Forrás: NOL

Az „egyoldalú elszakadás” értelmi szerzője, A. B. Jehosua nyilatkozik

Kőbányai János, 2005. augusztus 19. 00:00

Izrael megkezdte a Gázai övezet kiürítését. Az „egyoldalú elszakadás” ötletét elöször a 69 éves A. B. Jehosua, neves izraeli író vetette fel, aki sokat tett az izraeli-palesztin megbékélésért. Az író a jövő hét végén legutolsó, az intifádával foglalkozó könyvének – A személyzetis küldetése – bemutatójára Budapestre érkezik. Vele beszélgetett a béke esélyeiről a könyv szerkesztője, ebből közlünk részletet.

– A személyzetis küldetése című regénye 2004 elején jelent meg. Ha csak a háttérben és meglehetős távolságtartással is, de szinte az egész könyv az intifádáról szól. Hogyan érte a terrorhullám kitörése?

– 1993-ban az oslói egyezmény után, mi akik a megbékélésen dolgoztunk – írók, tanárok, értelmiségiek – érzékeltük a légkör javulását. Eltöltött bennünket a remény, hogy meg lehet egyezni a palesztinokkal. Jó évtizede mindennapos munkával gyúrtuk a közvéleményt, hogy vissza kell adni a területeket a palesztinoknak. Meg kellett magyarázni az izraeli közönségnek, hogy léteznek palesztinok. Hogy ők nem égből pottyant arabok, akik puszta véletlenségből a „területeken” leledzenek. Kiérlelődött egy nemzeti konszenzus, hogy hamarosan létrejön a történelmi megegyezés és megbékélés a palesztinokkal. A palesztinok sem akartak hallani Izrael elismeréséről. Munkánk tehát nemcsak az izraeli, hanem a palesztin társadalom vagy értelmiség megdolgozására is irányult. Megismertetni őket olyan fogalmakkal, mint Izrael állama, a zsidó nép, vagy a cionizmus. Miért van nekünk jogunk itt élni? Mindennek a tudomásulvételét évtizedekig lesöpörték, hallani sem akartak rólunk. Lassan-lassan mindkét fél elérkezett a maga rögös utjain ahhoz a felismeréshez, hogy az egyetlen út a megbékéléshez a megegyezés.

Az oslói egyezmény nem volt jó. Mindketten elindultunk egy alagútban, aminek a végén világosság helyett sötétség gomolygott. Nem tudtuk, hogy hová jutunk ki belőle. Az volt benne a szép, s mindenképpen eredmény, hogy mindennek ellenére elindultunk ebbe a sötétbe. Ugyanakkor a jövőt illetően a legfontosabb kérdések tisztázatlanok maradtak. Mind a két szereplő attól félt, hogy az alagút bizonytalan sötétjében a másik fél hátba támadja. Izrael folytatta a telepek építését, a palesztinok pedig a fegyvercsempészést és az agresszió előkészítését. Ehud Barak szerette volna feltenni a pontot az i-re, annak ellenére, hogy a baloldalon rengeteg kritika érte és éri. Pedig ő komoly kezdeményezést tett, hogy Camp Davidban lezárja a majd egy évszázados ellenségeskedést.

Ezekben az időkbe írtam a Visszatérés Indiába című regényemet. Szerelmi történet. Úgy éreztem, szabadságra mehetek a politikából. Vége. A többit elintézi a miniszterelnök és a politikusok. Aztán a Millennium című regényem írásába fogtam – ezer évvel mentem vissza a történelemben. Majd visszatértem a mai valósághoz. A felszabadító menyasszony című regényem tulajdonképpen arra próbált válaszolni, milyen lesz az élet az országban békében? Milyen újfajta kapcsolatok és viszonyok jönnek létre, s melyek lesznek a határaik? A palesztinok hasonulnak-e az izraeli arabokhoz, és hogyan változik a jelenlegi izraeli arabok státusa. Hogy alakulnak ezek a viszonyok a családi életben? A férfi-nő kapcsolatban, az apa és fiú, a tanár és tanítvány között? S persze: köztünk és az arab kisebbség között. Optimista történet. „98-ban kezdtem el írni. 2001-ben fejeztem be.

