Forrás: ÉS

VÁRI ATTILA

A bomba

Békai mindennap érezte, hogy kevesebbet aludt, mint az azt megelőző délutánon, s mert tapasztalta, hogy állandó kialvatlansága miatt egyre gyakrabban hangoskodik, s vitatkozás közben, érvek helyett ledorongolja a partnereit, előbb gyógyteákkal próbálta visszaszerezni délutáni álmait, aztán, mert egy tévéadásban az elvonásos tünetekről nézett végig egy műsort, rá kellett jönnie, hogy krónikus elvonásban szenved.

Mióta elköltözött a hajdani bakterházból, nem hallotta a váltókon átcsattogó vonatokat, a kijárati jelző előtt szaggatott sípjelet adó mozdonyokat, sem a bakterház falán elhelyezett forgalmi csengő jelzését, ha térkövetéses szerelvények indultak a vasúti átrakó felől. Ezért, bár minden zsigere tiltakozott a csere ellen, mégis elfogadta a fiatal forgalmista ajánlatát, aki a vasút által már rég szemétbe dobott telepes távírórendszerért cserébe – hatalmas üvegburák alatt kék rézgálic kristályokkal körülvett grafitrudak adták a másfél voltos áramot, s ezeket kapcsolták sorba, hogy meglegyen a távírórendszerhez szükséges feszültség. De ez a működőképes szerkezet unikum volt, szalagtartó tárcsáján azzal az 1944-es üzenettel, amelyen a morzejelek ismerői azt olvashatták, amit a hősi halott gödemesterházi szolgálattevő utoljára küldött minden állomásnak a szovjet csapatok előnyomulása közben: „Göde elesett.”

Ezt a szidollal, vimmel fényesen tartott, sárgarézből és trópusi keményfából szerkesztett készüléket cserélte el egy magnóra, amelyre a forgalmista fölvette a bakterház előtti zajokat, s hogy kedvében járjon az öregnek, a területi rádió hangmérnökével, a dízel- és villanymozdonyok jellegzetes hangzóanyaga mellett, bekeverték áthaladó, vidáman füttyögő gőzmozdonyok töfögését is.

De Békainak hiányérzete volt, már az első próbaszendergés alatt rájött, hogy nem érzi a vonatok által keltett remegést, azt a gyönge földrengésnek is beillő rázkódást, amely miatt a pohárszéken egymáshoz koccanó hangok vacogásából hosszú szolgálata alatt százszázalékos pontossággal meg tudta mondani, hogy vasúti szaknyelven szólva, hány tengelyes volt az éppen áthaladó vonat.

Békai keveset vagy egyáltalán nem is tudott aludni a délelőtti sörözések után, s így egyre korábban érkezett az esti zónapörköltös fröccsök színterére, a Súrlott Grádicsba.

Mióta zsebkronométerét, egyetlen nélkülözhetetlen tárgyát zálogba kellett adnia (hiszen nélküle is percnyi pontossággal tudta a pontos időt), egyre gyakrabban foglalkozott azzal a másik idővel: az életutak hosszából egymásba akasztott láncolattal, amelyet jobb híján történelemnek neveznek az emberek.

A születésünk előtti idő attól lesz múlt és régmúlt, attól lesz távoli vagy megfoghatóan közeli, hogy állandó tanulással elhelyezzük a dolgokat, felfűzzük őket az idő zsinegjére, mint a krampácsoló pályamunkások egyik talpfát a másik után a sínek alá. – Gondolta Ötödik Békai Pál, aki már azt sem tudta pontosan, hogy vajon ott járt-e az Osztrák-Magyar Monarchia seregeivel Bosznia okkupációjakor a kietlen mészkősziklák között, vagy csak apja meséi miatt élnek benne elevenebben a valóságnál a Szandzsák és Kosovo Polje, azaz Rigómező vagy éppenséggel Bosznia-Hercegovina mostanában gyakran emlegetett folyóvölgyei.

A délszláv háború már évek óta tartott, amikor megjelent a Súrlott Grádics nagytermében Milan Sukoro, a román bánságból származó autószerelő.

