Forrás: ÉS

Várnai Ferenc

Kinek az emlékét ápoljuk?

Az Élet és Irodalom 31. számában Egy emléktábláról címmel, megdöbbentő írás jelent meg Ungváry Krisztián hadtörténész tollából. Arról fejti ki nézeteit, hogy jogtalan és méltatlan megemlékezni Ságvári Endréről, akit 1944. július 27-én, a Budakeszi úton Horthy csendőrnyomozói öltek meg.

Az egész cikk azt sugallja, hogy a Ságvári elleni eljárás megfelelt a jognak, a törvényeknek, amelyeket Ságvári szegett meg, hiszen – úgymond – ő nem a demokráciáért, hanem egy diktatúráért küzdött, amikor szembeszállt a „horthysta jogrendszert képviselő” csendőrnyomozókkal, akik a „kötelességüket teljesítették”.

Ungváry mindössze arról feledkezik meg, hogy Horthy a maga hatalmát több ezer ember megölése árán, a fehérterror útján hozta létre, megteremtve a hárommillió koldus országát, így a maga uralmát szolgáló rendszert épített ki. Ságvári, és mindazok, akik a magyar sors megváltoztatásáért küzdöttek, nem csupán ezzel szálltak szembe, hanem azzal is, hogy a Horthy-rendszer 1941 óta Hitler szövetségeseként és kiszolgálójaként, az antifasiszta hatalmak ellen lépett be a II. világháborúba. Sőt, 1944. március 19. óta a hitlerista hadsereg még meg is szállta szövetségese országát, amit Horthy tudomásul vett, és ezzel nagyban elősegítette, hogy 1944 októberében a hitlerista nyilasok vehették át a hatalmat. A hadtörténész azt is „elfelejti” megírni, hogy az akkori „jogállam” egymillió embernek, népességünk tizedének pusztulását okozta.

Az életük kockáztatásával a háború és a fasizmus ellen fegyvert ragadó személyeket – köztük Ságvárit – Ungváry gyakorlatilag a jogtalanságot szolgáló diktátoroknak, terroristáknak tekinti, mert a világháború körülményei közepette a háború ellen a békéért, a hitlerista megszállás ellen a függetlenségért, Horthy és Szálasi ellen egy demokratikus hazáért léptek fel. Két dologról pedig megfeledkezik. Arról, hogy a Szovjetunió sokáig megpróbálta elkerülni a háborút, hiszen a Nyugat akkor még azt remélte, hogy a háború majd egy német-szovjet összecsapásra korlátozódik. S arról, hogy a Szovjetunió a háború kezdetétől a hitlerista Németország ellen harcolt, annak legyőzésében döntő szerepet vállalt és azért mindenki másnál nagyobb áldozatot hozott.

Mindezzel természetesen nem kívánom védeni a háború után a Szovjetunióban vagy a hazánkban elkövetett hibákat, bűnöket. Mint ahogy nem kívánom a csendőrnyomozók elleni pereket és ítéleteket sem igazolni. Mindehhez Ságvárinak semmi köze nem lehetett, hiszen 31 éves korában bekövetkezett megölése (1944. július 27.) előtt nem ismerhette a Szovjetuniót, Sztálint, még kevésbé tudhatta, ki az a Rákosi, aki 1945-ben jött haza az emigrációból, majd 1948 után bevezeti diktatúráját. Igaz, kommunista volt, aki a háború ellen, a háborút kiszolgáló bűnös hatalom ellen lépett fel, és azért áldozta életét, hogy végre béke legyen, s olyan rendszer, amely a magyar társadalom érdekeit szolgálja. Sem neki, sem a meggyilkolása után a fasizmus ellen fegyverrel fellépő antifasisztáknak nem kell szégyellnünk küzdelmüket.

Ami pedig a Ságvári megölését idéző emléktáblát illeti, azt az utóbbi másfél esztendőben kétszer öszszetörték, majd a harmadik táblát ellopták. Ám Ungváry ahelyett, hogy ezt kárhoztatná, azt tartaná jogosnak, ha az antifasiszta európai uniós és NATO-tagországú hazánkban megalakulna a „Magyar Csendőrök Baráti Köre”, amely a „horthysta csendőrnyomozók emlékét ápolná”.

Csupán arról feledkezik meg, hogy a csendőrségi verőlegények köztudomásúan a parasztok tízezreit tartották rettegésben, és zsidók százezreit hurcolták a halálba vivő vagonokba.

Várnai Ferenc

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 32. szám

Comments are closed.