A kétharmadánál tartottam, amikor kitört az intifáda. A könyv egy év, az 1998-as év történetét meséli el. Az intifáda mindenkit rendkívüli sokk-ként ért. Nem csak bennünket értelmiségieket, vagy az egyszerű embereket, de a Sin Betet, a Moszadot, a titkosszolgálatokat is. Talán Barak megsejtett valamit a készülő viharból, s azért is siettette a békeegyezmény tető alá hozását. Az intifáda, mint ma már tudjuk, irracionális alapon tört ki. Arafat őrülete volt, aki azt hitte, hogy egy háborúban győzhet. Az eredmény persze roppant kudarccal zárult, de mérhetetlen szenvedést követelt mindkét részről. Már a regény kétharmadánál jártam. Mégsem változtattam rajta semmit. Hiszen a regény történelmi ideje „98 volt. Úgy fejeztem be, ahogy az események előtt elterveztem. A regény végén persze elejtettem egy- két jelet a szövegben, hogy a körülmények megváltoztak, de a történeten magán nem változtattam.

Arafat cselekedeteit az irracionalitás vezette. Odáig értettük a palesztinokat. Függetlenséget akarnak. OK. Többet akarnak? „Nem elég a területek 95 százaléka, én 98 százalékot akarok!” Tessék. De öngyilkos merényletekbe fogni – s ezzel lerombolni mindent. Hogyan lehet mindezt értelmezni? Vajon mi vagyunk a bűnösök a kudarcért, talán ők? Hogyan újítsuk meg a békefolyamatot?

És akkor bedobtam a köztudatba a hitnatkut hadcadi (az egyoldalú elszakadás) ötletét. Először én, majd Slomo Avineri szállt be a gondolat kidolgozásába, s még később Amos Oz. Azt hirdettem, hogy a területek egy részéről kell kivonulni, s nem az összeset feladni. Kerítést, határt kell emelni. Legyen határ! Nem ott, ahol ezt ma húzták föl, hanem a területek 60-80 százalékáról történő kivonulással. Megerősíteni a tűzvonalat, hogy kontrolláljuk a helyzetet, és úgy várjuk meg, amíg megjön (visszatér) a józan eszük.

A baloldal régi doktrínája volt – sokáig nekem is – a területeket békéért formula. Megegyezést kívántunk, és semmit sem egyoldalúan. A kerítés ötletét nagyon nem szerették. Ez egy szimbolikus tárgy. Különösen a zsidók nem szeretik, mert a gettóra emlékeztet. David Grossman azt vágta a szemembe: „Gettót akarsz építeni.” Azt mondtam neki, nem látod, hogy hétről hétre felrobbantják magukat, s mindegyik tucatnyi halált hoz magával? Meg kell állítani őket! Gettó! Szamárság. Határ kell. A határ fogalma Európában is ismert – hiába akarják lebontani őket, most újra megtanulják a fontosságát. Nincsenek határok, minden nyitott, mindenki megy, ahova akar – a merénylők raját azonban meg kell állítani. Ez mindennél fontosabb. Harcoltunk a baloldali táboron belül, hogy az egyoldalú elszakadás fogalma népszerűvé váljon. Barak mellette volt. Két éve elmentem Saronhoz is, hogy meggyőzzem erről. Soha nem szerettem őt, sőt… Most teszi a dolgát. Rabinnal, Peresszel, Barakkal is személyes kapcsolatban álltam – számomra ez eszköz ahhoz, hogy valami jót elérjek.

De térjünk vissza az irodalomra. Az intifáda borzalmas valósága azonnal előhozta belőlem az új regényt, amely most magyarul is megjelenik. Mi volt vele a célom? Ez nem a terrorról, a robbantásokról, az arabokról szól. Hanem az érzésről.

Azt megszoktuk, hogy katonák elesnek a határon. Vagy: civilek a határon. Ha valaki ül az ország szívében egy bárban és issza a kávéját, s egyszer csak felrobban, a nagymama utazik az unokákkal a buszon és felrobban – ez új jelenség. Ezer ember pusztult így el. Ezer ember. A hatnapos háborúban, amelyet négy arab ország teljes hadserege ellen vívtunk, 670 katonánk esett el. S nem beszélek a rengeteg sebesültről.