Miatta jutott eszébe Békainak a Neretva völgye.

Milan körülnézett, köhintett egyet, aztán leült a söntés melletti asztalhoz, s műanyag szatyrából előbányászta a városi telefonkönyvet.

Ötödik Békai mereven nézte, felháborította az a tény, hogy egy jöttment szerb, csak úgy, minden kérdezés nélkül megengedi magának, hogy betelepedjen abba a kocsmába, ahová csak törzsvendégek jártak, s idegen is csak véletlenül, azok is inkább a várost ízlelgető turisták közül kerültek ki. Ők szoktak gyanútlanul és olykor hangoskodva belépni Békai szentélyébe.

Mások, helybeli románok, tudták, hogy ez magyar kocsma, s ha barátaikkal be is tévedtek, tiszteletben tartották azt a szokást, hogy magyarul kell rendelni, s úgy tettek, hogy nem is zavarja őket, hogy a hályogos szemű tévében magyar műsort néznek az emberek.

Milan Sukoro románul rendelt. Aztán románul kérdezte a csapost, hogy vannak-e horvátok, bosnyákok, sokácok, bunyevácok a városban s a telefonkönyvben, amint arról a söntés őre később beszámolt, aláhúzta a zsidó Ábrámovics nevét, Belák, Csernik és Gyurkovics neve mellé kérdőjelet tett, aztán Stefánovicshoz keresztet rajzolt.

– Az anyád csetnik úristenit – hümmögte Ötödik Békai, mert meg volt győződve, hogy a bánsági szerb itt is ki akarja robbantani a délszláv háborút, s a dühe még csak fokozódott, amikor meglátta, hogy a szatyorban csecsemőfej nagyságú vargányák vannak. – Ezeket biztosan a régi zsidótemető fölötti tölgyesben, a mi gombászhelyünkön szedte – gondolta, s bár már évek óta nem járt az erdőben, azért még mindig úgy vélte, hogy a forrás fölötti terület az ő birtoka. Pufogott, dohogott magában, aztán amikor megérkezett a temetőőr, s vele szinte azonos időben a harangozó és a sekrestyés, s így már nem kellett a szerb patrióta hollófekete haját bámulnia, a poharát üdvözlésképpen magasra emelve megszólalt.

– Holnap gombászni megyünk – mondta a többieknek, sokat sejtető hangsúllyal, s alig várta, hogy megérkezzen a Mesztic-fűszerkereskedés hordárja, mert olyan gombapástétomokról tudott mesélni, s olyan töltöttvargánya- és rakottgomba-recepteket tudott, hogy már a nevüktől is összefutott a nyál a halandó szájában.

– Most a sok eső miatt az ehető gombák is megmérgesedhetnek – adta elő félelmeit a harangozó.

– Bliktri – legyintett Békai. – Ez akkora marhaság, mint ha valaki azt állítaná, hogy egy néger mellett lebarnult. Ha én egyszer gombáskönyvet írok, az lesz a mottója, hogy minden gombát legalább egyszer meg lehet enni, de vannak olyanok, amelyeket még aztán is sokszor.

– Vegyünk inkább a piacon – zsörtölődött a pedellus, de ahogy Ötödik Békaira nézett, érezte, hogy most az egyszer nem szabad ujjat húznia az ötletgazdával. Nem volt mehetnékje, s hirtelen arra gondolt, hogy most rögtön panaszkodnia kellene az isiászára, vagy azt mondani, hogy csúzos fájdalmai vannak, de aztán eszébe jutott a fékező özvegyének vaskeze, ahová Békai vitte masszírozásra, s elment a kedve a panaszkodástól. Inkább arra gondolt, hogy juhtúrót vesz a piacon a Brassó megyei berszányoktól, tüzet rak az erdő szélén, s ha ezek találnak keserű- vagy galambgombát, esetleg vargányát, akkor parázson sült, túróval töltött gombát készít. Ő lesz a szakács, a tűzfelelős. Nem, ezt a kényelmes munkát most az egyszer nem engedi át a fűszerkereskedés hajdani hordárának.

