Forrás: Magyar Hírlap

Széljegyzetek párizsból

A nemzetközi terrorizmus eddigi legsikeresebb hadműveletei – a New York-i két torony látványos ledöntésétől a július 7-i londoni merényletekig – nyilván egy nagyszabású stratégiai tervnek különböző állomásai, amelynek elsődleges célja: az ellenség megfélemlítése. Az ellenség pedig az Amerikai Egyesült Államok és a szövetséges Európa civil lakossága. Ami az eddigi nemzetközi terrorizmusoktól megkülönbözteti, az éppen a kiszámítottsága. A támadó tisztában van eszközeinek korlátolt voltával. Viszont éppen ebből meríti erejét. A szétszórtságból, a mindenütt jelenvalóságából vagy „jelenlehetőség”-éből. A hadserege kis csoportokból áll, ezek jelenléte felfedezhető – vagy feltehető – Afganisztánban, Pakisztánban, Jemenben, Palesztinában, de jelen vannak Európában is mindenütt, ahol a mohamedán országokból jövő bevándorlókat és munkakeresőket befogadták.

Nem tudjuk, hogy ennek a meghatározatlan számú hadseregnek van-e egy közös vezérkara, amely központosítva határozza meg támadásainak helyét, időpontját, kiterjedését, és azt sem, vajon mindazok a csoportok, amelyek a világ különböző részein az al-Keida vagy Bin Laden nevére hivatkoznak, valóban e vezértől függnek-e, vagy pedig az ő szellemi vezetőségére hivatkozva decentralizáltan teljesítik-e nagyszabású misszióikat.

A támadók nagy előnye, hogy a célpontokban nemcsak félelmet, hanem bizonytalanságot is kelthetnek afölött, vajon elérhető-e, hogy az egyes országok ne váljanak célponttá. A Spanyolországban elkövetett – illetve az Olaszországban tervezett – terrorakciók után azt a többé kevésbé téves következtetést vonták le, hogy a célba vett államok kormányai hajlandók lesznek visszavonni segítségüket az Egyesült Államoktól, hogy ezáltal a népességüket megóvják a szerencsétlenségektől.

A legnagyobb csapást a nemzetközi terrorizmus stratégiájára – paradox módon – a július 7-i londoni merényletek látványos sikere mérte. A nemzetközi terrorizmus új stratégiai tévedése pszichológiai természetű: nem gondoltak arra, hogy London lakosságának fantasztikus lelkierejét – amellyel annak idején kiállta az iszonyatos pusztítást okozó náci bombázásokat, benne több mint hatvanezer londoni halálát – ezzel a londoni robbantássorozattal nem lehet megtörni. A merénylet utáni órákban a londoni metró egyes részei ugyan leálltak, de egészében a földalatti utasainak a száma megduplázódott. A kereskedők néhány órával a riadók után kinyitották üzleteiket, a gyárak tovább működtek, az élet nem állt meg.

És ez nem csak a flegmájukról ismert angolok speciális bátorságával magyarázható. Az Izraelben működő pszichológiai intézetek arra a következtetésre jutottak, hogy egy civil lakosság képes megszokni a félelmet, a kockázatot, amelyet mindennap vállalnia kell. A háziasszony elmegy a piacra, a diák az iskolába, a házigazda a gyárba vagy az irodába, számolva azzal a lehetőséggel, hogy az övéit többet nem láthatja viszont. Az izraeli lakosság évek óta él félelemben. Megszokta.

A politológusok azt hitték, a nemzetközi terroristák túltettek Hitleren, feltaláltak egy olyan abszolút fegyvert, amely térdre fogja kényszeríteni a legjobban felfegyverzett államokat is. Persze nem hiszem, hogy a félelemben való élés megszokása mindenütt képes lesz-e bebizonyítani: tévedés volt a nyugati civilizáció emberéről feltételezni, hogy a komfort és fogyasztás élvezetében elvesztette minden képességét, bátorságát a halál kockáztatásával való szembenézésre.

Hasonló tévedésére – ami Nyugat leküzdhetetlen romlottságát, dekadenciáját illeti – már a népétől annyira bálványozott Hitler is ráfizetett. Népével együtt.

Fejtő Ferenc író