Forrás: 168 Óra

Nappali tűzijátékok

2005/34 – Háttér

Bita Dániel

Másfél millióan töltötték Budapest utcáin augusztus huszadikát. Munkatársaink végigjárták a hivatalos rendezvényeket, megtekintették, miként ünnepel a gazdatársadalom és az extrémista jobboldal, továbbá hogy nem csapódik-e sportrepülő a parlament kupolájának. Egyúttal választ kerestek arra is: miért népszerűbb Koppány vezér államalapító királyunknál.

– Sólyom szabad madár – ismétli a köztársasági elnök beszéde közben az ismert szélsőjobbos bonmot-t egy kopaszodó úr.

Augusztus huszadika reggel, Kossuth tér, tisztavatás.

„A magyar nemzet azt kérdi, hol van István király” – olvas épp gondolatainkban az elnök, ám az államalapító hollétéről neki sincsenek pontos információi.

Azt viszont elárulja, hogy István uralkodásának fő üzenete: őrizzük meg szuverenitásunkat.

„István nem tett hűségesküt sem a német-római császárnak, sem a pápának” – folytatja Sólyom, aki szintén nem.

Az elnök úgy véli, az unió működése nem eléggé demokratikus, hazánk pedig középhatalom, így feladata nem csupán a mintakövetés: új és szokatlan javaslatokkal is előrukkolhat.

„A kettős állampolgárság ügye félresiklott, és ez nem maradhat így” – mondja Sólyom, aki határozott nemzetpolitikát követelő és a fogyasztói társadalmat ostorozó beszédével alighanem megfelelt a jobboldali törzsközönség igényeinek, a szabadságjogok középpontba állításával viszont az ellenoldalnak is kedvében járt.

A ceremónia után a díszhuszárok az Alkotmány utca, mi pedig a kisföldalatti felé vesszük az irányt.

A Felvonulási téren a traktorok helyett ezúttal főként primőr zöldségekkel és földarabolt háziállatokkal érkező gazdák fogadnak bennünket. Javarészt kedves emberek, műanyag pohárból iszszák a kannás bort, a pálinkát, ökröt sütnek, és malacot. És bár az egy főre jutó „100% magyar” feliratú pólók magas számát indokolatlannak érezzük, a birkapörkölt hatására engedünk ideológiai kérlelhetetlenségünkből. Sokat rontanak viszont az összképen a menetrendszerűen fölbukkanó könyv- és zászlódílerek (örömmel jelentjük: kapható még Franka Tibor Gyurcsány-monográfiája), illetve a revizionista szubkultúra különféle csecsebecséit áruló kapitalisták.

– A pestiek szeretnek minket, néhányan el is sírták magukat – tudjuk meg időközben egy a gazdagyűlésre igyekvő szervezőtől.

A fellépők névsorát látva mi inkább az ARC-plakátkiállítást választjuk. Ágy aztán sosem tudjuk meg, a vegyész Náray-Szabó Gábor – a Professzorok Batthyány Körének elnöke – vajon műtrágyázási tanácsokkal vagy közéleti témákkal pertraktálta hallgatóságát. Anynyi baj legyen.

A „vidék Magyarországának” fölvonulását mindenesetre alig néhány méter választja el az évek óta a hazánkkal kapcsolatos fokhagyma-rántott hús erős paprika típusú sztereotípiák ellen küzdő plakátkiállítástól. Bizarr kánon.

Délután ismét irány a Hősök tere. A lassan családi vállalkozássá bomló MIÉP szabadfoglalkozásához ezúttal alig másfél ezren asszisztálnak. Érkezésünkkor éppen ifjabb Hegedűs Lóránt csap bele jellemzően három percen át tartó mondatainak egyikébe. Nem idézzük.

A jeles hitszónok idegei nyilvánvalóan fölmondták a szolgálatot, mással nemigen magyarázható, hogy az elmúlt évek legkeményebb zsidózását halljuk tőle. Hívószavai a jól ismerteken túl a „szociopata miniszterelnök”, a „Demján-Rotschild-birodalom” és a magyarságot fenyegető „új likudizmus”.

A református lelkészt hallva elbizonytalanodunk, tényleg jó ötlet-e hajlott korú irredenták gyűrűjében tölteni az állami ünnepet, és arra jutunk, hogy nem az. Ám miután a Vajdahunyad-vár kertjében rendezett kenyérfesztiválon inkább csak békésen legelésző gyerekeket találunk, hamar visszatérünk a magyar igazsághoz és élethez.

A színpadon éppen bizonyos Szántai Lajos szórakoztatja a nagyérdeműt. A magyarságkutatóként bemutatott Szántai urat elsőre Kerényi Imre ikertestvérének saccoljuk, de a helyzet ennél súlyosabb. Emberünk kíméletlen őszinteséggel számol le a magyar történetírás szomorú tradícióival. Elsőként arra kapjuk föl a fejünk, hogy nem a nyugati szerzetesek térítették meg a magyarságot, épp ellenkezőleg, a turul nemzetséghez tartozó és az ősi vallást követő Szent István formálta a maga képére a keresztény Európát. Ezek után már nem ér meglepetésként Szántai úr közlése, miszerint Skóciát és Portugáliát egyaránt magyarok alapították.

A rendhagyó történelemórát követően Csurka pártelnök jóformán megismétli a köztelevízióban előző nap háborítatlanul fölmondott beszédét. Meglátása szerint míg a honfoglalás és az államalapítás idején rend volt, most fölszántják a temetőket, áruházakat építenek, és más szörnyűségek is megesnek olykor.

„Képzeljük el, hogy Kiss Péter kancelláriaminiszternek kell Nyékládházáról Szolnokra vezetni ötezer lovast” – bök mutatóujjával fenyegetően az égbolt felé a korpulens drámaíró, mire belátjuk, ez tényleg nem életszerű. Adekvát hát a következtetés: Szent István ezt a politikai elitet bizony fölnégyeltetné.

Erre azonban, ha jól értjük, már nem kerülhet sor, Szent István ugyanis, fájdalom, elhunyt. Nincs, aki négyeljen. Tovább.

A budai rakparton éppen Palik riporter bizonyítja, hogy bármely sportesemény láttán képes az eksztázisra. Ezúttal a Duna fölött majd négyszázzal száguldó repülők piszkálják László idegeit, de várakozásainkkal ellentétben az Országház épen megússza. Besenyei csak ötödik.

Utóbb a Roosevelt téren egy a különböző polgári körös dzsemborikról ismerős asszony vonja kérdőre a szervezőket, amiért ünnepünkön nem átallják az Egyesült Államok himnuszát játszani. Rövid sportelméleti áttekintésünk azonban meggyőzi arról: mivel az amerikai pilóta nyerte a versenyt, minden más megoldás formabontó volna.

Az Akadémia előtt az István, a királyt állítják színpadra, s végre fény derül rá: Koppány miért népszerűbb államalapítónknál. A más területeken komoly érdemeket szerzett István ugyanis csak olyan popipari közhelyekre képes, mint hogy: „Távol vagy tőlem, mégis közel.” Sietve távozunk.

Kilenckor persze tűzijáték, trikolór. Nem csoda, hogy a petárdák után nem sokkal a Hajrá, magyarok! is fölzúg, amit más alkalmakkal alighanem Orbán Viktor térnyerésének tulajdonítanánk. Pedig talán csak arról van szó, amit a negédes Oláh Ibolya-sláger szövegírója, a marketinges Geszti Péter remélt. Hogy a hazaszeretet divatba hozható.