Kortyolgatták italaikat, s Békai arra gondolt, hogy a szerbek miatt felháborodott európai közvéleménynek kutya kötelessége lenne utólag bocsánatot kérni a magyaroktól és osztrákoktól, mert az első világháború előestéjén úgy beszopták a szerb panaszokat, mintha nem is a népirtás megelőzése s az egész Balkánra veszélyt jelentő nagyszerb birodalom létrehozásának megakadályozása lett volna a monarchia célja Bosznia-Hercegovina okkupációjával.

– Most aztán bocsánatot kérhetnek a franciák, az angolok, az oroszok. Azok, akik a népek börtönének nevezték a monarchiát. És éppen ők mondtak ránk ilyeneket, azok, akik egész földrészeket tartottak gyarmati soron.

A többiek nem értették ezt a dohogást, valahogy nem kapcsolódott a gombászáshoz, de nem mertek rákérdezni, mert Békai mostanában ingerültségében olyan kijelentést tett, hogy ha nagyon felbosszantják, feloszlatja a törzsasztalt. A többiek pedig átláthatatlan eseménysorozatot gyanítottak az esetleges fölszámolás mögött, s nem akarták kitenni magukat annak a szégyennek, hogy több évtizedes törzstagságukat, amellyel együtt járt az is, hogy havonta csak egyetlenegyszer rendezték a számláikat, felcseréljék egy temető közeli búfelejtő, becsületsüllyesztő örökké italtól nedves műanyag borítású asztalával.

– Az már igaz – mondta a pedellus, aki egyetlen kukkot sem értett a gombászás és az antant bocsánatkérésének öszszefüggéséből, de mert úgy tapasztalta, hogy igenlésből, beszédvégi tapsból még soha nem lett botrány, megismételte: – Tiszta igaz. – A többieket nézte, azok is megértően bólogattak, olyanok voltak, mint a főtéri trafik hatoslottót reklámozó szerencsemalacai, melyek folyamatosan le-fel járatták a fejüket.

Megérkezett a Mesztic-fűszerkereskedés hordárja, s Ötödik Békai előadta a gombászási tervet, kiegészítve egy lényeges kéréssel.

– Csináltattunk, ha jól emlékszem, a negyvenes évek végén a „Vörös Acél-Faáru” szövetkezetben olyan gombászbotot, tudja, amikor köszvényes voltam, amivel nem kell hajlongani, az ember lemetszi a seprűnyélre erősített ollóval a gombát, s az beledől a bot végére erősített szedőzacskóba. Na az most nagyon kellene. Az sem lenne baj – mondta rövid töprengés után -, ha mindenikünknek jutna egy-egy.

– Hja, kérem szeretettel, az a fából vaskarikát szocialista szövetkezet, amelyik körömcsipesszel, egyszer sem használatos konzervnyitóval, és természetesen fából készült vécéfedővel nyerte el a szocialista munkaverseny vörös zászlaját, már régen visszaadta a lelkét teremtőjének, s a maszek kisiparosok nem fognak rendelésre egyet gyártani valamiből, de veszek fogazott almaszedőt, s azt, ha meggörbítjük, akkor fel lehet vele szedni még az egészen apró rókagombát is.

Békait nem a gombászás vágya hajtotta. Öszszeesküvést sejtett Milan Sukoro erdőjárása körül, egészen biztos volt benne, hogy a bánsági szerb csak azért volt az erdőben, mert ott dugdos valamit, esetleg ott van a többi csetnik kiképzőtábora.

Másnap almaszedő készségeikkel nekivágtak az erdőnek, s alig másfél óra alatt elérték a régi zsidó temetőt, ahol az egyetlen még olvasható felirat a szőrmekereskedő Lőb Jakabé volt, akit hajdanában maguk közé tartozónak számítottak, mert vasárnaponként sóletre hívta a társaságot. Azt mondta, kis adagban nem lesz íze, ezért mindig annyit főzött, mintha teljes, már régóta nem létező családjának készítette volna az ebédet, s mert gyűlölte a vasárnapi magányt, együtt evett a „fiúkkal”, ahogy mondani szokta.

