BEKE LÁSZLÓ
Pauer Pszeudo Siker
A Pauer-retrospektív a Műcsarnokban komoly siker.
Miután meggyőződéssel leírtam ezt a mondatot, elkezdtem töprengeni, mi is az, hogy siker. A Munkácsy-kiállítás ugyanebben az időben a Magyar Nemzeti Galériában szintén siker. Százhúsz évvel ezelőtt Munkácsy óriási siker volt Párizsban (és New Yorkban is), ami akkor annyit jelentett, hogy a művész festőfejedelem volt, virtuóz módon kezelte az ecsetet, dőlt hozzá a pénz, körülvette a hírnév. Ma is sikeres, ő minden idők leghíresebb magyar művésze, és egy képe nem is olyan régen 120 millió forintért kelt el egy árverésen. Kiállítását néhány százezren látták idáig. (Más kérdés, hogy amikor több tucat művész- és művészettörténész egyetemi hallgatóval tartottunk magunknak tárlatvezetést, mindössze egyetlen festőnövendék akadt, aki megkísérelte a művész tudását a technikájából megmagyarázni.)
Pauer nem így siker.
A Hajas Tibor-kiállítás a Ludwig Múzeumban szintén siker, de megint másképpen. Az életműve kicsiny (mert korán meghalt), de most könyvek jelentek meg róla, extremitásokkal tűzdelt legenda szövődött köréje, és ennek ellenében derült ki róla, hogy tényleg nagy művész volt. Pauer Hajassal való összevetése már másról is szól: lassan kezd sorba rendeződni néhány név: Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Altorjai Sándor, Harasztÿ István, Major János, és most Pauer. (Alakulnak persze más sorok is.) Ágy már árnyaltabb a kép. Pauer is azok közé tartozik, akikről lassan észrevesszük, egész életükben azon dolgoztak, hogy letegyenek valamit az asztalra, és ez most „bejött”. Nem kapta szárnyára a világhír, nem lett milliárdos (de nem is panaszkodhat, díjai és megrendelései tudatában), kiállításának látogatottsága ugyan nagyságrenddel marad el a Munkácsyétől, de munkái nagyvonalú látványt nyújtanak a Műcsarnok összes termében, s az embereket lenyűgözi az életmű sokfélesége. Ennek a kiállításnak is vannak apróbb hibái, de nagyon jól van megrendezve. Rengeteg művet vonultat fel, több mint félezret, de tudja, hol tegyen fel akcentusokat, hol hagyjon meg egy-egy monumentális művet félelmetes magányában, mint A torinói lepel szobrának életnagyságú gránitváltozata vagy a tolókocsijától megfosztott, bronz Erika. Átalakítja az épület egész főhomlokzatát, ráhazudva a Nemzeti Múzeum timpanonját. Hatalmas termet tud megtölteni egyetlen, sötétben horkoló, bóbiskoló alakkal (A teremőr csendje), vagy e terem átellenében egy zavaros environmentet berendezni, nem egészen a képbe illő festményekkel, plazmatévékkel, koszos vacsoramaradékokkal, szétszórt csikkekkel, míg rá nem jövünk, hogy ez egy feltárulkozó privát családi tér, a művész ikertestvérének képeivel és a meghalt fiú emlékének szentelt halotti torral. A nagyszabású szoborművek értelmezik és felerősítik a korai „zsengéket”: noha mindig is tudtuk, hogy ezek az antimonból, betűfémből készült, félabsztrakt, robbanó erejű organikus kisplasztikák az adott kor köztéri plasztikájának főáramlatába kerülhettek volna. (Egyikük-másikuk talán még most is.)
A 70-es évek elején a legtöbb avantgardista megpróbált kitalálni valamit – valamilyen „konceptet” -, aztán vagy továbblépett és megfeledkezett róla, vagy ez a koncept fakult ki teljesen az idő múlásával. Pauer harmincöt évvel ezelőtt kitalálta a „Pszeudó”-t, s az a döbbenetes, hogy a találmány ma is működik, nem fakult meg, pontosabban, amikor már kezdett volna túl szürke lenni (a szó szoros értelmében), hirtelen kiszínesedett, más és más formákba ment át. És amikor már majdnem elfelejtettük, diadalmasan ismét visszatért, jelen van ma is, miközben egyidejűleg újabb és újabb, egyre természetesebb és egyre szellemesebb válaszok születnek minden egyes kihívásra, feladatra és megrendelésre. És mindegyik mögött felfedezhető a dinamikus pszeudomag, és úgy tűnik, hogy ez a folyamat eltarthat akár örökké is.
