Szentmihályi Szabó Péter
Olvasom az újságban, hogy a magyar napilapok összesen háromszázezer példányban fogynak el. Sok oka van, a lapok árától kezdve az internet terjedéséig, de azért ez hátborzongató. Gondolom, e példányszám egy része közintézményekbe vándorol (közpénzen), bizonyára vannak még makacs elÅ”fizetÅ”k is. Én megvásárlom a lapokat, és megnézem a világhálós változatukat is. Több évtizedes újságírói múltam ellenére nem tartom magam újságírónak, és megrettenek, ha így neveznek. Publicistának sem vallom magam, pedig hát az vagyok, azzá lettem. Nem a szakma múltját tagadom meg ezzel, hanem a jelenét.
Mindez arról jutott eszembe, hogy bontják a Népszabadság-székházat a Blaha Lujza téren, s a pártállami utódlapok meglehetÅ”s nosztalgiával emlékeznek a régi, számukra szép idÅ”kre. Az épület csúf volt, akárcsak a vele egy idÅ”ben épült MSZMP-székház, melybÅ”l a történelem fintora folytán képviselÅ”i irodaház lett. A Blaha Lujza téri székházban volt a Népszabadság, a NÅ”k Lapja, a Magyar Ifjúság szerkesztÅ”sége, majd a „rendszerváltás” után az Új Magyarország, a Heti Magyarország és a Magyar Fórum kapott itt helyet. A pártállami idÅ”kben legfeljebb a portáig jutottam el, onnan tovább csak a megbízható elvtársak mehettek feljebb. Az Új Magyarország (külsÅ”) munkatársaként aztán érzékelhettem az Antall-Boross-kor minden megaláztatását: bár állítólag mi gyÅ”ztünk, az elvtársak új székházaikból diktáltak a rózsadombi forgatókönyv szerint.
A Blaha Lujza téren szálloda épül, a Demszky-éra alatt teljesen lerobbant környékhez tökéletesen illÅ” lesz az új épület, feltehetÅ”en ukrán, kínai vagy izraeli turisták tekintenek bele a nyolcadik kerület cigány-gettójának folklórjába, s elgyönyörködhetnek az évtizede bezárt üzletportálokra ragasztott, hámló hirdetéseken és a graffitimÄ