Forrás: Magyar Hírlap

Az ikertornyok lerombolása után bevezetett, esetenként irracionális, máskor kontraproduktív amerikai szabályok sem kérdőjelezik meg az ottani társadalom alapvető demokratizmusát.

Tony Blair a londoni metrórobbantások után egy hónappal új terrorellenes intézkedések terveit körvonalazta. „Megváltoztak a játékszabályok” – figyelmeztetett, és nem csupán olyan új törvényhozási lépéseket helyezett kilátásba az őszre, melyek büntetnék a terrort dicsőítő vagy akár elnézően megengedő nézeteket, hanem adminisztratív lépéseket is bejelentett: ezentúl szigorúbban értelmezik a külföldiek kiutasításának szabályait, regisztrálják, és ha kell, betiltják a szélsőséges weboldalakat, megregulázzák az azokat rendszeresen használókat, felszámolnak egyes hálózatokat, közösségi centrumokat, szervezeteket, vallási imahelyeket. Sőt felvetette, hogy esetleg első miniszterelnöki mandátumának büszke zászlóshajóját, a Human Rights Actet, az emberi jogok nagyon brit és nagyon megengedő törvényét is „ki kell egészíteni” az új helyzetnek megfelelően. Mint mondta, a múltban a hasonló szigorítások kísérletei heves ellenállásba ütköztek, ám a közhangulat mostanra megváltozott, hiszen a nemzetbiztonság alapkérdései kerültek más megvilágításba.

A kiterjedt intézkedéscsomag tervezete bizonyos emberi jogi csoportok, muszlim szervezetek és hitszónokok, a szélsőbalos aktivisták körében meglehetős felzúdulást okozott, bár igaza van a miniszterelnöknek: az átlag britek (ha vannak ilyenek), a kormányképes politikai erők között inkább megértést és támogatást kapnak az elképzelések. Ám a tervezett lépések valóban vetnek fel kényes és érdekes kérdéseket. Néhány axiómát persze nem árt előzetesen leszögeznünk. Ismervén a brit demokrácia teljesítményét és alapjainak szilárdságát, eleve kizárhatjuk, hogy hisztériakeltésről, esetleg ürügyek kereséséről lenne szó. Leszögezhetjük azt is, hogy mérhetetlen különbség van a szélsőségesek elleni kemény fellépés és a legutóbbi események nyomán reflektorfénybe került nagy-britanniai muszlim közösség elleni intézkedések között: a kettőt nem szabad, nem lehet egybemosni. Az is igaz azonban, hogy valami alaposan megkérdőjeleződött Albionban: nevezetesen az a fajta megengedő, érdekelismerő, a közösségek sajátosságait az elszeparálódás jogáig méltányoló befogadó tolerancia, amely a múltban az Egyesült Királyságot nem csupán a volt nemzetközösség sokszínű, soknyelvű és sokkultúrájú mobilabb polgárai számára tette kívánatos célországgá, hanem szívesen fogadtak mindenféle üldözöttet is. (Apropos, üldözött: a hírekben szereplő szíriai származású, libanoni állampolgárságú, Szaúd-Arábiából szélsőséges iszlám radikalizmusa miatt kiutasított Omar Bakri sejk, akinek a brit hatóságok uszító prédikációi miatt nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét, majd húsz éve élt háborítatlanul Nagy-Britanniában.) Most a büszkén vállalt multikulturalizmus is – úgy látszik – megroppant a metrórobbantások következményeként.

„Azoknak az embereknek, akik brit állampolgárok akarnak lenni, osztozniuk kellene értékeinkben és életmódunkban.” Tony Blair szavai a kisebbségek örök dilemmáját (integrálódni vagy asszimilálódni) és a hatalmon lévők örök törekvését (integrálni és asszimilálni) érzékeltetik. Lehetséges-e a többségi társadalomba úgy integrálódni, hogy ne kelljen a külön identitást teljesen feladni, vagy az integráció egyben a teljes asszimilációt, a nyelv, az életmód, az értékek és a hagyományok teljes feladását is jelenti. A miniszterelnök indulata persze érthető: a londoni terror elkövetői a brit többségi társadalom egyéni és kisebbségi elutasítását, az integráció csődjét vagy fogalmazzunk enyhébben: zavarait szimbolizálják. Annak a hitvalló muszlim közösségnek (főleg indoktrinált fiataloknak) a frusztrációját, amely – a palesztin-izraeli konfliktus, Irak, Afganisztán vagy Csecsenföld erre csak ráerősítenek – lokálisan és globálisan is a történelem vesztesének érzi magát. Vereségélményes frusztrációja a most és még fölényben lévő hitetlenek ellen radikális, a gyűlöletbeszédet ad absurdum vivő hitszónokok és ügynökök hatására a fundamentalizmusban és a terrorban oldódik fel. A vallási fundamentalizmus – a szélsőséges, radikális iszlám alapja – egyébként szinte természetes pótmegoldásnak látszik a kapitalizmus/imperializmus/globalizáció/veszternizáció/amerikanizáció ördöge ellenében. A nem vallási panacaeák, a kommunizmus/Szovjetunió/nasszerizmus/arab szocializmus eltűnésével vagy kifulladásával a szent háború látszik a megfelelő eszköznek a hitetlenek fölényének megtörésére, a kalifátus visszaállítására – Nyugaton is.

A láthatóan csalódott, de határozottnak tűnő brit miniszterelnök mindazonáltal árnyaltabban közelítette meg a multikulturalizmus problémáját, mint jobboldali konzervatív opponensei. Dialógust szorgalmazott, inkább a szegregációt, az elkülönülést, az érintkezések hiányát ostorozta, de nem kérdőjelezte meg a közösségek és egyének jogát a saját vallás és kultúra megőrzésére, ha integrálódnak a társadalom „fővonulatához”. A tory árnyékkormány két tagja, David Davis, a belügyi és Gerald Howarth, a védelmi tárca várományosa a multikulturális étoszt magát kérdőjelezte meg, miközben élesen bírálta az eddigi munkáspárti felfogást, állítván, hogy nem segítette elő az egységes nemzet kialakítását, és az elkülönülő identitásokra nagyobb súlyt fektetett, mint a közös hagyományos értékeken alapuló nemzeti lét megteremtésére. „A multikulturalizmus idejétmúlt.” „Ha nem tetszik az életmódunk, tűnés innen.”

Az élethez való jog a legalapvetőbb emberi jog. Veszély esetén működésbe lép a létfenntartás ösztöne. Az ösztönműködés, tudjuk, esetenként kévéssé racionális. Ez a társadalmak esetében is így van. Tételezzük fel, hogy demokratikus társadalmak – a brit nyilvánvalóan ilyen – demokratikus választ adnak a terrorizmus fenyegetésére, az ésszerű alkalmazkodáson túl elfogadható és tolerálható ideiglenes korlátozásokat vezetnek be. Az eddigi tapasztalatok, ugyan más dimenzióban, de biztatók. Sem a Baader-Meinhof csoport Nyugat-Németországban, sem a Vörös Brigádok Olaszországban nem volt képes megbontani a társadalom demokratikus szövetét, nem volt képesek túlzott, tehát nem demokratikus reakciókba hajszolni az államhatalmat, holott jobbról mérhetetlen nyomás nehezedett rá.

Az ikertornyok lerombolása után bevezetett, esetenként irracionális, máskor kontraproduktív amerikai szabályok sem kérdőjelezik meg az ottani társadalom alapvető demokratizmusát. Csak nehezebbé teszik az életet.

Dérer Miklós külpolitikai elemző

Comments are closed.