Forrás: Magyar Hírlap

A magyarországi zsidók (és antiszemiták) is a magyar többség előítéleteinek szűrűjén át szemlélik önmagukat. A lelkük mélyén elfogadják a többségi előítéleteket, nyilvánosan viszont ingerülten visszautasítják.

Figyelmesen végigolvastam Márton László írását (MH, aug. 22.), de az általa felsorakoztatott érvek dacára továbbra is meg vagyok győződve róla, hogy az úgynevezett teljes asszimiláció nem természetes jelenség. A természetes jelenség a kétnyelvűség lenne, méghozzá az a kétnyelvűség, mely nemcsak a kisebbségiekre, hanem a többségiekre is kiterjed. Meggyőződésem, hogy a magyarországi zsidóság esetében is óriási veszteség volt a nyelv és részben a kultúra elvesztése. Mennyivel gazdagabbak lehetnénk, ha ma is mindkettőt (a hébert és a jiddist is) háborítatlanul őrizhetné, miközben (ennek ellenére!) ugyanolyan egyenrangú polgárként vehetne részt a politikai, gazdasági, kulturális életben, mint ahogyan ma megteheti.

Persze annak, aki eredeti nyelvét és kultúráját már feladta, a második, a harmadik és a további nyelv- és kultúracserék már nem járnak oly mérvű traumával, mint az első. Ami a kérdés megítélésében tévútra vezethet. Az MH publicisztika rovatának egykori vezetője (Isten nyugosztalja!), a kilencvenes évek elején meg is kérdezte tőlem: „Ti miért is nem akartok odaát beolvadni? Mi itt mindannyian beolvadtunk!” Azt sem vette észre, hogy a második mondat implicite önnön tagadását tartalmazza. Aki valóban beolvadt, az származása tudatát is kiiktatta az életéből.

Egy ideális társadalomban Sarkozy és a többiek akkor is a politikai élet vezető pozícióiig emelkedhetnének, ha közben egy kisszámú magyar (vagy egyéb) kisebbség tagjaiként megőrizték volna kettős identitásukat. Ha magyarságukra (nagyszülőknek és a szülőknek) nem kellett volna szégyellni való dolog gyanánt gondolniuk. (A franciák „elfogulatlanságához” egyébként lásd Kunz Aladár Fekete kolostorát.)

A New Scientist által ismertetett kísérletek azért voltak fontosak számomra, mert azt igazolták, amit kisebbségiként már régóta teljes bizonyossággal tudtam, hogy az asszimiláció minden esetben a többség kisebbséggel szembeni ellenérzéseinek maradéktalan elsajátítását (sőt sokszor túllicitálását) jelenti.

Ezt a magyarországi zsidóság esetében is igaznak érzem. Rengeteg zsidó barátom és ismerősöm van. Határozottan állíthatom, hogy sokszor legalább annyira viszolyognak egymástól, mint a magyar nacionalistáktól. (Ami fordított előjellel persze a magyar nacionalistákra is érvényes.) Önmagát mindenki magyarnak tartja, a másikat azonban öntudatlanul zsidónak (vagy kevésbé magyarnak) is tekinti, ami pontosan jelzi, hogy a magyarországi zsidók (és antiszemiták) is a magyar többség előítéleteinek szűrűjén át szemlélik önmagukat. Azaz meglehetősen skizofrén módon viselkednek. A lelkük mélyén (az amerikai kísérletek eredményeivel összhangban) elfogadják a többségi előítéleteket, nyilvánosan viszont ingerülten visszautasítják. Azért rettegnek a magyar antiszemitizmustól (vagy az úgynevezett magyarellenességtől), mert sok vonatkozásban maguk is egyetértenek az antiszemitizmussal (vagy ellentétes előjellel a „magyarellenességgel”), még ha egyébként tisztában vannak is annak képtelenségeivel.

Ezzel azonban a magyar kulturális közösség antiszemitizmusát (illetve „magyarellenességét”) is fokozzák. Hiszen – miközben azt állítják, hogy ők nem zsidók, hanem magyarok, illetve nem antiszemiták, hanem hazafiak – az antiszemitizmussal (illetve „magyarellenességgel”) szembeni érzékenységük félreérthetetlenül arra utal, hogy mégiscsak más magyarnak tekintik vagy érzik magukat, mint amilyenek az antiszemiták (illetve a „magyarok”). Öntudatlanul is kettős identitású személyiségekként viselkednek. (Merthogy többé-kevésbé valóban azok is, ahogyan mi, romániai magyarok is azok vagyunk, ha tetszik ez nekünk, ha nem.)

