Forrás: 168 Óra

Konzervatív lépés

2005/33 – Közélet

Mészáros Tamás

Miután módosító javaslatait a kormány beépítette, az MDF aláírta azt a gazdaságpolitikai nyilatkozatot, amelyet Kóka János miniszter a koalíció nevében hetek óta szorgalmazott, mondván: szimbolikus jelentőségű aktus volna, ha a négy parlamenti párt együtt fogadná el ezt a következő tíz évre szóló stratégiai alapvetést.

Hát épp ez az: a nyilatkozat szimbolikus jelentőségű. Legyünk őszinték, csakugyan nem elsősorban a gyakorlati haszna a lényeg – az ilyen nemzeti jókívánság-gyűjteménynek akkora az értéke, amennyi majdan megvalósul belőle. Igyekezzünk munkahelyeket teremteni, költsünk többet kutatásra-fejlesztésre, növeljük az ország versenyképességét. Hát hogyne. Huncut, aki mást akar. Miért ne vállalhatná bátran mind a négy párt ezeket a nagyralátó igényeket, amelyek egyébként mára globális gazdasági credónak, ha úgy tetszik, közhelynek számítanak. Nem kell ahhoz egy pártnak kárhoztatott neoliberálisnak lennie, hogy bárhol a világon ilyesféle célokat kövessen.

Úgyhogy akár a Fidesz is nyugodtan aláírhatta volna Kóka kiskátéját. De nem írta, és nem is fogja. Épp azért nem, mert a gazdasági miniszter pontjai csakugyan szimbolikus jelentőségűek. Ha sikerülne négypárti konszenzussal elfogadni őket, az nem többet, de nem is kevesebbet jelentene, mint azt, hogy a nagyobbik ellenzéki párt elismeri a kormánykoalíció gazdasági koncepciójának helyességét. Márpedig – mint Kóka találóan megjegyezte – szakmai körökben Matolcsy György nagyon is hasonló célokat szokott megjelölni a Fidesz nevében. Csakhogy ezt nem fogja deklarálni a nyilvánosság előtt, hiszen maga Orbán Viktor mindmáig azt hirdeti úton-útfélen: azért töpörödünk itt, a szociálliberális zsákutcában, mert Gyurcsányék elkontárkodják minden álmunkat. Ha most a Fidesz csatlakozna olyan közös nyilatkozathoz, amely a gazdaság alapvető célkitűzéseit tartalmazza, azzal kifilézné saját választási kampányát. Márpedig annak alig is van más csontozata; legföljebb a „nemzetegyesítés” rubrikában próbálnak még deficitet kimutatni. Ami közel sem olyan hatásos, mint a gazdasági összeomlás lankadatlanul hirdetett víziója.

Áder János tehát jól legyalázta Kóka indítványát. Érdemi kifogásokkal nem élhetett, minthogy az elutasított nyilatkozatban ép ésszel kivetnivalót nem találni. Közölte hát: a tervezet úgy, ahogy van, érdektelen és elfogadhatatlan. Nincs ebben semmi meglepő, a Fidesz nem a javaslat vitájában, hanem a csődjében érdekelt.

Ám korántsem biztos, hogy ez a taktika hasznot hajt a Fidesznek. Azok az „emberek”, akikhez az utóbbi időben propagandájukkal eljutni remélnek – vagyis a centrista beállítottságra fogékony választók – aligha honorálják a teljes elutasítás és a mindent tagadás politikáját. Az együttműködés minimumára is képtelen ellenzék legfeljebb a saját törzsközönségének imponál – és az kevés lesz 2006-ban. A Fidesz szeret magának olyan csapdákat állítani, amelyeknek megásásával aztán politikai ellenfeleit vádolhatja. Most sem kell nagy fantázia előre látni: nemsokára fennen kárhoztatja majd a gazdasági konszenzusra legcsekélyebb mértékben sem hajló kormányzatot.

Az adott helyzetben mindenesetre szinte törvényszerű volt, hogy a másik, magát szintén a jobboldalon definiáló párt, az MDF annál inkább aláírja a kormánypártokkal közös nyilatkozatot, minél határozottabban negligálja azt a Fidesz. Mert épp arra a szimbolikus jelentőségre, amelyet Áder a világért sem akart vállalni, Dávid Ibolyának kifejezetten szüksége van. Mára ugyanis egyetlen esélye maradt: az eddigi óvatoskodáshoz képest sokkal markánsabban különbözni a Fidesztől. Ez a politikai szükség erősebb a személyes érzelmek diktátumánál is. Az MDF vezetői vérig sértettek ugyan a Fidesztől, de ez még nem zárná ki a számításon alapuló szövetséget. Csakhogy ma már nincs olyan számítás, amely azt mutatná: Orbán árnyékában az önálló demokrata fórum túlélheti a választásokat. A betagozódás pedig egyet jelentene a felszívódással. Szebben fogalmazva: az „egységes” jobboldallal.

