Forrás: ÉS

Magasabbra és mélyebbre megy az út. Akár az oszlop magasodott fel, akár te bocsátkoztál mélyebbre, egyre megy, a falhoz képest te lettél kisebb. Négy helyen lépcső vezet le egy acélajtóhoz, amelyen nincsen se zár, se kilincs. Ez a közlés áll fölötte: „Vészkijárat.” Amelyen nem juthatsz át. Semmi sincs. Csak az ember elveszettsége. Menjünk bele. Az emberek szélről nézik, fényképezik. Van egy önmegnyugtató, humorisztikus nézésmód a meggyilkolt európai zsidóknak szentelt emlékműre. A gyerekek és a szerelmesek beljebb hatolnak fogócskázni, bújócskázni, csókolózni. A szélső oszlopokon a városból jövet megpihenni. A turizmus töredelmei után meguzsonnázni rajtuk, és a négyzetes, párhuzamos, keskeny folyosókba bekukkantani. Azokban nincs egymásba karolás, itt csak egy ember haladhat. Egyre kisebb és egyre magányosabb.

Az emlékmű megvan már, megváltoztathatatlan, nem lehet javítani, visszavonni, talán még elbontani és szétágyúzni sem. Van, akár egy történelmi tény. A város legszilárdabb építménye. Idős emberek rejtőzködnek a nyiladékban. Kívülről hihetném, hogy az emlékmű üres, de menjek csak bele, hemzsegnek benne a kortársaim a Földnek számos országából. Egy komoly lány ül a szélén és olvas róla. Idelátszik a quadriga, a négyesfogat a Brandenburgi-kapu tetejéről és a Reichstag kupolája. Alattuk zajlott a történelem, úgy, ahogy volt: beszéltek, döntöttek, meneteltek, és íme a Mahnmal, a néma intelem. Nincs az oszlopokon egyetlen betű sem, semmilyen véset. Sírkő mindenkinek.

Az élet, hála istennek, banális. A baba a kocsiban a torka szakadtából ordít, a mama tolja, gondolkodik, néha valami kedveset mond. A világ talán legnagyobb szobrát a városi élet benyeli, de nem egészen. A műnek is sikerül magához ragadnia a környezetét. Mert a látogató nehezen takarítja meg a sokkot, amely szép fokozatosan jön. „Mi ez? Hol vagyok?” Minden, ami szó, az bennünk van, nem az oszloperdőre van írva, hoztuk magunkkal.

Bolyongunk a végtelen számú lehetséges útvonal egyikén. Random walk, véletlen bolyongás: egy magyar-zsidó-amerikai matematikus teóriájának a neve. Hátizsákos, komoly lányok és fiúk jönnek a triviálisból ebbe az egyszeribe. Nincsenek nagyon messze a szentség borzongásától. Kisfiúk próbálgatják, hogy tudnak-e átlépni-átszökkenni egyik oszlopról a másikra. Szótlan mozdulatlanságban állnak a téglalap alakú betonhasábok. Aki itt csókolózik, az tudja, hogy mit csinál. Kint mindenféle frivol mozgás, itt elkomoruló arcok. Kénytelen-kelletlen elbizonytalanodunk. Vannak jó érzésű, de magukat egy kissé féltő emberek, akik bár az emlékmű környékén laknak, dolgoznak, mégsem szánják rá magukat, hogy belehatoljanak. Ahogy talán az Angol Parkban sem kívánnák maguknak a megrázatás élményét. Akarsz egyedül lenni? Kérsz egy kis szorongást? Gyere be az oszloperdőbe.

Emlékmű az áldozatoknak vagy a barakkoknak? Birkenauban a barakkok ugyanilyen négyzetes-katonás mértani rendben sorakoznak. Ezek a hullámzó magasságú, fölénk nyomuló, aztán visszaszelídülő hasábok, házak, barakkok azt is mondhatják: Látod, hova jutottál? Még mindig azt hiszed, hogy van kiút? Van is. De az is lehet, hogy nincsen, hogy összevissza forgolódsz, jobbra vagy balra, ahelyett, hogy kimennél a rendszerből.

Civilizált hely, itt, ha szembetalálkozunk, könnyedén kitérünk, oldalt fordulva egy másik utcába, ahonnan rövid kanyarral nyomban visszatérhetünk elmélyedő lépegetéssel eredeti útirányunkba. Lehetünk udvariasak, föl, le, domb és völgy, kitűnő játszótér, mindenki megtalálja rajta a magáét. Választott utcádban elmondhatod: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe jutottam.” A kétezer-hétszáztizenegy oszlop között számtalan útvonal adódhat – esetlegesen. Aránylag kis helyen egy városra elegendő útkereszteződés.

Megy elöl a nő, és megy a férfi a nő után. Ha egyedül akarnék sétálni, hogy valamin komolyan gondolkodhassam, időnként eljönnék ide. Csattognak az épülő amerikai követség cölöpverői. A szélén majd megint leülhetsz és kipihenheted magad. Ádáz fényképezkedésbe merülsz, a szemed elé emeled azt a valamit, hogy rosszabbul lássál. A képet, amelyben benne vagy, elteszed máskorra, hogy akkor elővedd, és kívülről újra megnézd. Nem lesz türelmed hozzá.

Talán egy pillanatra átvillan rajtunk az, amiről ez a sűrített kőrengeteg szól. Ha már tömörség, akkor egy szót sem! A műnek az a dolga, hogy a látogató tanácstalan legyen. Kishitű, oktondi kritikus voltam. A művésznek igaza van. Rejtelmesebben és tisztábban valósította meg azt, amit én javasoltam: teremtett egy játszóteret a város közepén.

Birkenauban elvesztem a részletekben: „Hogy történt? Hogy csinálták?” Itt lehet hajlongani, és ha akarsz, sírhatsz is, úgy, mint a Fal előtt állva, de ez a járva elmélkedés helye. Lépkedve is lehet nyögni. A nyugati szellem sétálva elmélkedik. Beljebb haladva az ember fokozatosan eltörpül. A háttérből fölemelkedik egy kék-zöld szelvényes óriásléggömb. Megy fel a léggömb olyan magasra, hogy onnan az egész várost láthatnám, és azon belül a fekete kőerdő már csak pöttynek látszanék. Akár fent, akár lent, arra használod, amire akarod. Az jut eszedbe róla, ami jut. A te dolgod. Sírkert? Valóban az. Annak a halálára gondolsz benne, akit elvesztettél, és hiányolsz.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 32. szám

Comments are closed.