Forrás: Magyar Hírlap

Lapozgató

A gyász nem magánügy: összeköt mindent és mindenkit, gyilkosokat és legyilkoltakat, családtagokat és idegeneket. Gergely Ágnes Carmen lugubre című gyűjteményes kötetének egyik tanulsága, hogy a halállal szemben nincs vigasztalás, csak bölcs belátás. Kényszerből szült, örökös párbeszéd az elmúlással.

Gergely Ágnes kötetének ötvenkilenc verse az elmúlt negyven év költeményeinek megrázó, de kristálytiszta válogatása: állandó témája a halál megfogalmazása az itt maradók szemszögéből. A meghalás mint folyamat ad absurdum: utalásrendszer, amellyel párbeszédet folytatni egyedül a gyásszal lehet. Ezt tükrözik a kötetbe válogatott, új és régi halálkompozíciók, melyekben megrezeg az egész magyar költészet, a mitológia, a zsidó és keresztény hagyományok. Mert gyászolni van mit: rögtön itt van a 20. század, az emberiség és az egyes ember makro- és mikrokatasztrófái, az elvesztett szeretteink, és persze megpróbálhatjuk kimondani is a halált mint tradicionális témát. Gergely Ágnes szigorú önmagához, éppúgy, mint verseihez, gyakoriak a kötetben a rövid, tömör formák, de a hosszabb versekre is a szűkszavúság, a precizitás, na meg az erős költői képekből kibomló, pátosztól mentes sorok a jellemzőek.

Változatok egyetlen témára, versvariánsok. Ez történik az Apu, az Ajtófélfámon jel című versekben vagy a Kozmopolita és A súly alatt címűekben, mintha minden egyes szöveggel önmagát építené, gondolná tovább. Talán, mert a kötet nem kronologikusan, hanem tematikusan szerkesztett: a hat fejezet hat aspektusa a halálnak, visszaemlékezéstől a szerepversekig vagy a judeo-keresztény hagyományba illő végítélet-jövendölésig. A gyász nem magánügy, főleg mert e szomorú viszonyrendszer minden egyes szótól változik. Gergely Ágnes gyűjteményes kötete ezért újra megszólaltatja, megszólítja azokat, akikre a költőnő felnéz, akiket szeretett, olvasott vagy fordított. Megidézi Emily Dickinsont, Vergiliust, Pilinszky Jánost, Zrínyi Miklóst és persze Radnóti Miklóst meg Arany Jánost, a magyar költészet legnagyobbikát a 137. zsoltár átiratában. „Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen/ ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem” – így zárja az első strófát, majd a másodikat így fejezi be: „És fájó orcám rángjon majd a számhoz/ ha elfeledlek egyszer, Arany János.”

Kíméletlen ez a fogadalom önmagával szemben, rögtön a kötet második versében. A költészet, melyet e helyütt értelmezhetünk a „falba karmolt királyi jelnek” is, Gergely Ágnes szerint hűség és emlékezés, de legfőképpen szembenézés.

Mézes Gergely

Comments are closed.