Forrás: 168 Óra

Mester Ákos

A média erkölcsei felett őrködő testület létrehozását javasolja a Professzorok Batthyány Köre. Múlt héten már foglalkoztunk az Orbán Viktor Fidesz-elnök felkérésére készült Szent István terv „alkotási folyamatával”, most koncentráljunk csupán egyetlen témára. A terv Tömegtájékoztatás és népbutítás című fejezetében ez olvasható: „A sajtó az a terület, ahol a rendszerváltáskor megszerzett szabadsággal a legtöbbször visszaéltek. A viszszaélések kiküszöbölésére ki kellene kényszeríteni az európai sajtóerkölcs érvényesülését, főleg a tisztességes verseny és a kiskorúak védelmében. Ezért a média egészét szigorú erkölcsi felügyelet alá kellene helyezni.”

A sajtóbéli „grandbulvárnak” van közepe, és van széle. A professzor uraknak abban igazuk van, hogy egyre többen közlekednek és hangoskodnak a szakmai útszélen, de az is igaz, hogy még konzervatív felfogású és életvezetésű olvasók is szívesen csámcsognak – világszerte! – az elképesztő bulvárhíreken. Előre is elnézést kérve – csupán a példa kedvéért – idézem a legutóbbi termésből a Dortmundból származó hírt, amelyet természetesen egy magyar bulvárlap is odakínált a nyájas olvasónak: „Bizarr versenyt hirdetett két német fiatal az interneten. Nathalie (19) és Tine (29) arra volt kíváncsi, melyikük képes egymás után több férfival lefeküdni, írta a Bild. A fogadást végül Nathalie nyerte. Déltől estig összesen 64 férfit tett boldoggá, míg Tine-nak csak 52-vel sikerült együtt lennie. A lányok minden jelentkezőnek 50 eurót, 12 500 forintot fizettek a részvételért.” Ez csupán a cikk bevezetője, de a részletekből kiderül például az is: „A jelentkezők között volt, aki kalandból ment bele abba, hogy lefekszik valamelyik lánnyal, de akadt, akinek éppen új cipőre volt szüksége.”

Nem szívesen lennék szerkesztője az újságnak, amelynek „tematikájába” ez is belefér, de nem tagadom, hogy valamiért mégis irigylem őket. Hiszik vagy sem, ez a lap Magyarország legnagyobb példányszámú napilapja. Amivel csupán azt akarom mondani, hogy azért túl a sajtópiac kínálatán, a keresleten is elmélázhatunk picit. És miközben azon morfondírozunk, érdemes-e a sajtó megregulázásával kezdeni a közízlés átformálását, mindjárt tűnődjünk el azon is, milyen alapon és ki döntené el, hogy melyik publikáció és milyen szempontból silány: mi az, amit még tűrünk, és melyiket szankcionáljuk, mert az már „súlyos pusztítást visz végbe a lelkekben”. Igen, ilyen keményen fogalmaznak a professzorok, de nem érik be ennyivel. Erkölcsi és spirituális eltévelyedésünket kérlelhetetlenül levezetik egészen a gyökerekig: „A sajtó mai állapota, mint mindené, a kommunista érában gyökerezik.”

Azért ezzel a hitvallással már van egy kis vitám. A korábbi érának szerintem nincs semmi köze két idióta lány mai fogadásához, ahhoz, hogy „melyikük fekszik le több pasival” (felcím), és hogy „egy délután 64 férfit elégített ki Nathalie” (főcím). Ennek, drága jó tanár urak, a mai világ gyomorforgató degeneráltságaihoz van köze, a politika – a szó szoros értelmében – más lapra tartozik. Bal- és jobboldali lapokra egyaránt. Olyan lapokra, amelyek közéleti hírekről informálják vagy dezinformálják az olvasót, amelyek véleményeket és ideákat közvetítenek, s amelyekben nem a tárca jelenik meg „vonal alatt”, hanem a színvonal.

Szerintem nem az a baj, hogy a bulvársajtóból hiányzik a mértéktartás, az arányérzék, az elegancia (ez ugyanis ellenkezne a természetével), hanem hogy más orgánumok is nélkülözik olykor mindazon tulajdonságokat, amelyek megkülönböztethetik őket a bulvártól. Nem tagadható: a mindenre fogékony, művelt, közéleti kérdésekre különös affinitást mutató újságolvasóból egyre kevesebb van, ezért megy a harc a szellemileg alulbútorozott olvasóért is. Ennek következtében észrevétlenül – szisztematikusan vagy akaratlanul – a magukat szeriőznek tartó újságok is engedni kezdenek az intellektusból, az ízlésből, az igényességből. Az úgynevezett minőségi lapok is fölkapják a bulvártémákat, a „belevaló világ híreit”. Ők is sztárolják a molylepke-tehetségű ifjú tévétitánokat, és szívesen közölnek képeket alig öltözött kebelcsodákról, a hölgyolvasók képzeletét is megmozgató izompacsirtákról. A pucérságra pedig rendszerint ráhúznak valami eszmei takarót, ami alól persze kilóg, aminek ki kell lógnia.

