Forrás: ÉS

BECK ANDRÁS

Huszadik századi memoir

Követési távolság

Kolnai Aurél: Politikai emlékiratok. Fordította Balázs Zoltán és Palotai Borbála. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 570 oldal, 3800 Ft

Kolnai Aurél most megjelent szellemi önéletrajzának címe megtévesztheti mindazokat, akik szerzőjéről korábban nem hallottak: egy politikus, mindenestre a politikai döntések gyakorlatát belülről ismerő ember emlékiratának vélhetik. Csakhogy Kolnai ebben az értelemben nem volt aktív politikus, miközben életét mégiscsak meghatározta a politika, úgy is, mint gondolkodásának egyik legfontosabb tárgya.

A kötet egyébként, mely csak szerzője halála után negyedszázaddal, 1999-ben jelent meg Angliában, eredetileg a Huszadik századi emlékiratok címet viselte, nagyvonalú tárgyilagossággal idézve meg a század felfokozott várakozásait, és jórészt beváltatlanul maradt, politikai kataklizmáiban megcsúfolt reményeit, mégis személyre szabottan, hiszen Kolnai, egyidős ezzel a századdal. 1900-ban született Budapesten jómódú asszimilált zsidó polgárcsaládban. Gimnazistaként (a legendás Fasori Gimnáziumba járt ő is, mint Wigner Jenő vagy Neumann János) bekapcsolódik a baloldali radikális Galilei Körbe, 18 évesen pedig a Jászi Oszkár-féle Huszadik Században publikál, melynek napjai már meg vannak számlálva. A Tanácsköztársaság idején betiltott lap utolsó számában az állandó és a változékony (politikai) álláspont lélektanáról értekezik. Ezt szinte jelképesnek is tekinthetjük, hiszen Kolnai egész élete, gondolkodásának és szellemi tájékozódásának útja, a maga kanyarulataival együtt mintha ezt az állásfoglalást bontaná ki, az állandóság és a változás indázó egyensúlyának megtartásáról, szerves fejlődéséről tanúskodna.

Az állandóság eleme annál is figyelemre méltóbb, mert emlékirataiban Kolnai már 14 évesen szinte készen áll előttünk, legalábbis sok tekintetben kialakította azt a szellemi álláspontját, mely gondolkodását a későbbi években is meghatározta. Az első világháború kitörésekor környezetének egészével szemben az ellenséges antanthatalmak képviselte értékek mellett kötelezte el magát, míg Németországot a rossz és önkényes hatalom, az erkölcsi korlátokat és a hagyományos európai rendet leromboló erő megtestesítőjének látta. A választás végső soron a civilizáció és a barbárság közötti választásként jelentkezett számára, s ha a dilemmát nem is pontosan így fogalmazta meg akkoriban, döntése gondolkodásának integritását, a dolgok tárgyilagos szemléletének szokatlan képességét jelzi. (Alighanem visszaemlékezéseinek politikai kerete magyarázza, hogy míg a világháborúval kapcsolatos állásfoglalásának körülményeiről hosszan ír, itt egyetlen szóval sem tesz említést arról a másik nagy horderejű, de tisztán személyes érdekű korai döntéséről, mellyel eredeti családi nevét (Stein) elhagyta, és – A Pál utcai fiúk Kolnayja után, aki hagyta kiszáradni az egyleti gittet – felvette a Kolnai nevet.)

Az objektivitásra való hajlamának köszönhetően, mely arra késztette, hogy minduntalan kiigazítsa és pontosítsa adott vagy választott szellemi közösségének kereteit, némiképp kívül is marad rajtuk. A kettősség, a belső megosztottság tapasztalata – mely rálátást biztosít önmagunkra, viszonyulást teremt saját ösztöneinkhez és konformista késztetéseinkhez – végigkíséri életét, és alighanem szerepet játszik viszonylagos ismeretlenségében is, abban, hogy mindig valahogy kilógott a sorból, vagyis egyik szellemi, politikai vagy filozófiai irányzat sem tekinthette minden további nélkül magához tartozónak. Még 1942 szeptemberében, a konzervativizmus melletti végleges elköteleződésének idején is így fogalmaz egy Jászinak írt levélben: „Baloldali vagy jobboldali, vagy a kettő között vagyok-e, nem tudnám megmondani, mert e kérdésekről túl sokat gondolkoztam.”

