Forrás: ÉS

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

Úrkutató expedíciók

Rádió

Azt régóta sejtjük, hogy a Sors a legnagyobb focista, de hogy a Véletlen a legjelesebb adásszerkesztő, az csak augusztus 12-én derült ki a közszolgálati rádióban. Mert olyan pompásan összepasszítani a Bartók és a Petőfi műsorát, ahogy ezen a péntek estén történt, csakis a Véletlennek sikerülhetett.

Háromnegyed tízkor a Bartókon Varga Lajos Márton és Ferencz Győző kezd csevejbe, Bartis Attila istenkereséséről váltanak eszmét, konkrétan Lázárról és Krisztusról, alászállásokról és feltámadásokról, húsvétokról és karácsonyokról, mázsás depressziókról és tárcányi Istenekről, na és persze a Semmiről. Szíven üti őket Bartis 12 feltámadás-prózája, ami nem csoda, ez a vékony kis tárcagyűjtemény balegyenes a lélek legközepébe. És Fülig Jimmy óta tudjuk, hogy két dolog van a világon, ami nem vicc: „Asz egyik a balkezes egyenes, amitől zöldet lát a pasas, a másik a jobbkezes, ami ugyanaz lilába.” Innen már könnyű levezetni: a balkezes egyenes, ha lelket ér, Istent lát a pasas.

És miután a magyar kritika két jelese igazán szakszerűen elvégzi aznapi melóját, azaz bemutatja A Lázár apokrifek című könyvet, hirtelen kicsúszik alóluk az irodalom hokedlije, s már nem két szigorú ítész ül a stúdióban, hanem két hús-vér, esendő férfiolvasó ácsorog a mikrofon előtt, akik Isten megismerhetetlen természetéről társalognak. Nem babra megy a játék. A kritikus, ahogy alászáll az irodalomba, és emberként támad föl. Megrázó pillanatok, Bartis könyvének méltó, lázári utórezgései.

A hallgató olyan transzba kerül, hogy legszívesebben otthagyna csapot-papot-kisrádiót, és elindulna a világba, hogy ő is keressen magának egy Istent. De nincs erre szükség, éppen tíz óra van, így tehát elég, ha áttekerünk a Petőfire, ahol Farkas Mónika szerkesztő-riporter a Kistehén apukájával, Kollár Klemencz Lászlóval indul istenkeresőbe a Szigeten. Szépen és szisztematikusan, sátorról sátorra kutatják, vajon hol bujkál ez a vén csibész.

Legelébb is a krisnások mantrától hangos portáján kötünk ki, ahol a Névtelen Krisnás megrója „a mai fiatalokat”, mert azok egyetlen célja, hogy érzékeiket elégedetté tegyék. Fülüket, nyelvüket, éjszaka meg a nemi szervüket. Pedig ha megértenék saját igazi természetüket, automatikusan boldogok lennének, s nem lenne szükségük pótszerekre.

Soha nem fogom megérteni, miért zárja ki egymást a nyelv, a fül vagy éppen a nemi szerv kényeztetése és az igazi énünk megismerése. Hogy mást ne mondjak, még soha nem voltam boldogtalan attól, ha nyelvemen egy falat kívül ropogós, belül rózsaszín bélszín fickándott, s attól sem, ha fülbemászó muzsika közepette szerelmes asszony játszott hímtagomon. Sőt.

De hát nem vagyunk egyformák, nem is akarok én vitatkozni senkivel, főleg arról nem, hogyan is kéne élni. Ám az már tényleg nagyon irritál, mikor krisnásunk kijelenti: a pótszerek nélküli igaz boldogságot csakis az ő sátrukban szerezhetik be a szigetlakók. Gyanús duma! Nem csak nekem. A halavát majszoló Mónika is kétkedik, László pedig egyenesen „kicsit korlátoltnak” bélyegzi ezt a hozzáállást. Nincs könnyű dolga a szigeti egyházaknak, riporterünk és hű fegyverhordozója kellő cinizmussal és humorral felszerelkezve érkezett az úrkutató expedícióra. Nem mind Isten, ami fénylik, mondják, és tovább nyomoznak az eltűnt célszemély után.

Azután kis időre az istenkeresésből átcsúszunk a „Melyik vallás enged már minket rendesen piálni?” problémakörébe. Szilágyi Róbert buddhista tanító egy tibeti szerzetes tanácsát tolmácsolja a hallgatóknak: Addig igyál, míg érdekel a másik véleménye. (És mit tegyünk, ha már ivás előtt se érdekel minket a másik hülyesége?) A zsidó szakértő pedig „A rabbi tanácsa 10 forintért”-akció keretében büszkén jelenti, az ő vallásuknak tulajdonképpen semmi baja az élvezetekkel. Ám hozzáteszi: a zsidó nem siet berúgni. Megtudjuk tőle azt is, a boldogság titka a nehéz munka és az áldozat. (Lehet, hogy a Boldogság nem is akkora boldogság?)

Mónika és László a későbbiekben többek között megbeszéli egymással a birtoklás káros hatásait, László kifejti, nála a gyerek, feleség, autó csak vendég, egyszer úgyis elviszi valaki, az adventisták táborában segítünk kicsit hungarocelltéglákat talicskázni (micsoda finom szimbolika!), a vérző térdű fiú (aki saját bevallása szerint a szerelemre alapozza az életét) megkérdezi a rádiósokat, veszi-e őt a kamera, az evangélikus-református-katolikus közös bázison a reggeli harangszó jelentőségéről, valamint a hit és a boldogság összefüggéseiről diskurálunk.

Szóval egy szó, mint száz, a petőfis Holmes és Watson az egész Szigetet átfésüli, de az Urat nem találja. Benéznek a babgulyásos bográcsba, vallási tanítók zsebében kotorásznak, egyházak jurtáit járják mikrofonnal és nagyítóval, de az Isten sehol.

Elbújt? Nem volt jegye, így aztán nem engedték be a biztonságiak? Vagy már kinőtt a bulizásból? Esetleg punkokkal csavarlazítózott a HÉV-megállóban?

Vagy Bartisnak van igaza, és igenis ott volt, csak üres volt a helye? „Vagy nem is volt üres, csak Ő nem látszott rendesen. Ha meg mégis látszott, úgy egészen másnak képzelte az ember. Igen, talán ez a legpontosabb: néha látszott, csak egészen másnak képzelte az ember. Sebaj.”

(Kritika két hangra, Bartók rádió; Szigetnapló III., Petőfi rádió – augusztus 12.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 33. szám