Folytatom inkább többes számban, nehogy félreértés legyen, hiszen szinte egyetlen komoly lap sem tud kimaradni ebből a kicsit szánalmas, kicsit komikus erőlködésből. Mi, a többiekkel együtt, „profilidegen” témák tálalása közben ugyancsak ügyelünk a decens tartásra. Kicsit fintorgunk is, mint aki halkan belelépett, ám úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Leginkább akkor vágunk pofákat, ha valamelyik nagy tekintélyű laptársunk feledkezik meg magáról és a civilizált körökben szokásos szellemi higiénéről. Ez az igazság: mindannyiunknak van szégyellni- és gondolkodnivalónk.

Nemcsak a bulvárosodásra való hajlam miatt (kis szöveg, nagy kép, semmi gondolkodnivaló), hanem azért is, mert olykor híg a szöveg, fölösleges indulatokat kelt a publicisztika, és nálunk a „nagykép” a szó átvitt értelmében jelenik meg időnként. Nekünk is volt már olyan címlapunk, amelyre ma szégyenkezve gondolunk; volt olyan interjúnk, amely fölé indokolatlanul írtuk, hogy exkluzív. Volt számos tévedésünk, hibánk, helyreigazítanivalónk. Ahogy másoknak is. Nyilván ők sem hoznák másodközlésben saját tévedéseiket, figyelmetlenségeiket, félrecsúszott mondataikat. Valószínűleg szeretnék ők is, ha nem jelent volna meg, mondjuk, egy hamisított levél az egyik lapban, vagy egy jelentőségteljes dokumentumként kezelt régi besúgói jelentés egy másik lap címoldalán.

Nincs mit egymás szemére vetnünk. Megvolt a magunk baja, gyakran egymást is bántottuk, és utólag, legalább utólag elismerhető: hitelünk, presztízsünk, olvasótáborunk bizonyos időszakokban sajnos okkal fogyatkozott, nincs miért reklamálni. De fogyatkozott azért is, mert minősíthetetlenül vacak tévéműsorok iránt egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott; mert eljött az úgynevezett szórakoztató informálás főszezonja; mert fiatalabb korosztályok csupán a világhálóról jutnak olvasmányélményhez; mert izgalmasabb együtt kalandozni az intim szférába is behatoló bulvárkíváncsisággal, és mert az árnyalt véleménynél, az értelmes beszédnél sokkal nagyobb hecc a gyűlöletbeszéd.

Ám nem hiszem, hogy valamiféle, a tiszta erkölcsöt képviselő hatóságnak kellene őrködnie felettünk. Nem hiszem, hogy valamely tudós testületnek kellene lapszemléző sajtóbogarászásba kezdenie, és annak alapján szabályoznia, hogy mi tekinthető tűrhetőnek, és mi nem. Senki ne állítson fel ízlésrendőrséget akadémikusokból, mert az maga lenne az ízléstelenség. A nyilvánossággal szembeni illetlenség és modortalanság. Közéleti szempontból sokkal erkölcstelenebb „kilengés” lenne, mint valamely meztelen fotó egy színes bulvárlapban.

Ráadásul az sem biztos, hogy a bulvárújságokban találhatók az igazán nagy ordenáréságok. A polgárinak és konzervatívnak hirdetett kiadványokat is érdemes böngészni, ha vágyunk egy kis szörnyülködésre és alpáriságra. Néhány hónapig a 168 Óra rendszeresített egy rovatot Utolsó oldal címmel. Ebben – saját olvasóink jobb tájékozódása végett – jobboldali lapokból idéztünk részleteket. Olvasóink egy darabig bírták a radikális sajtóvehemensek hihetetlen stílusát és habzó indulatait, de amikor világossá vált, hogy a nívó nem javul, az érvelés nem lesz kiegyensúlyozottabb, a hang emberségesebb, azt kérték: legalább átmenetileg zárjuk be a „nagyon utolsó oldalt”, mert az számukra elviselhetetlen.

Könnyebb lesz megérteni őket, ha idézek az idézetekből: „Moziba mennek az ünnep előestéjén a senkiháziak, megnézni a Nagy Imréről szóló filmet.” „Most egy bandita-holding került hatalomra és kormányra Magyarországon.” „Magyar nevű és idegen moslékon nevelt nagyurak tiltják ki ma a sok milliónyi magyar közül a legárvábbakat.” „Nevezzük akkor a bankárkormányt egyszerűen tolvajbandának, ennek csak nincs rasszista, homofób, antiszemita mellékíze.” „Nem volt piros betűs ünnep november 7-e, így aztán Gyurcsány Ferencnek sem volt alkalma felhúzatni az állami zászlót és átrepülni kétmotoros géppel Lenint csókoltatni, mint Szamuely, aki kapott tőle egy szép karórát.” „És az országot ki védi meg a vastagbőrű miniszterelnöktől, akitől mindenféle törvénytisztelet, tisztesség, még a bűnözőkre jellemző betyárbecsület is távol áll?” „Úgy tűnik, hogy Dávid Ibolya szilárdan elhatározta: benevez a magyar politikusok butasági versenyébe.” „Az itteni balliberális zsidókkal szembeni ellenérzésem azért különösen mély, mert ők azok, akik eddig, több mint 15 éve mindent megtettek ennek a nemzetnek, ideáljainak és összetartó erejének a szétrohasztásáért.” „Vajon miben mesterkednek a liberálisok, hányadik demokratikusan választott Göncz-fióka után vezetik be az egyenes ági örökösödést?” „A közvélemény-formálást ki kell venni a most működő zsidó hazugsággyárak kezéből. TV2, RTL Klub, ATV, MTV.” „Gusztustalan, émelyítő, szégyentelenül képmutató, pöfeteg, öntelt, sunyi a baloldal és a kormány tagjainak a viselkedése.”