Békai fölvette a sírnál a kalapját, aztán kavicsot tett a márványpárkányra.

– Hallod-e, Lőb, én nem tudok sem jiddisül, sem héberül imádkozni, de az Úr így is meghallgatja, hogy azt szeretném, ha pihenésed csendesebb lenne, mint az a mocskos élet, amit a XX. büntető század ránk mért… – imára kulcsolt kézzel mondta ezeket a szavakat, aztán még hozzátette: – Abban viszont igazad volt, hogy a máramarosi kóser szilvapálinkánál jobb nincs. Annak a cefréjébe nem kevertek almabinygyót, cukrot meg mindenféle szemetet a zsidók… De már most zsidó sincs, pálinka sincs. Na akkor, most köszönöm a helyet – mondta Békai, és a többiek legnagyobb ámulatára a kővázából kivette a Súrlott Grádics jól ismert termoszát, amelyben a csapos, Békaival történt egyeztetés után, hideg fröccsöt hagyott a neki talán mindössze tízperces gyalogút végén, de amelyet az öregek több mint egy óra alatt tettek meg a lassanként kibírhatatlanná forrósodó délelőttön.

– Aztán elfelejtettem mondani, hogy ami gombát nem tudunk leszedni, azt tapossák szét, mert gonosz kezek garázdálkodnak errefelé, akik számára csak alibi a gombászat. Hát ne maradjon alibijük.

– Honnan veszi ezt a marhaságot? – kérdezte a temetőőr, aki távcsővel figyelte, hogy a sírkertben nem dolgoznak a sírásók. Pedig délután temetik az öreg cipészt, akinek üzletében minden valamirevaló embernek külön kaptafája volt, amelyet előbb gipszbe öntött a lábtyűk mestere, aztán asztalos komájának a másológépén elkészültek a tyúkszemeket, bütyköket hamisítatlanul kidomborító sámfák.

– Azok a sámfák – motyogta -, minden évszakváltás előtt néhány napig tágítgatta a mester a szekrénybe elrakott cipőket, hogy olyan kényelmesek legyenek, mintha nem is aludtak volna téli álmot.

A többiek nem láthatták, hogy a suszter sírjához beszél, s azt hitték, hogy a csapos ismét borpárlattal javította fel a kétemberes fröccsöt.

A fűszereshordárnál is távcső volt, de nem olyan, mint a temetőőré. Az övé egycsöves, igazi tengerészműszer volt, s nem a sírokat, hanem a bokrok alját faggatta, s így nem volt véletlen, hogy éppen ő fedezte fel azt a valamit.

– A márgaszakadék mellett látok valamit – mondta sejtelmesen, de nem merte kimondani, hogy az, amit lát, pontosan olyan, mint azok az úszóbombák, víziaknák, amilyeneket az első háború előtt kerülgettek az akkor német gyarmat, Pápua Új-Guinea, a kannibálok szigete körül, amikor a németek, angol támadástól tartva, blokádot vontak a Hindenburg-Fortnak nevezett lepratelep köré.

– Csiperke vagy vargánya – kérdezte Békai, de egészen biztos volt benne, hogy nem gombát lát a fűszeres, mert akkoriban volt ilyen az arca, amikor egy hajdani kiránduláson egy gyilkosság szemtanúja volt látcsövén keresztül, s mert akkor még meg volt a tengerész emlékként őrzött, de azóta is a rendőrségen rozsdásodó rakétapisztolya, jeleket adott a tanklaktanyának, aztán a mordállyal feltartóztatta a menekülő gyilkost is.

– Induljunk – mondta a fűszeres, s ahogy közeledtek a tárgyhoz, egyre biztosabban tudta, hogy az, amit lát, nem más, mint egy ismeretlen gyártmányú, négyfelé ágazó érintkező tüskéinek rézcsapjai és csillogóan fénylő acélvégei miatt láthatóan élesre állított víziakna.