Pedig a dolog hihetetlenül, szinte szemérmetlenül egyszerű. Pauer kitalált egy gyűrött felületet és hozzá egy ideológiát, ez a Pszeudo. Persze, a gyűrt felületről nem könnyű első látásra eldönteni, hogy festve van-e vagy fényképezve, és hogy sima-e a felülete vagy tényleg gyűrött, de nincs túlmagyarázva, egyszerűen csak az érzékeinkre hat, és egy kicsit összezavarja a nézőt. Egyszerű és mellbevágó. Én viszont már annyit gondolkoztam és írtam csak erről a faktúráról, hogy már kezdem azt hinni, egyre kimeríthetetlenné válik. A hozzáadott ideológia pedig eredetileg alig volt több, minthogy „vigyázat, csalok!”, de erről is kiderült számtalan dolog. Hogy a felület egyszerre sima is meg gyűrött is, az annyit jelent, hogy geometrikus is, meg organikus is, egyszerre konceptuális és minimalista; mindez a szobrászat felemás helyzetéről szól – és nemcsak a szobrászatéról, hanem az egész társadaloméról. Hogy a pszeudo a metaforája annak, hogy az egész rendszer hazugságokra épül. A Pszeudo beletartozik az érzéki csalódások körébe, általános tendencia akkoriban illúziót keltő, kétértelmű látványelemekkel dolgozni. Sőt maga a Pszeudo is divattá vált, rengetegen terveztek a 70-es években gyűrött faktúrájú könyv- és lemezborítókat, plakátokat, meghívókártyákat. Számtalan csomagolóanyag és burkolófelület került forgalomba, parketta, deszka, tégla, vakolat, szövet, nádfonat, vagy éppen gyűrött felületimitációval. Érdekes, hogy akármilyen bonyolultnak is hangzik most ez a pszeudofaktúra magyarázat, harminc évvel ezelőtt mindenki számára magától értetődő volt, mindenki tudta, miről szól a történet, de senki sem háborodott fel a társadalom képmutató voltán, mint ahogy senki sem sértődött meg azon, hogy Pauer művei a képébe vágták: „jól átvertelek!”
A „klasszikus” pszeudók mellett szöveges és fotós konceptuális művek is keletkeztek, az eredeti felületet imitáló felület került sziklafalra, fatörzsre, női akt fotója került a női akt szobrára (Maya, 1978; hasonló elven készül majd tizenhárom év múlva A torinói lepel szobra. Vigyázat! nem a test rekonstrukciója a lepel nyomán, hanem a leplet leképező 3D változat!). Pszeudofelület és -felirat kerül több mint száz táblára, ezek alkotják azt a híres nagyatádi Tüntetőtábla-erdőt, melyet sikerült a helybeli hatóságoknak néhány óra alatt – ha nem is eltüntetnie, de – vandál módon kidöntögetnie és szárban lefűrészelnie. Pauert ez idő tájt nemcsak a szöveges gesztusok érdeklik, hanem az eljátszottak is: lefotózott és filmre vett „pathosformel”-ek segítségével pszeudoszínházat alapít, évtizedekkel előrejelezve a híres német ikonológus, Aby Warburg napjainkban bontakozó kultuszát. A 80-as évek közepén rengeteg gipszöntvény akt keletkezik, a kissé kétes értékű szépségkirálynő-választás apropójából. A kommersz erotika csapdájából egy sereg konceptuális felfedezéssel menekül ki, mindenekelőtt a „héjplasztika” gondolatával, mely egyszerre emlékeztet a revelatívan tautologikus Egy fotó felületének képére (en face!), és megteremti a horpadás vagy a törés szobrászi kifejezőeszközként való értelmezését. (A hosszában végighasadt Maya óta Pauer gyakran bekalkulálja a hibákat is alkotásainak hatásmechanizmusába.) Intellektuális közjátékot teremt az aktok sorában egy újabb női figura, a titokzatos P.É.R.Y. Puci. Amennyire bonyolult lenne e különös hölgy identitásának megragadása, annál konkrétabbak az „általa” festett, egyszerre hagyományos és metaszinten önmagukra reagáló tájképek vagy a tollba mondott versek (ha vannak ilyenek), a tiszteletére rendezett estélyek. (Ne felejtsük el, hogy Pauer időközben színdarabok és filmek tucatjainak profi látványtervezőjévé és némelyikük rutinos karakterszínészévé nőtte ki magát!)
