leülnek egymás mellé a beton-talpkövekre. Tapasztaltak, tudják, hogy nincs értelme idegeskedni. „Ne ott állj”, szólít meg egyikük. Természetesen, héberül. Csaknem mindenki, aki Gázából Izraelbe tart, ott dolgozik vagy dolgozott, megtanult héberül. „Oda nem ér el a fotokamera. Ide ülj mellénk”. Húsz centire ülünk egymástól, de a vaskapu elválaszt bennünket. Tekintetem a mennyezetre irányul. Csak most veszem észre az ott felszerelt fotokamerát: a Nagy Testvér figyelt.

A kapu váratlanul kinyílt, szabad az út. Még 300-400 méter és a palesztin ellenőrző pontnál vagyok. Egy taxisofőr lép hozzám: „Elviszlek Gázába, ahova akarod. És ha dolgod van, megvárlak és visszahozlak”. Ő is héberül szól hozzám. Mint kiderül, a tel-avivi Karmel-piacon árult a „régi jó” – de legalább is jobb – időkben. Ekkor már a taxiban ülünk. „Előttük” – már mint a palesztin rendőrök előtt – „nem beszélek héberül. Inkább angolul”. „Kerülőutakon viszlek, így közelebb van és nincsenek dugók”, mondja. „De ne félj, nem történik bajod. Én hivatalos, engedélyezett taxisofőr vagyok”, és mutatja igazolványát. Az úton az idegenvezető szerepét is ellátja: „Ez még nem Gáza, ez Dzsabalja menekülttábor. Ide csapódott be egy izraeli bomba. Meg oda is. Ez itt az Iszlám Egyetem. Az ott Abu Mazen elnök irodája. Azelőtt Arafaté volt”.

Megkockáztatom a kérdést: „Melyiküket becsülitek jobban?” A válasz nagyon őszinte. Talán, mert a taxiban rajtam kívül senki sem hallja: „Egyiküket sem. Csak magukkal törődik mindegyikük. Senki sem törődik azzal, hogy munkát teremtsen az embereknek”. Aztán megkérdi: „Szomjas vagy?” Megállítja a kocsit egy kiárusító bódé előtt. „Veszek neked egy Coca-Colát”. És már nyújtja is az üveget.

Megérkeztünk. A ramallahi magyar képviseleti iroda új vezetője, Jungbert Béla, átnyújtja megbízólevelét Abbász (Abu Mazen) elnöknek. Közben csevegünk az iroda dolgozóival. Válaszaik egy kaptafára készültek, mintha összebeszéltek volna: „Jó, hogy az izraeliek kivonulnak Gázából, de ez nem elég. Folytatni kell a Nyugati Parton”; „Nekünk nem kellenek a telepesek házai. Nem tudjuk használni a luxusházakat”; „A telepesek itt is maradhattak volna, ha a palesztin törvények szerint akarnak élni. Hogy megtarthatnák-e a településeiket? Azt már nem! Hiszen 7500-an vannak és a terület 30 százalékát vették birtokukba”. Ami igaz az igaz: húszszor vagy többször is megírtam, hogy 7500 telepes él 1,3 millió palesztin szomszédságában a világ egyik legsűrűbben lakott területén. De látni kell a szűk utcákat és az egymáshoz tapadó toronyházakat, a mindent ellepő embertömeget, hogy az ember meg is értse a konfliktus nagyságrendjét.

Visszafelé, a palesztin ellenőrző pontig, elkísért az elnöki iroda fiatal és kedves titkárnője. Bocsánatkérően nézett rám: „Ismét gyalog kell mennie. Ezt az izraeliek rendelték így el. Ha majd mi ellenőrizzük a határátlépést, ez biztosan nem lesz így”. Hát, majd meglátjuk.

Ismét gyalogolok. Ismét várok, amíg a kapu kinyílik. És a következő kapu. Az izraeli oldalon négy szoros kordonon mennek át a beutazók. Most éppen üresek. A mennyezet felől érces hang szólal meg: „A hármas számú kordonon menjen át”. A kordon forgóajtaja kinyílik. Még mintegy 300 métert gyalogolok. Már látom az ellenőrző pontot. A hangszóró megszólal: „ÁLLJ!” Megállok. „FORDULJ MEG!” Megfordulok.Még soha nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak. „LÉPJ ELŐRE NYOLC LÉPÉST. ÁLLJ! FORDULJ MEG! ÁLLJ! JÖHETSZ!” Ekkor látom először a katonát, akinek hangját hallottam a hangszórón át. Rokonszenves fiatalember. Kedvesen köszön és kellemes napot kíván. Pedig három perccel ezelőtt még a Nagy Testvér érces hangján szólt hozzám. Kilépek a folyosónól, magamba szívom a napsütést, mélyet lélegzem. Nem fogom elfelejteni a folyosót.

Persze, tudom: a biztonság. Ha egyetlen férfi vagy nő robbanóanyagot csempész az átjáróba, az tömegtragédiát okozhat. Soha nem lehetünk túl óvatosak. Csak éppenúgy áll a helyzet, hogy a másik oldal érzéseit és nehézségeit akkor érti meg az ember igazán, ha – legalább egy órára – a helyére kerül.

Yehuda Lahav (Tel-Aviv)

Comments are closed.