Az erdélyi magyar, a Pest környéki sváb és szlovák akkor él teljes életet, ha környezete annak fogadja el, ami: magyar identitású román, német ajkú magyar polgárnak.
Bíró Béla a kisebbségi sors értő és higgadt elemzője, egyszersmind gyakorlója is. Attól tartok, legutóbbi cikkében (MH, aug. 16.) abszurd kiindulópontot választva nagyrészt téves következtetésekre jut.
A magyar közírók az utóbbi években meghonosodott szokása a határon túli kisebbségek sorsát különböző nyugat-európai etnikumokhoz hasonlítani, és intő ujjal rámutatni: nekünk különös figyelemmel kell kísérnünk ezek helyzetét. Akinek ehhez van kedve, ám kísérje figyelemmel a népcsoportok helyzetét Lappföldtől a Tűzföldig, de tudja; ezeknek az égvilágon semmi közük nincs a Kárpát-medence lakosainak helyzetéhez. Történelmi gyökereikben teljesen eltérő, társadalmi beágyazottságukat és lehetséges jövőjüket tekintve minden szempontból különböző csoportok összehasonlítása csak további zavarhoz vezet.
Restellem, hogy ezt ma még ismételni kell: a szomszéd államokban élő magyar nemzetiségek nem vándoroltak sehonnan sehova. Legtöbb esetben – mint például Székelyföldön – a trianoni határok csináltak belőlük kisebbséget, annak ellenére, hogy egyes régiókon belül – mint például Erdélyben – számszerűleg már előzőleg is kisebbségben voltak. Ezért helyzetüket legfeljebb a skótokkal, walesiekkel, bretonokkal és occitánokkal lehet összehasonlítani, semmiképp sem a Nagy-Britanniába bevándorolt pakisztániakkal vagy a Franciaországba bevándorolt észak-afrikaiakkal.
Előbbiek ugyanis őslakosok, akiket – amint Bíró Béla helyesen említi – a belső hatalmi viszonyok alakulása és legalább ilyen mértékben az ipari forradalom tett kisebbséggé, míg az utóbbiak bevándorlók, még hozzá egyéni és nem csoportos migráció következtében kerültek jelenlegi lakóhelyükre, és akiktől a befogadó közeg – nézetem szerint teljes joggal – várja el, hogy asszimilálódjanak; tehát azonosuljanak azzal a nemzetközösséggel, amelynek polgáraivá válnak. Ennél is megtévesztőbb az amerikai kontinens szövetségi államrendszereivel példálódzni. Ezek ugyanis az őslakosok kiirtására vagy legjobb esetben kiszorítására és a bevándorlásra épültek. Az olvasztótégely azonban itt is működött; írekből, hollandokból, olaszokból, kelet-európai zsidókból, majd később feketékből amerikaiakat, argentinokat, brazilokat termelt. Közösségi tudatuk, ha nem éri őket üldözés vagy hátrányos megkülönböztetés, nemzedékről nemzedékre gyengül. Vallási vagy életviteli különbségük ellenére első identitásuk, beleértve nyelvi identitásukat, az országé, ahol élnek.
Az európai kontinensen és Nagy-Britanniában megint más a helyzet. A valódi kisebbségek: skótok, walesiek, bretonok, katalánok stb. valamikor önálló állam többségét képezték. Alkonyukat az őket meghódító központi királyság és az ipari forradalom hozta. Ahol politikailag és gazdaságilag a perifériára szorultak, mint Skóciában, Árországban, Bretagne-ban, Délnyugat-Franciaországban, az állami léttel a nyelvi identitás is odaveszett. Ahol a gazdasági fejlődés főáramában maradtak, mint Katalóniában, Baszkföldön, Elzászban, a megpróbáltatások ellenére megmaradt a nyelv és az ezzel járó önazonosság, amely kettős identitássá alakult.
A francia példa azért egyedi, mert mintegy két évszázada – a napóleoni háborúk, majd az első világháború veszteségeinek és a 19. század végi iparosításnak a következtében – befogadó országgá vált. A lakosság egynegyede bevándorolt nagyszülőktől származik. A beolvasztó asszimiláció elvárásait a zsidóság emancipációját megszavazó konvent így fogalmazta meg: „Mindent az egyénnek, semmit a közösségnek.” Ez az érzékeny lelkeknek brutálisnak tűnő politika azonban hallatlanul sikeres volt. A „mindent az egyénnek” többek között azt jelentette, hogy a 20. században a köztársaság második embere, a szenátus elnöke lehetett koromfekete rabszolgák leszármazottja, senki sem talált kivetnivalót abban, ha a miniszterelnök zsidó, a miniszterek lengyel, olasz vagy éppen magyar nevet hordanak.
Erre a történelmi kitérőre azért volt szükség, hogy érzékeltessem, mennyire a tények ellen harcol az, aki az Angliába bevándorolt pakisztániakat vagy a Franciaországban munkát vállaló észak-afrikaiakat próbálja a kárpát-medencei magyarokhoz hasonlítani. Maradt természetesen az iszlám, amely mai állapotában több mint vallás – de kevesebb, mint teljes identitás. Azt azonban csak az integristák – a saját érdekükből – állítják, hogy a muzulmán hit és életvitel akadályozza az asszimilációt. Lehetséges – bár ez sem biztos, hogy egy nemzedék helyett kettőre vagy többre van szükség, hogy az algériai kubikos vagy a pakisztáni fűszeres fiából tősgyökeres francia vagy angol váljék. Annál is inkább, mert csak Bíró Béla nevezi arabnak a londoni muzulmán merénylőket, akiknek identitászavara éppen abból ered, hogy a Korán nyelvét nem értik.
Ha az olvasó elfogadja érveimet, nem érthet egyet azzal az abszurd állítással, hogy „az asszimiláció a saját közösséggel szembeni érzések elsajátítása”. Bizonyos, hogy az asszimiláció beolvadást, közösségváltást jelent, ami elkerülhetetlen, de fokozatos és – meggyőződésem szerint – kívánatos is. Az erdélyi magyar, a Pest-környéki sváb és szlovák akkor él teljes életet, ha környezete annak fogadja el, ami: magyar identitású román, német ajkú magyar polgárnak. A sheffieldi pakisztáni, a lyoni külvárosban élő algériai akkor érzi jól magát a bőrében, ha muzulmán hitű angolnak vagy franciának fogadják el, hiszen az alsóházban ülő képviselő, a francia miniszter a brit, illetve a francia államot képviseli, nem Pakisztánt vagy Algériát. Származása közismert, de banális történet, vallása magánügy.
Nincs oka kételkedni abban, hogy ami sikerült George Patakinak, Michael Howardnak vagy Nicolas Sarkozynek, neki is sikerülhet.
Márton László közíró