Ezek a kurzív – minden tekintetben ferde – tézisek csupán példák. Amit itt mutatóban összegyűjtöttem, csupán a kivonatok kivonata. A média megregulázására készülő professzor urak figyelmébe ajánlom a teljes öszszeállítást. Már csak azért is, hogy legyen zsinórmértékük. A jó erkölcshöz, az ízléshez, a tapintathoz, a modorhoz, a stílushoz és a jó szándékhoz.

Tudjuk, emlékszünk: volt idő, amikor a hatalom szinte azt csinált a sajtóval, amit akart. Irányíthatta központilag, működtethette kézi vezérléssel, kézben tarthatta, kezelhette az agitáció és a propaganda eszközeként, cenzúrázhatta, fenyegethette, és csaknem az egész sajtót sikerült megfélemlítenie. De azért figyeljünk arra az elbizonytalanító szócskára is: csaknem. Mert mindig voltak, akik tudtak a sorok között írni, a hangzó szöveg mögül kibeszélni, a kimondhatatlant érzékeltetni, kommunikációs tilalmak idején metakommunikálni. A közönség pedig vette a lapot, értette az érzékeltetett véleményt, élvezte az egy húron pendülés örömét, és a rendszerváltás legszavahihetőbb intézménye is lényegében újság volt, beszélő újság, a Magyar Rádió.

Kérdezhetik: hol van az már? Igaz. Ez is változott, a helyzet is változott, trükkökre nincs szükség, az ország is szabad, a sajtó is szabad. És ámbár a mai médiavilágban némelyek ezt úgy értelmezik – nem liberalizmusból, hanem fékezhetetlen hülyeségből és ízléstelenségből -, hogy mindent szabad, azért mégse igaz, hogy „a média egészét szigorú erkölcsi felügyelet alá kéne helyezni”. Mégse gondolhatja senki komolyan, hogy megint lesz majd itt egy Tájékoztatási Hivatal, egy „polgári agitációs és propagandaosztály”, amely illemre és móresre tanít bennünket, ránk csördít, féken tart, utasít, szankcionál, központi irányelveket ad ki, és vagy azokhoz tartjuk magunkat, vagy attól koldulunk.

Ez a szisztéma – ahogy mondani szokták – egyszer már nem jött be, hiábavaló újra próbálkozni. Ne legyen félreértés: nekem sem tetszik a bulvárbornírtság vagy a szitokszövegek versenye képernyőn és újsághasábokon. Nemigen rokonszenvezem a szellemileg dadogó álműsorvezetőkkel. Nehezen tolerálom az interaktív műsorok elmeháborodottságig izgatott betelefonálóit. Igaz, hogy nem vagyok vigasztalhatatlan a képi pucérság miatt, de engem sokkal inkább zavar a politikai pornográfia. Ezt pedig azért hangsúlyozom, mert a profeszszorok nagyon is kétséges gondolatkísérlete mögött fiatalabb emberek koncepcióját sejtem, és nekik szerintem kevesebb közük van a morálhoz, mint a politikához.

A lényeg: mintha itt valaki megint csendőr vagy komisszár akarna lenni vélemények, stílusok, felfogások, eszmék fölött. Ez okot adhatna rémületre is, de szerintem inkább nevetséges, és a jövőt illetően sem gondolom, hogy az ijesztgetésektől félni kell.

Ha a média nem az analfabétákat és az ízlésfogyatékosokat tekinti célközönségnek; ha a sajtó nem áll pártszolgálatba; ha nem akar nevelni és megnevelni; ha képes legalább az önkorlátozás és önmérséklet minimumára; ha nem kiszolgálója, csupán enyhén távolságtartó közvetítője az elvadult közbeszédnek, akkor az egész erőlködés értelmét veszti. Lehet, hogy a professzorok biztatója és megbízója már készül a „rendszerváltással felérő kormányváltásra”, és úgy hiszi, hamarosan megvalósítható lesz a sajtó nagy „helyreigazítása”. De ki kell őt ábrándítani: nem fog menni.

Bármi bárhogyan alakul.

Comments are closed.