Forrás: 168 Óra

Egy kicsiny földdarab

2005/33 – Glóbusz

Aczél Endre

Nem sokkal halála előtt – a zsidók sokéves vándorlásának legvégén – Mózes azt jövendölte népének, hogy legyőznek majd náluk erősebb és nagyobb nemzeteket, s minden föld, ahová a lábukat teszik, az övék lesz. Ez a prófécia akkor kapott friss és aktuális értelmet, amikor Izrael – a hatnapos háború folyományaként – óriási egyiptomi, jordániai és szíriai területeket hódított meg. A cionizmus vallásos irányzata e perctől hivatalos ideológiájává tette Izrael Állam határainak kitolását mint egyfajta messianisztikus célt. A megszállt arab területek zsidó telepekkel való „beszórása” alapjában Izrael nemzeti-radikális, egyszersmind a vallásos pártokhoz kötődő politikai erőinek a műve. Ha nevesíteni akarjuk a „témát”, el nem kerülhető benne Ariel Saron jelenlegi miniszterelnöknek, 1977-ben a Begin-kormány agrárminiszterének a neve. Ugyanő ma a telepek részleges felszámolásának az exponense.

Ma, amikor éppen folyamatban van – példátlan, lapzártakor nem kalibrálható viharok közepette – a Gáza-övezet zsidó telepeinek kiürítése, emlékeztetnék arra, hogy Ariel Saron a századvégig (öt évvel ezelőttig) kétmillió zsidó telepest ígért honfitársainak, amiből lett talán félmillió. Ágy se kis szám, kivált azért, mert a felét tagadni szokás. A „bevallott” számok úgy szólnak, hogy Ciszjordániában (a Jordán folyó nyugati partvidékén, Arab-Palesztina szívében) úgy bő 200-240 ezer, Gázában pedig 8 ezer zsidó telepes él.

A lényeg azonban a maradék. Az a további, több mint 200 ezer telepes, aki Kelet-Jeruzsálem körül kapott lakóhelyet, nyomatékosítandó azt a tényt, hogy a szent város arab lakta fele jellegében már nem arab, s egész Jeruzsálem „örökre” Izrael fővárosa. (E 200 ezer ember otthonát nem is telepnek, hanem Jeruzsálem szomszédságának nevezik.)

Általában is elmondható, hogy az 1977 és 1984 közötti telepítési „rohamban” a telepítők nagyon is gyakorlatiasan gondolkodtak: a telepeket lefelé, arab vidékekre néző dombokon hozták létre egyfelől, s nagyon szórtan másfelől. Az előbbi koncepciónak az volt a veleje, hogy a zsidó telepek egyfajta ellenőrző pozícióhoz jussanak az arabok földjei fölött; a másodiknak az, hogy minél tágasabban ékelődjenek be az arab települések közé (ismétlem: közé), elejét veendő annak, hogy a majdani önálló palesztin arab állam területileg egybefüggő entitás lehessen.

A gázai jelenlét

De, a sors keserű tréfája gyanánt, az izraeliek lehetetlen állapotokat hoztak létre – saját maguknak. Művi úton kreáltak egy dilemmát. Éspedig: legyenek-e olyan állam, mint a hajdani Dél-afrikai Köztársaság, ahol a bennszülöttek jelentős részét apartheiddel sújtották, és bantusztánokba kényszerítették; avagy olyan, amely kétnemzetiségű (zsidó és arab), ám ahol népesedési okok folytán a zsidók kisebbségbe kerülnek. Izrael Állam határainak kitolása ezt a két opciót rejtette magában. Az előbbi történelmietlen és a civilizált világban elfogadhatatlan; az utóbbi öngyilkos. Amikor tehát a „területeket békéért” jelszava vagy épp irányzata uralkodóvá vált az izraeli politikában, e két opció összedőlt. De a telepek – mi úgy mondanánk, közjogilag lebegő formában – maradtak. Jobbára vallásos lihegőkkel és idegenből (a tengerentúlról) érkezett, ugyancsak „küldetéses” emberekkel betelepítve.

Gáza ebben a képletben a „Fekete Péter” szerepét játszotta. Ez a negyven kilométer hosszú, tíz kilométer széles, 1948 és 1967 között egyiptomi ellenőrzés alatt álló területsáv voltaképp soha nem volt része se a „bibliai” Izraelnek, se – ami ennél fontosabb – az izraeli jobboldal (Saron által megjelenített) jövőképének. Szinte meg sem mondható, hogy ide miért kerültek zsidó telepek. (Amelyek egyébként úgy festenek a gázai arab lakótömbök mellett, mint lakóparkok a cigánysor szomszédságában.) Hacsak nem provokáció gyanánt. Gázát másfél millió palesztin menekült vagy menekültleszármazott lakta és lakja, rettenetes zsúfoltságban és szegénységben. 2004-ben minden második gázai munkanélkülinek számított – s szembenézni kényszerült azzal, hogy kicsinyke földjének majd az egyharmadát nyolcezer zsidó telepes és az őrzésükre kirendelt katonaság foglalja el.