Magyarországot a Tanácsköztársaság utolsó heteiben hagyja el, megtapasztalva az önmaga szuverén akaratát bálványozó ember kísérletét arra, hogy fölébe kerekedjen a világnak, és ezzel megszüntesse sokféleségre épülő rendjét. Ettől kezdve a totalitárius eszmerendszerek és törekvések változatainak elemzése és kritikája lesz az az állandó, melynek finom elmozdulásai, konzervatív szempontjainak kiteljesedése és történetileg árnyalt motívumai adják a Politikai emlékiratokban feltáruló életút sajátos rajzolatát. A politikai tapasztalatok és a gondolkodás szoros egymásba fonódása adja visszaemlékezéseinek fonalát, ahogy általában véve is ez határozza meg gondolkodásának jellegét, szembeállítva a spekulatív filozófiával. Vagyis a filozófiai gondolatmeneteknek nem az emberi értelem vagy képzelet önhitt szüleményeire kell hagyatkozniuk, hanem pontról pont az ember szellemi élményei mentén kell felépülniük.

A Bécsben megtelepedő Kolnai számára a húszas évek eleje a szellemi útkeresés legmozgalmasabb időszaka. 1920-ban a Pszichoanalitikai Társaság felolvasóülésén találjuk, amint a liberális szocializmus és a kommunizmus pszichoanalitikai értelmezését adja elő, s még ugyanebben az évben könyve jelenik meg Pszichoanalízis és szociológia címmel. A pszichoanalízishez is politikai és etikai érdeklődés vezeti, a tudattalan ösztönök civilizálásának, racionális mederbe terelésének lehetősége, majd ugyanaz távolítja el tőle, mint a két említett politikai mozgalomtól, az absztrakt értelem rendszermániája, a gondolkodás szubjektivitásának kiteljesedése, a tárgy szuverenitásának, a megismerésnek, mint befogadásnak a tagadása, a józan ész megvetése.

Ezek a vonzalmai a fenomenológiai vizsgálódás módszerében (1922-26 között a bécsi egyetemen hallgat filozófiát), valamint a katolicizmus és az intézményes vallás nyújtotta keretek elfogadásában találnak nyugvópontra. Megtéréséhez Chesterton adta a döntő impulzusokat. Chesterton – akinek kedélyes csevegésbe és paradoxonokba burkolt gondolatai csillámló szövetében ráismer az életbe ágyazott neoobjektivista idiómára – ekkoriban arra is példaként szolgál számára, hogyan lehet az ember katolikus anélkül, hogy konzervatív lenne. Baloldaliságából ugyanis csak fokozatosan „gyógyul ki”. 1930 és 1934 között még az osztrák szociáldemokrata pártba is belép, melyet a demokratikus rend támaszának ítél a fenyegető fasizmussal szemben, 1934 és 1942 között pedig merev antibolsevista álláspontjából enged, a nácizmus elleni harcot szem előtt tartva. 1938-ban jelenik meg Londonban a nemzetiszocialista eszmerendszerről írt vaskos monográfiája a Háború a Nyugat ellen. Ekkorra elhagyja Bécset, Angliában és Franciaországban él, majd 1940-ben Amerikába utazik. A progresszív demokráciáról nyert amerikai tapasztalatai, az egyenlőség és az uniformitás trendjeiben érzékelt totalitarizmus érlelik meg végső állásfoglalását a konzervatív alkotmányosság és szabadságfogalom mellett: ennek kiindulópontja nem az emberi szabadság és egyenlőség elve, hanem egy változtathatatlan értelmi és erkölcsi rend, melynek a társadalom tagjai alávetik magukat.

Az Ember megistenülése és totális szolgaságba vettetése című tanulmánya, melyet a kommunizmusról, a totalitarizmus klasszikus és felülmúlhatatlan típusáról írt spanyolul, 1952-ben jelent meg. Ezzel az évvel zárulnak visszaemlékezései is – igaz, a magyar kiadás kiegészül az 1956-os forradalmat elemző tanulmányával -, de Kolnai bonyolult szövetű, ám világos szerkezetű, irodalmi erényeket is megcsillantó könyve számunkra inkább a kezdetet, a vele való megismerkedés kezdetét jelenti. Filozófiai írásaiból néhány éve megjelent ugyan már egy kötet, mely zömében kései tanulmányaiból válogatott, de nagyszabású és sokrétű életművének szinte egésze még lefordításra, kiadásra vár.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 32. szám