Már szemmel is látni lehetett a tárgyat, s a többiek földbe gyökerezett lábbal bámulták azt, amit eddig csak filmeken láttak, hiszen, Békain kívül, aki hajdanában járt Fiuméban, még azt sem tudták, hogy milyen valójában a tenger.

– Azt a piculáját – mondta csöndesen a pedellus. – Azt tudom, hogy geográfiailag itten tenger volt és őshomárok, ősosztrigák, őscápák úszkáltak a vízben, de azt a fene sem gondolta, hogy vörös-fehérre festett ősvízibombát találunk itt a hegytetőn.

– A csetnikek Abbázia, Fiume és Zára elfoglalására készülnek – mondta ki Ötödik Békai a bombára mutatva, aztán hozzátette. – Ha én csetnik vezér lennék, el sem tudnék jobb álcázó helyet képzelni a tengeri szerkentyűk számára, mint egy ilyen helyet. Itt senki sem tudja, hogy ez micsoda. Aztán azért van fele pirosra, fele fehérre mázolva, hogy a gyakorlatlan ember azt hihesse, hogy ez csak egy egyszerű turistajel.

A fűszeres lerakott magáról minden fémet. Nadrágszíjat, órát, zsebeiből az almagyűjtő készség szütyőjébe rakta az aprópénzt meg a kulcsokat, aztán eszébe jutott a protézise is. Kivette szájából, s a zsebkendőjébe csavarva a többi tárgy mellé rakta.

– Ezek mágnesbombák – mondta selypítve. – Ha fémet érzékelnek, robbannak – tette hozzá, s a többiek őszinte csodálata közben, fél kezével lecsúszó nadrágját tartva közeledett a százméternyire, a bokor aljába rejtett tárgyhoz. – Menjenek távolabb – szólt hátra, s ezt a gesztust maga Békai is a férfibátorság gyönyörű példájának tartotta, mert a szándék nyilvánvalóan az volt, hogy ha ő, a fűszeres, netalán felrobbanna, a többieket ne érje még a légnyomás szele sem.

– Fedezékbe – adta ki a jelszót a váltóőr, s most örült igazán annak, hogy legénykora óta mindig van a zsebében fésű és kistükör, mert így periszkópként használhatja a temetőőr távcsövével kiegészítve. Ha a tükröt olyan szögbe állítja, hogy pontosan a bombát lássa benne, akkor a horhosból távcsővel látni fogja benne, hogy mit csinál a fűszeres.

Befeküdtek a kökények és galagonyák közé, s az izgalomtól hallották, ahogy fülükben kalapál nyaki ütőerük. De robbanást szerencsére nem hallottak, s a pedellus, aki sem az önbíráskodásnak, sem pedig a rögtönzött megoldásoknak nem volt híve, most azt suttogta a többieknek:

– Ezt azonnal jelenteni kell a zsandároknak.

– Tökéletesen igaza van – suttogta vissza a temetőőr. – Ez már a törvény hatáskörébe tartozó tárgy.

– Szinte biztos voltam benne, amikor tegnap megláttam azt a szerbet a söntés mellett, hogy valami történik. Ezért akartam gombászni, hogy felfedjem ennek a háborús összeesküvésnek legalább egy részletét – suttogta Békai, s a tükörben meglátta a fűszerest, aki távcsövével éppen a tükröt nézte, aztán, mint aki meglelte a helyes irányt, elindult a többiek felé.

Kihúzható messzelátóját, a teleszkópot, a hóna alatt hozta, s szabad kezében, mivel jobbjával lecsúszni készülő nadrágját tartotta, valamit hozott. Megállt azon a helyen, ahol lerakta magáról a fémes dolgokat, s a többiek is kikecmeregtek a nedves árokból. Éppen a protézisével volt elfoglalva, amikor hallótávolba ért a csapat. Nem tudott válaszolni a feléje kiáltott kérdésekre, mert kiszáradt szájába sehogy sem tudta visszatenni műfogsorát, aztán fölfedezte a fűben a termoszt, megtöltötte a kupakot fröccsel, s ettől a többiek azt hitték, hogy ijedtségét oldja, de arcán fensőbbséges nyugalom áradt szét, olyan ember arcát mutatta, aki megfejtette azt az ősi titkot, hogy mi is volt előbb: a tyúk vagy a tojás.