Bejáratott szokások alakultak ki arra, hogyan adjuk meg a végtisztességet egy katonának. A katona a mi küldöttünk, hozzánk tartozik, tudjuk milyen célból halt meg. De aki a kávéházban hal meg? Nem lehet azzal a mércével mérni, mint egy hőst. Ebben az esetben hogyan kezeljük a halottat? Egy gyereket, egy öreget, a közönséges polgárt? És azt tapasztaltam, hogy az izraeli társadalom elvitte a halottat a merénylet színteréről, s ugyanott folytatja, mintha mi sem történt volna. Az volt a mottója, hogy az élet folytatódik. Felrobban a kávéház. Összeszedik az üvegcserepeket, rendbe teszik az ablakokat, felsöpörnek, és kinyitnak. Felrobban az autóbusz, elvontatják, feltörlik a vért, összeszedik a testrészeket, a forgalom egy-két órán belül újraindul. Érzékeltem az izraeli társadalom őrült vágyát, hogy visszatérjen a normalitáshoz. Hogy kibírja a borzalmakat ilyen önvédelmi reflexeket alakított ki.

Hasonlóképp a palesztinok. Megölik a kölyköket, s ők ugyanott folytatják. A két társadalom: mint a kő. Lehet, hogy így lehet csak szembenézni a mindennapi élet abszurditásával. Ezt a jelenséget igen rossz jelnek tartottam az izraeli társadalmat illetően. Mindennek a szimbóluma Abu Kabir volt. A Patológiai Intézetet nevezik így Tel-Avivban. Miért használnak egy arab nevet erre ötven éve? Miért nem azt mondják, hogy a halottakat a Patológiai Intézetbe küldik? Mintha egy világon kívüli helyet jelölnének. Ez arabul egyébként „hatalmas apát” jelent – így hívták a környéket ötven évvel ezelőtt. Elhatároztam, hogy meg kell nyitni az érzelmek csatornáját. Lehántani a fekete műanyagot a halottakról. A halálról.

– Amikor Budapestre jön, ha igaz, túl leszünk a „hitnatkut”-on. Milyen jövő vár Izraelre?

– Mondjuk isten segítségével túl leszünk az előttünk álló néhány héten, hónapon. Saron lezavarja a kivonulást, bemutatja a világnak, hogy ezt megcsinálta. Rettentő boldog, hogy demonstrálhatja, hogy erre csak ő volt képes. A baloldal képébe vághatja, hogy én végrehajtottam azt, amiről ti csak beszéltek. Köszönjétek meg nekem. A világnak is felmutathatja: lebírtam a telepeseket. Saron De Gaulle-t akar játszani, aki kivonult Algériából. A tábora most lázong ellene, de a végén megköszönik neki a szolgálatot. Ő ezek után egy darab földet sem ad vissza. Ezt már nem egyszer kijelentette. A baloldal sem tudja ezt még egyszer megtenni. Ágy aztán Saron lezárja az ügyet. Most már hagyják békén. Folytatja a falépítést. Egy kicsit kiigazítja a határokat rekompenzációs alapon. De így nem megy előre a békefolyamat. Csak fecsegés lesz az úgynevezett útitervről.

A másik út: ha Gázában a kivonulás után csend lesz, ahogy remélem, vagy gondolom, az igen fontos fejlemény lehet. Nem látok bele a Dzsihád és a Hamasz agyába, de úgy hiszem, hogy csend lesz. Ha pedig csend lesz, akkor az a javaslatom, hogy a békefolyamatot feltételek nélkül kellene folytatni. A zsidók, akik a „területeken” kívánnak maradni, éljenek ott palesztin fennhatóság alatt, mint zsidó kisebbség. Ezek a területek 15 perc autóútra fekszenek Jeruzsálemtől. Lenne egy rendes határ köztünk és a palesztinok között. Kerítéssel és átjárókkal. Ezek a zsidó polgárok egyaránt rendelkeznének izraeli és palesztin állampolgársággal. Ahogy élnek arabok Izrael államában speciális arab-izraeli státussal, úgy az a 30-40 ezer izraeli, aki Palesztinában kíván maradni, az is hasonló sorsot választhat. A palesztinok mindig pluralista, demokratikus és szekuláris államra vágytak. Tessék! A pluralizmushoz már itt is van néhány ezer zsidó. Amíg betartják a palesztin állam törvényeit, nem okozhatnak nekik bajt. Ez lenne az egyedüli út, hogy meggátoljuk, hogy még egyszer ilyen nemzeti trauma előforduljon. Ha nem – vég nélkül tapodhatjuk továbbra is a gyilkolás, gyűlölet iszapját.

A Múlt és Jövő Kiadó által közzétett könyvet aug. 27-én du. 5-kor a Petőfi Irodalmi Múzeumban Heller Ágnes mutatja be, másnap a Zsidó Kulturális Hét megnyitóján, A. B. Jehosua a Gödörben találkozik olvasóival.

Comments are closed.