A megújuló – hajtogatott, jelentésekkel terhelt, vagy éppen figuralitásba forduló – pszeudofestményektől, a fotóplasztikáktól vagy a festett árnyékokkal mindörökre ellátott bútoroktól eltekintve, nincsenek nagyobb szabású vonulatok az életmű utolsó tizenöt évében. Helyettük működésbe lépnek a kisplasztikákon, emlékműterveken, tárgyakon, díjakon elhelyezett finom poénok. Hastöredék lombárnyékban, mely még összeköti a testlenyomatot a festett árnyékkal, Pingponglabda díszdobozban, melyről azt hisszük, hogy a szokásos pszeudohorpadást ismerjük fel rajta. Nem is tévedünk, csak azt nem vesszük észre, hogy a labda carrarai márványból van. És nem bosszankodunk, amikor kiderül a másik ugyanilyen labdáról, hogy az mégsem márvány – egyszerűen csak „igazi”.
Jegyezzük meg egy darabig ezt az idézőjeles „igazi”-t. Bölcs, érett férfiúi korában érte volna el Pauert a farkast kiáltozó pásztorfiú sorsa? 1998-ban bemutat egy téglát márvány talapzaton, mely olyan, mint egy tégla, pedig az is. Van egy másik téglája 2002-ből, mely ugyan igazi tégla samottból (tényleg!), de olyan aranyosan csillogó bevonatú. Nem csoda, hiszen ez a Tégla Díj arany fokozata. Csakhogy Tégla Díj nincs. Pedig mégis van, kézzelfoghatóan létezik.
Feladatul tűztem ki magamnak, hogy utánajárjak, van-e még értelme ma is a pszeudónak. Érdemes-e ma is úgy hazudni, hogy a hazugság lelepleződése mögött feltáruljon az igazság?
De mi van egy sík felülete mögött? Mi van egy héjplasztika héja mögött?
Az a benyomásom, hogy Pauer elfelejtett hazudni. Illetve már nem tudja biztosan, hogy mikor hazudik és mikor nem. Nem is érdekli, mert biztosan tudja, hogy egyre megy. Az egyszerű gyűrött felület ma is ugyanilyen egyszerűen működik, mint 1970-ben. Pedig ma már nincs szükség jelképes beszédre, szólásszabadság van. Illetve még sokkal bonyolultabban vernek át bennünket. Vagy csak ezért aktuális ma is a Pszeudo? Ez lenne a siker magyarázata? Vagy csak pszeudosiker? Ha az, Pauer akkor is elérte célját. Ez is benne van a pakliban.
*
A kissé patetikusra sikeredett végszó után még két ráadás. Rövid idővel a kiállítás megnyitása előtt felavatták Pauer Holokauszt-emlékművét. Valószínűleg senkinek sem kell magyarázni, mit jelentenek a dunai rakpart peremén szétszórt cipők. De miért vasból és nem bronzból vagy kőből, vagy akár fából? Pszeudo vagy nem pszeudo? Azt hiszem, hogy a kérdésnek nincs értelme, ugyanakkor nem ismerek ennél jobb és illőbb holokauszt-emlékművet Magyarországon. A másik mű ugyancsak elképzelhető lenne a Duna-parton, egy közismert vers révén: József Attila-emlékműterv, mely lehetne síremlék is. Pauer saját fotóplasztikáinak szellemében összefényképezte magát a költővel. Lehet, hogy pszeudo, de a hatás se nem vicces, se nem szellemes, se nem tragikus, se nem patetikus. Döbbenetes. Az identitás, a pathosformel és a reprezentáció problémájának észrevételezésén túl nehéz mit mondani róla. De látni azonnal lehet.
Élet és Irodalom
49. évfolyam, 33. szám