– Ezt nézzék – lóbált feje fölött egy kék, zöld, sárga kábelköteget, amelyet a bomba közelében szedett össze. – Szárazföldi bevetésre előkészített bomba. És tudják, hogy mi a célpont? Az ott – mutatott a nagyfeszültségű távvezeték acéloszlopára. – Ha meggörgetik a dombon, pontosan a pillért találja el, s akkor: bumm, csuhajj világ, áram nélkül marad az egész istenség.

– Aljas csetnikek – dünnyögte Békai. – Nem elég nekik az albánokkal, horvátokkal, bosnyákokkal hadakozni, most még velünk is ki akarnak kezdeni.

– A románokkal vagy a magyarokkal? – kérdezte a pedellus, mert azt tapasztalta a városban, hogy az ortodox románok a szerbekkel tartanak, akik szinten óhitűek, a magyarok pedig történelmi hagyományból a horvátokat szeretnék győztesként látni.

– Ezek össze akarnak ugrasztani minket és a románokat. Felrobbantják a távvezetéket, aztán azt mondják majd, hogy szeparatista, autonómiát akaró székelyek művelték.

– Én nem bízok az itteni zsandárokban. A csapos ismeri a megyefőnök, a prefektus titkárát, s rajta keresztül fogjuk jelenteni – mondta Ötödik Békai Pál, amivel a többiek is egyetértettek, lévén, hogy választási évben esett ez a merényletkísérlet, talán gyors cselekvésre ösztönzi majd az örökösen ellenszavazó választóktól rettegő prefektust.

– Hátra arc – mondta Békai. – Irány a garádics – adta ki a jelszót, s a többiek tudták, hogy az eszéről és lélekjelenlétéről híres nyugalmazott váltóőr már mindennel tisztában van, hiszen csak bizakodó hangulatában vagy jókedvében szokta a régies garádics formában emlegetni a Súrlott Grádicsot.

Békai bekapcsolta az ágya mellett a magnóját. Nyolcvantengelyes gyorsteher robogott át a szobáján, s a délelőtti hegyi túra, az átélt izgalmak miatt már jóízűen hortyogott, amikor a nagyállomáson egymást menetrend szerint keresztező személyvonatok füttyét, s a jelzőállítást kísérő bakterházi csengő hangját közvetítette a magnetofon.

Álmában a Súrlott Grádics törzsasztalánál éppen titoktartást fogadtak, ám álmában is tudta, hogy szivárgás történt a titok körül, mert estefelé már tudta az egész város, hogy valami szokatlan dolog történik a Galamb-hegyen, s a katolikus temető egyik kriptájának tetejéről azt is látni lehetett a délután folyamán, távcső nélkül is, hogy páncélozott csapatszállító jármű araszol a márgaszakadék felé, amelyből aztán űrhajós védőruhába öltözött tűzszerészek szállnak ki.

A csapos, akit beavattak a fölfedezésbe, értesítette azt a horvát újságírót, aki Magyarország és Románia között ingázott, mert nem kapott menedékjogot egyik féltől sem, s így turistaként harmincnaponként el kellett hagynia a biztonságot jelentő országokat. Most éppen Romániában húzta meg magát, s amikor meghallotta, hogy mire készülnek a szerb csetnikek, kizárólagos jogot kért az öregektől a sztorira, mert a szenzációt ő akarta megírni a világsajtónak.

A tűzszerészek járművéből kisméretű, tankformájú páncélozott jármű araszolt a bomba felé, majd csápjai közé fogta, s a márgagödrökön túl sebtében megásott árokba dobta, ahol, a már robbantásra előkészített dinamitrudak tetejére esett.

A tűzszerészparancsnok odaintette Békait, aki álmában vastag plexi arcvédős sisakot, golyóálló munkaruhát viselt, s megkérdezte, hogy ez a tárgy azonos-e azzal a bombával, amelyet a villanytávvezeték alatt fölfedeztek.