Ha Dávid, Herényi, Csapody és a többiek nem akarnak Orbán csicskásai lenni – márpedig úgy látszik, ez a státus nem vonzza őket -, akkor meg kell küzdeniük különbözésük hiteléért. A konzervatív mértéktartás, az európaiság, a konstruktivitás látszatáért. És nem is csak a látszatáért, hanem a lényegéért is – mert „békejobbos” szólamokkal jó ideje tele a padlás, ám a stílus mégsem minden. Valamit a tartalomra is adni kell. A Kóka-tézisek pedig tökéletesen megfelelnek ennek az igénynek; éppen mert szimbolikusak.

Vagyis aláírásuk esetén úgy lehet egyetérteni valamiben a kormánypártokkal, hogy nem kell velük konkrét paktumot avagy alkut kötni. A közös nyilatkozat elfogadása nem több, mint egy elvben kormányokon átívelő stratégiai sorvezető a nemzetgazdaság kívánatos fellendítésére. Mondhatni légies egyezség, amelynek betartása számos – és egyelőre kiszámíthatatlan – fejleménytől is függ. Például a világpiaci olajárrobbanás mértékétől, hatásának időbeli kiterjedésétől. Az európai vezető gazdaságok kilátásaitól; inkluzíve például a német választások eredményétől. Aztán az iraki helyzettől, összefüggésben az iránival és az izraeli-palesztin békefolyamat alakulásával. Minderre semmi befolyásunk, viszont ezek a körülmények majd minden lehetőségünket meghatározzák. A magyar gazdaság nyitott és kiszolgáltatott – noha kivált a Fidesz nem szokott erről beszélni, mert félti tőle a „nemzettudatot”. Ha viszont az MDF vállalni meri, hogy – épp az említett komoly nemzetközi determinációkra való tekintettel – ködevés helyett csatlakozik azokhoz, akik a hazai piacgazdaság valamiféle józan elveit próbálják megfogalmazni a közeljövőre, akkor nagy lépést tehet saját nagykorúsága felé.

Ám a kérdés ennél azért bonyolultabb. Nem tudni ugyanis, hogy ezzel a felelős konzervativizmussal az MDF mely rétegeket képes megszólítani. Mert az csupán jól hangzó általánosság, hogy mindazokat, akik jobbra húznak ugyan, de nem akarják az Orbán-féle Fideszt.

S nem tisztázott a célcsoportok meghatározása. Az MDF nem elhanyagolható problémája, hogy azt a preferenciaértékű értelmiségi bázist, amely előmozdíthatta volna a párt netán mélyebb társadalmi kapcsolatait, a Fidesz korábban magához kötötte. Részint a kormányzása során tanúsított, személyre szabott „nagylelkűségével”, részint a különféle rendű-rangú professzorok, orvosok, műszaki értelmiségiek hiúságának felkeltésével és kiszolgálásával. Az úgynevezett középosztály körüludvarlása nem volt sikertelen, és ebben az MDF nem tudott részt venni. Nem volt rá elég pénze, hiányzott hozzá a megfelelően markáns ideológiája. És tegyük fel: talán az ízlése is kényesebb volt annál, hogysem vegytiszta populizmust használjon polgárüdvözítésre.

Mindenesetre nem túlzás azt mondani: a demokrata fórum identitása elhanyagolt állapotban van. Erőteljes hívószavak s még inkább: folyamatos és határozott gesztusok, egyértelmű állásfoglalások szükségeltetnek ahhoz, hogy a párt rátaláljon a maga táborára. Hogy kijózanítson Fidesz-szerelmükből olyan jobb sorsra érdemeseket, akik a jobboldalt eleddig egyedül ebben a militáns érzelmi viszonyban tudták értelmezni. Az értelemre hatni persze mindig nehezebb és bizony ritkább adomány.

Az MDF jelzett aláírása kezdete lehet egy új politikának. Ami távolról sem a baloldalhoz való közeledést jelent – noha a „hithűek” persze már skandálják a vádat -, hanem azt: a konzervatív értékelvűség végre több lehet üres szólamnál.

És ez a dolgok „szimbolikus jelentőségénél” is fontosabb.

Comments are closed.