Rendkívül egyszerű és kényelmes dolog az antiszemitizmust (vagy a romániai magyarellenességet) pusztán a többségi társadalom torz tudatállapotából levezetni. A helyzet a valóságban jóval bonyolultabb. Minden nacionalizmus társasjáték. Csak közösen lehet játszani. Azt a torz közösségi tudatot pedig, mely ehhez a játszmához szükséges, nézetem szerint éppen az az asszimiláció hozza létre, mely többségit és kisebbségit egyaránt kognitív disszonanciákba hajszol.

Mindazonáltal én sem tagadom az úgynevezett spontán asszimiláció lehetségességét. Akkor ugyanis, ha valaki egymaga kerül idegen környezetbe, az asszimilációnak nem alapfeltétele a saját közösség iránti előítéletek elsajátítása. Az asszimilációt irányító tényező-páros két tagja közül csupán a második, a befogadás érvényesül, a befogadott eredeti közösségének türelmetlen elutasítása (mely az őshonos kisebbségek asszimilációjának alapfeltétele) háttérbe szorul, az illetőt ugyanis eredeti közössége már „kitaszította” (ellenkező esetben nem is kerülhetett volna idegen környezetbe), a befogadás iránti fogékonyságot kikényszerítő kirekesztés tehát az ő esetében szükségtelen.

Az amerikai négerek vagy a magyarországi zsidók nem ebben a helyzetben vannak. Őket a többség hosszú időn át kirekesztette. Ágy ezek a csoportok a hagyományos kisebbségekhez váltak hasonlatossá azzal a különbséggel, hogy ők a kisebbségi helyzet hátrányait az asszimiláció révén próbálták megszüntetni. A zsidóság esetében azonban kiderült, hogy még ez sem elegendő. A zsidóság kultúrájának egy meghatározó része ugyanis a többségi kultúra szerves összetevője is. Ennek megtagadása a többségi kultúra megtagadását is jelentette volna. A holokauszt nyomán a kettős identitás megszüntetése pedig végképp lehetetlenné vált. Az antiszemiták ma is gondoskodnak róla, hogy az általuk nagy hangon követelt teljes asszimiláció (a la Radnóti Miklós), mégse következhessen be.

A cigányok teljes asszimilációja is problematikus, nekem cigány tőszomszédom is van, s a romatelep is az utca végén kezdődik, alig száz méterre tőlünk. Nem kell az agyamat átvilágítani, hogy kiderüljön, viszolygok, bizonyos esetekben félek is tőlük, bár ugyanakkor sok vonatkozásban tisztelem, sőt szeretem is őket, mert a negatívumok mellett – akárcsak mi, magyarok és románok – ők maguk is számos pozitív vonással rendelkeznek. Ezek a negatív és pozitív vonások csak akkor válnának elviselhetetlenné, ha egymásra akarnók erőszakolni őket. Az asszimiláció efféle erőszaktétel.

Az arabok esetében a terrorizmus alakít ki mindkét oldalon megalapozott kollektív félelmeket és ellenérzéseket. S ezeket az asszimiláció nem eltünteti, hanem a tudattalanba visszaszorítva még fel is erősíti. Annak minden tragikus következményével.

Ezért vélem úgy, hogy az emberiség válaszútra került. Az együttélésre az asszimilációnál hatékonyabb – mert többé nem megaláztatásra és bújtatott lelki terrorra alapozott – megoldásokat kell találnia. A valóságos alap csakis a nyelvek és kultúrák teljes egyenjogúságát feltételező közösségi integráció, világosabban: a politikai nemzetbe autonóm entitások gyanánt beépülő kulturális nemzetek vagy nemzettöredékek szabad társulása lehet(ne).

Az „illegitim” kisebbségi önzés pusztán a „legitim” többségi önzés megszüntetése árán lehetséges. Akkor, ha mindannyian kölcsönösen tekintettel vagyunk egymásra.

Bíró Béla egyetemi tanár

Comments are closed.