Saron 2001-ben, amikor miniszterelnökké választották, politikai ellenfeleivel szemben a gázai „jelenlét” megőrzése mellett foglalt állást; két évvel később úgy döntött, hogy mégsem. Szerintem messzebbre látóan, mint saját politikai táborának túlnyomó többsége. Míg azok abból indultak ki, hogy Izrael Államnak nem szabad engednie abból, amit megszerzett, a kormányfő kissé messzebbre vetette a pillantását. Egyfelől megértette, hogy ha már egyszer a világ vezető hatalmai által egyöntetűen támogatott palesztin állam megszületéséhez hozzá kell járulnia, annak a legolcsóbb módja Gáza kiürítése. Másfelől mint gyakorlott katona-politikus fölfogta, hogy nyolcezer zsidó jólétéért kegyetlenül nagy ár az, amit állama Gáza ellenőrzésére költ. Pénzben, úgy értem. Kalkulációjában nyilván benne volt az is, hogy minél inkább Gázát juttatja a palesztin államcsíra státusához, annál több esélye van arra, hogy a területre hússzorta nagyobb Ciszjordániában megőrizze Izrael ellenőrző pozícióit.

Hogyan tovább?

És ezzel eljutottunk a kérdések kérdéséhez, a „hogyan tovább?”-hoz. Ha nyolcezer ember ki-, illetve áttelepítése gyakorlatilag ketté tudja szakítani az izraeli társadalmat (amelyben a nemzeti-vallásos rész minden erejét mozgósítja a Saron-terv ellenében), kicsit riasztó arra gondolni, hogy mi lesz azzal a félmillióval. A palesztinok azzal bátorítják magukat, hogy „ma Gáza, holnap Ciszjordánia, holnapután Jeruzsálem” – de hát ez a dolgok mai állása szerint csak füttyentgetés a sötétben.

Ariel Saron egészen bizonyosan nem lesz az a miniszterelnök, aki elszánná magát a munkáspárti elődje, Ehud Barak által gyakorlatilag már kitárgyalt és jóváhagyott, de a hihetetlenül ostoba Arafat által Camp Davidben visszautasított átfogó rendezési terv végrehajtása mellett. Amely magában foglalta volna az arabok lakta és általuk – teljes joggal – történelmileg is igényelt Kelet-Jeruzsálem kiürítését is. Saron nem fog sietni, már csak azért sem, mert támogatói (élükön George W. Bushsal) egyetértenek abban, hogy az első etapban a Palesztin Hatóságnak kell majd bizonyítania: képes a maga ura lenni, s egy normális államcsírát üzemeltetni Gázában.

Kérdőjelek

Mi tartozik a normalitáshoz? Például az, hogy létezik egy elismert hatalom: kormányzat és parlament. Például az, hogy az Abbasz-féle El Fatah megosztja a hatalmat politikai ellenfelével, a Hamasszal, amely – nota bene – nem kívánja letenni a fegyvert Izraellel szemben, ragaszkodik „fegyveres jelenlétéhez”, bármit jelentsen is ez. Kérdezhetnénk: önálló és ellenőrizetlen fegyveres testület Gázában, a palesztin függetlenség hajnalán? Igen, ez az igény. De mi lesz akkor, ha ezek a fegyverek megint Izrael, az immár palesztin határokon túli izraeli települések ellen fordulnak? Az izraeli hadsereg megint bevonul? Igen, megint be fog vonulni, ezúttal nem a telepesek védelmében.

Gáza kiürítésének a legnagyobb baja az, hogy egyik oldalról sem jár kötelezettségvállalásokkal, azaz egyoldalú. Innen nézve akár Saron ellenfeleinek is igazuk lehet, hogy „semmit nem kaptunk cserébe”. De igazuk lehet azoknak a radikális palesztinoknak is, akik viszont azt mondják: „Semmit sem adtunk cserébe.” Tényleg semmit, csak a béke egy formájának az igézetét. Amely azonban nagy dolog. Gáza holnaptól az a földdarab, ahol a palesztinok valóban a maguk urai lesznek – a kérdés „csak” az, hogy miként gazdálkodnak a szabadságukkal. A kérdés „csak” az, hogy e vállalkozáshoz mekkora anyagi támogatást kapnak arab testvéreiktől és az Egyesült Államoktól, meg Európától.

Mint említettük volt, Gáza képe egyenlő a zsúfoltsággal és a nyomorral. Meg a politikai/katonai szétszabdaltsággal, palesztin belviszállyal. Ha ezen sikerülne belátható időn belül túljutni; ha bizonyosságot nyerne, hogy a palesztin államcsíra élet- és fejlődőképes alakulat, akkor még a gázai kivonulás izraeli ellenzőinek a gondolkodásmódja is megváltozhat.

Comments are closed.