Forrás: ÉS

GYÖRGY PÉTER

Melankólia tévézés közben

Televízió

Tévékritikusként az ember nem írhat filmekről, így aztán szomorú irigységgel gondoltam mindazokra a boldogokra, akiknek most joguk lenne például Alain Delon Zsaru című filmjét elemezniük. A Jean-Pierre Melville rendezte 1972-es remekmű Chandler depresszióját idézi, bőven alkalmas arra, hogy bűnügyi film stílusa, modora mögött felismerhessük egy eltűnt korszak szorongását, rettegését. Csakhogy aznap rám nem a francia tengerpart esőtől vert sivataga várt, hanem a szombat este sugárzott magyar műsorok kiváltotta depresszió. Sas József kabaréját, A Mikroszkóp fantomja címmel két estén át vetítette a tv2. A Mikroszkóp a magyar politikai kabaré különös helye: szellemét Komlós János határozta meg az államszocializmus mélyén. A hely szelleme komoly dolog: amikor például a Terror Háza teljesítményét értékelik ezen az apró színpadon, akkor a kritikus kénytelen komolyan figyelni. Igazságos-e mindez, nem nevetséges-e, vagy még inkább: nem kínos-e? Mintha mindez együtt lett volna. Sas Józsefen nehezen igazodom el: a magyar kabarétörténet e hőse épp oly előítéletes, mint amilyen bátortalan. Szomorú esettsége időről időre átüt mindazon, amit művel. Mintha kiszólna: én is tudom, hogy rettenetes, de hát ez a foglalkozásom, mi a fenét csináljak. Van valami elkedvtelenítő egy olyan ember tevékenységét figyelni, aki miközben számtalan előítéleten ironizálna, maga is kínosan elfogult: legyen szó jobboldalról, nőkről, romákról, antiszemitizmusról. Kínosan elfogult: ezen azt érteném, hogy a Mikroszkóp színpad jelenlegi vezetője nem mindig érti, hogy milyen bonyolult is mindaz, amiről beszél, énekel.

Egy ponton aztán arra gondoltam, hogy ennél még az MTV nyári szenzációja, a Party Túra is csak jobb lehet. Maradjunk abban, hogy más volt. S ha Sas József tevékenységét illetően van ok a türelemre: mégis egy hosszú évtizedek óta a kabarét gyakorló színművész egyik rossz korszakáról van szó, s talán jobb napok is jönnek, akkor ennek a műsornak az esetében ezt ez erényt nehéz gyakorolnunk. Ez a sorozat – teoretikusan – egy-egy vidéki város bemutatására vállalkozna, miközben ott kellemesnek vélt showműsort is rendeznének. Ágy aztán az „országos nyilvánosság” láthatná, hogy mint is élnek például Soltvadkert lakói, cserébe honfitársaik mindennapjai iránt mutatott érdeklődésükért igazi szórakozásban lehetett részük. Hajdu Péterrel. Úgy vélem, hogy ezt a konstrukciót papíron közszolgálatnak is tekinthetik, s amilyen állapotban az ORTT testülete van, ők még el is hihetik. Hiszen a műsoron belüli kisfilmből értesülhettünk arról, hogy errefelé bort termesztenek, valamint jelentős a város lágyfóliagyártása is. Mintha 1972-ben lettünk volna. Áme a közhasznú ismeretek terjesztése korszerű csomagolásban. (Pardon.) Mert e műsor kieszelői arra is gondoltak, hogy ha szombat este csak úgy, mindenféle körítés nélkül mondják meg a magyaroknak, hogy mint is van Soltvadkert a műanyaggal, akkor esetleg a nézők távol maradnának. Ezért aztán elhívták például a Neoton Família romjait és Kovács Katit. Akik felléptetését: akármint is, de saját múltjuk, hajdani tevékenységük elleni merényletnek tarthatunk. A Neoton Família nem jelentett mást, mint a Kádár-rendszer hivatalos popkultúrájának idiotizmusát. Ha van ok arra, hogy egy-egy hajdani klipjüket valaki végignézze, akkor az nem más, mint megtanulnia azt, hogy miféle dolgokat kellett látnia annak, aki az ancien régime-ben élhetett. Ennek a zenekarnak minden egyes száma a kulturális ellenforradalom volt maga: a rossz ízlés apoteózisa. Amikor e hajdani zenekar két tagja némi playback-segédlettel nekilát elénekelni hajdani slágerei egy részét, akkor van miért elszomorodni. Édes Istenem: hát még élnek. Ez remek. Dolgoznak is a színpadon, amennyire megítélhetem: ez már komoly erőfeszítés a számukra. Kicsit mintha a Ginger és Fred-érzés tolakodna fel. S ez aztán még bosszantóbb. Hiszen ennek a két embernek az egyetlen teljesítménye a mindenkori tehetségtelenség láttán érzett depresszió. Van ok a gondolkozásra: a populáris kultúra ritka pillanata ez: amikor a reménytelen helyzetben való küzdelem látványa egy pillanatra még az eredendően elviselhetetlent is elfogadhatóvá teszi. Aztán jött Kovács Kati, és még roszszabb kedvem lett. Azért az túlzás, hogy ebből a kiváló adottságokkal rendelkező énekesnőből Uhrin Benedek legyen: valaki, aki azt se tudja, hogy mit csinálnak vele, belőle, általa. Gondolom, ez épp oly rossz volt Soltvadkerten, mint Pesten.

Ha a Party Túra valóban Fásy Ádám színvonalán folytatja: akkor szórakozzon a korszak olyan sztárjaival, mint Szandi vagy a Princess névre hallgató formáció. Ez a három hölgy hegedülni látszott, ám, hogy tényleg azt tették-e, abban nem vagyok egész biztos.

Ha az MTV végre komolyan veszi magát, akkor ennek a dolognak egyszer s mindenkorra véget vet. Ilyen többet nincs.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 33. szám

Comments are closed.