– Azonos – mondta a szája elé szerelt mikrofonba Ötödik Békai Pál nyugalmazott váltóőr, s a robbantás után ő is aláírta azt a naplót, amelyben percnyi pontossággal és katonai szakkifejezések tucatjait használva azt jegyezték le, hogy miképpen és milyen sorrendben hatástalanították a csetnik öszszeesküvők által élesre állított tengeri bombát.

Most már csak a kitüntetési ceremónia következett.

Félálomban hallotta egy motorvonat vagy szabadfutó gőzmozdony csatlós kerekeinek lassítását, így hát nem is csodálkozott azon, hogy a királyi szalonvonatból kiszáll a prefektus, s a mögötte lépkedő kabinettitkártól átveszi a vörös bársonypárnára helyezett kitüntetést, amelyet Békai állomás-felvigyázói rangjelzéssel ellátott egyenruhájára tűz.

– Domnu Békai al csincsilea – mondta románul azt, hogy Ötödik Békai úr, aztán magyarul folytatta – a fekete-tengeri flotta főparancsnoka, az ellentengernagy úr, az eset különös veszélyességére való tekintettel, általam küldi a legmagasabb tengerész kitüntetést, azt, amelyet csak háborús események kapcsán adhat az arra legméltóbbak számára. Fogadja tehát el, a gyémántokkal díszített ezüst tengerésztőrt, valamint azt az okiratot, amelyben Önt, mélyen tisztelt Békai Pál, mint aki a teljes munkáséletét a flotta testvérszervezeténél, a vasútnál töltötte el, érdemekben gazdag pálya után, tiszteletbeli fregattfőhadnaggyá nevezi ki, engedélyezve az ünnepi uniformis használatát.

A protokollváró előtt söröshordót vertek csapra, s talán a törzsasztal egyes tagjainak kedvéért, sós, füstölt heringet kínáltak ezüsttálcáról, mert Békai határozottan érezte a füstölt hal szagát.

– Ébredjen – rázta a fűszerkereskedés hordára. – Megtaláltuk a Milan Sukoro által aláhúzott neveket és címeket.

A Súrlott Grádicsnál már ott ült az egész kompánia. Még Pataki, a hajdani fiákeres is ott volt, a szomszéd asztalnál ült az elhízott levélkihordóval, mert, amint azt a harangozó elmagyarázta, ezek ketten ismerik az összes régi és új utcaneveket, s így könnyebben találhatják meg a délszlávos hangzású nevek tulajdonosait.

– Ezt hogy sikerült megszerezni – kérdezte Békai a telefonkönyvet forgatva, s a csapos röhögve mondta, hogy amikor a gyanús alak kiment a vizeldébe, átcserélte a telefonkönyvét egy régi, műbőrkötéses étlapra.

– Ha vannak telefonszámok, akkor fölösleges a címeken rágódni – mondta fumigáló hangon a harangozónak Békai. – De azért az urak a mi vendégeink egy italra – tette hozzá békítő hangon, és a fiákeresre és a postásra mutatott.

A csapos zsinóros telefont tett Békai elé, s feszülten figyelte a társasággal együtt, hogy a váltóőr föltárcsázza Csernik fogorvos számát.

– Jó estét, doktor úr – mondta némi izgalommal hangjában. – Itten mi, néhányad magammal, urakként, felfedeztük, hogy bizonyos Milan Sukoro, városunkban megtelepedett bánsági szerb autószerelő – és itt elhallgatott, mert a vonal másik végéről hosszasan magyarázott a hívott fél…

– Értem, doktor úr, megértettem, doktor úr – mondta hangjában furcsa alázattal. – Elnézését az alkalmatlankodásért… – és letette a kagylót.

– Azt mondja, hogy neki van autószerelője – nyögte ki, aztán kortyolt egyet. – Képzeljék el, ez a Milan Sukoro minden szlávos hangzású embernek olyan leveleket írt, hogy a délszláv háború okozta szégyene és elkeseredése miatt minden rokon néphez tartozó kuncsaftjának tíz százalék kedvezményt ad mint hajdani szokol.

– Mi az a szokol? – kérdezte a sekrestyés, aki nemcsak ritka tárgyakat gyűjtött, de rendszeresen följegyezte a forgalomba kerülő idegen szavakat is.

– A szokolok a monarchia idején a pánszláv mozgalom támogatóiból alakult tornaklubok tagjai voltak, akik talajgyakorlatokkal demonstráltak – mondta Petrovics, a postás, aztán hozzátette -, az apám is szokol volt Torontál megyében. De ők nem Nagyszerbiát, Nagycsehországot, Oroszbirodalmat, hanem a Csendes-óceántól a Német Birodalomig terjedő egységes nagy szláv államot akartak. Szlávtestvériséget hirdettek, brátyi szlávi, aminek most pont az ellentettjét teszik a szerbek…

– A szó azt jelenti, hogy sólyom – mondta Békai. – Nekem van egy szokol zsebrádióm…

A társaság olyan csöndben emésztette a hallottakat, hogy észre sem vették, hogy megérkezett az esti lappal a rikkancs.

– Mindenkinek eltettem egy példányt, pedig a maguk hülyesége miatt ma felárral, kétpénzen is eladhattam volna ezeket a lapokat – mondta a társaságnak, s Békai, aki mindig átnézett az újságáruson, mintha levegő lenne, most idegesen förmedt rá.

– Fogja be a lepcses pofáját – üvöltötte magából kikelten. – És máskor válogassa meg a szavait, ha velem vagy az urakkal beszél.

– Seggfejek – mondta a rikkancs, és az asztalra dobta az Esti Lapot. – Ha már szerepelhetnékjük van, legalább olvassák el a következményeket.

A pincér elkapta a feléje röpített lapot.

Az újság tetején csupa nagybetűvel szedve, a vezércikk címe:

„NYOMOZNAK A MÚMIÁK”

Ma a kora délutáni órákban, éber állampolgárok egy kisebb csoportja lakossági bejelentést tett a prefektúrán, mely szerint a dalmáciai kikötőket ostromló szerb szabadcsapatok tengeriakna-támaszpontjára bukkantak volna a város fölötti márgaszakadék mellett, közvetlenül a Kisasszony-forrásból fakadó Nyúl-patak medrében.

A bejelentők, akik talán második gyermekkorukat élik, azért riasztották a Hivatalt, mert köztudottan minden csermely, patak, folyó és folyam a tengerek felé tart, s azt gondolhatták, hogy a városi alagcsőrendszeren keresztül a bomba eléri majd a Maroson, Tiszán, Dunán, Fekete-, Márvány- és Földközi-tengereken keresztül az Adriát, ahol most éppen Dubrovnik körül folynak a harcok.

A bejelentett víziaknáról kiderült, hogy egy közönséges elektromos távvezetékre figyelmeztető bója volt, egy olyan piros-fehérre festett gömb, amellyel az alacsonyan szálló mezőgazdasági munkát végző pilótákat szokták figyelmeztetni a távvezetéket üzemeltetők.

A hisztériakeltő öregekről megtudtuk, hogy rendszeres zaklatói a Hivatalnak. Minden, szerintük törvénytelen vagy szabályellenes dolgot azonnal jelentenek.

A baj csak az, hogy a törvények, szabályok, amelyekre hivatkoznak, általában nem léteztek soha, mint ahogy az az oroszlán sem, amelyet egyik szomszédjuk lakásában hallottak üvölteni.

Ezennel kívánunk nekik hosszú, de hasonló felfedezésektől mentes életet.”

Az öregek úgy hallgatták a felolvasott szöveget, mintha saját halálos ítéletük lett volna, aztán Ötödik Békai, akit soha sem hagyott el lélekjelenléte, s aki különben is utálta az újságírókat, azt mondta a többieknek:

– A pokol felé vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve – amit a többiek úgy értelmeztek, hogy a további hosszú életről szóló kívánság nem egyéb, mint hogy a pokolra kívánja őket a cájtungsribler.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 33. szám