Forrás: Magyar Hírlap

Az igazán figyelemreméltó az, hogy Iránnak voltaképpen nincs is szüksége atombombára ahhoz, hogy jelentősen növelje nemzetközi alkupozícióit. Ehhez elegendő volt a washingtoni döntéshozók geopolitikai és stratégiai „éleslátása”

Bár folyamatosan a világsajtó érdeklődésének homlokterében áll, a jelenlegi iráni urándúsítási válság aligha több, mint vihar egy kanál vízben. Nem is kell ahhoz túl nagy cinizmus, hogy kijelentsük: nincs igazi tétje a dolognak. Lépéseinek minden teatralitása mellett Irán egyetlen valós célja az lehetett, hogy végre kiugrassa a nyulat a bokorból, s tesztelje: mennyire hajlandó adott szavát állni az európai hármas fogat (az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország), illetve rajtuk keresztül az Európai Unió, s valóban felkínálnak-e valami csábítót azért, hogy Teherán ne erőltesse urániumdúsítási programját.

A keményre vett, de a háttérben annál alkukészebb iráni magatartás nyilvánvalóan számít a hazai közönség tetszésére is. Bár itt eleve szinte teljes sikerre van ítélve: a hazai propaganda számára világos, hogy az iráni Dávid legalábbis remizett a nyugati Góliáttal, ami erősen növelheti a papi rezsim ázsióját odahaza. Nemcsak azért, mert ennek a közönségnek a többsége semmilyen más forrásból nem tudja kontrollálni a hazai híradásokat, hanem azért is, mert az iráni lakosság túlnyomó többsége – még ha cinikusan viszonyul is a mollák uralmához – őszintén hisz hazája nagyságában. Márpedig a jelenlegi manőverek mögött nem kis részben éppen a „nemzeti nagyság” demonstrálásának vágya áll. Ami persze nem újdonság: a Nyugattal való tudományos és technológiai egyenrangúság már az iszlám forradalom eredeti célkitűzései között is szerepelt.

Kérdés persze, hogy e felzárkózást éppen a nukleáris technológiánál kellene-e kezdenie annak az országnak, amely a világ szénhidrogén-készleteinek csaknem tizedén csücsül, s azok egy jelentős részét éppen technológiai kapacitáshiánya miatt nem tudja kiaknázni. Legalább ennyire látható viszont, hogy az ország vezetése valóban látványos sikerre tör, és az űrhajózás mellett éppen a nukleáris technológia a leglátványosabb produkció. A magunk részéről egyébként cseppet sem csodálkoznánk azon, ha a közeljövőben az iráni rezsim a világűr meghódításával kezdene kacérkodni.

Ami a teheráni lépés veszélyeit illeti, azokat nyilvánvalóan nem lehet lebecsülni. Ugyanakkor számolnunk kell azzal, hogy Irán, még ha valóban akarná is, nem lesz képes egyhamar nukleáris robbanótöltet előállítására. Másfelől, bármily cinikusan hangzik is, a nukleáris töltetek birtoklása mára, sajnos, inkább presztízskérdés, mint valódi támadó- vagy elrettentő erő. Teherán teokrata technokratái pontosan tudják, hogy néhány nukleáris töltet nem változtatja meg lényegesen az erőviszonyokat, s azokkal első csapást mérni, illetve csak próbálkozni ilyesmivel voltaképpen az öngyilkosság egy kissé szofisztikáltabb válfaja. Ami egyébként az iráni haderő reális lehetőségeit illeti, szilárd hajtóanyagú Sahab-3 rakétáival akármikor elérhetné akár Izraelt, akár a közel-keleti amerikai haderőt.

Ám miközben szavakban Teherán továbbra is harcias, s a leghagyományosabb hidegháborús stílusban követel halált hol Izrael, hol Amerika, hol mindkettő fejére, képviselői pontosan érzik, hol van a határ a hidegháborús propaganda és az éles összeütközés között. Bár a legutóbbi elnökválasztás nyomán éppen a keményvonalas, ideologikus erők erősíthették meg a helyzetüket, nem vitás, hogy ők sem fogják eltéveszteni e határokat.

Az igazán figyelemreméltó az, hogy Iránnak voltaképpen nincs is szüksége atombombára ahhoz, hogy jelentősen javítsa nemzetközi alkupozícióit. Ehhez elegendő volt a washingtoni döntéshozók geopolitikai és stratégiai „éleslátása”. Az amerikai szárazföldi haderő zöme, csaknem kétharmada ugyanis abban az Irakban állomásozik, amelynek ingatag síita-kurd koalíciója éppen a közelmúltban írt alá számos stratégiai együttműködési megállapodást Iránnal. Ezek közt van a leendő iraki hadsereg kiképzésére vonatkozó megállapodás is. Azaz miközben egyre valószínűbb, hogy az új iraki rendszer, ha életképesnek bizonyul, az iráni teokrácia kicsinyített mása lesz, a megállapodások, amelyekre kénytelen-kelletlen Amerika is az áldását adta, legális kereteket nyújtanak ahhoz, hogy Irán valós politikai és katonai befolyásra tegyen szert az országban. Mégpedig az amerikai haderő szeme láttára.

Az Irakban állomásozó amerikai haderő ezenközben egyre kényesebb helyzetbe kerül. Olyasfélébe, mint a breszt-litovszki béke után a német és osztrák-magyar csapatok. Ők ugyan elvben győztesként s megszállóként, illetve rendfenntartókként állomásoztak a messzi orosz földön, de az események könyörtelen logikája egyre inkább az oroszországi helyzet túszaivá tette őket. A sors kegyetlen fintora, hogy jelenleg az Irakban állomásozó amerikai csapatok nemcsak hogy nem gondolkodhatnak egy esetleges Irán elleni támadáson, hanem az sem kizárt, hogy maguk is kénytelenek lesznek hallgatólagosan együttműködni az Irakot segítő iráni tanácsadókkal.

Irán, de legalábbis annak teokratikus és technokrata elitje mintha élvezné az ország megszilárdulni látszó regionális középhatalmi helyzetét. 2001 után Irakon kívül jelentős befolyási övezetre tettek szert Afganisztán nyugati részein is, jelenlétük érzékelhető Türkmenisztánban és főképp a nyelvileg rokon Tádzsikisztánban is. Ráadásul a Nyugattal – egyelőre legalábbis – döntetlen eredménnyel játsszák a macska-egér játékot, a magas olajárak pedig egyértelműen az iráni keményvonalasoknak kedveznek.

Ugyanakkor nem felejtkezhetünk el arról, hogy az olajárak nem nőnek az égig. Amint esni kezdenek, szükségszerűen a felszínre hozzák az iráni rezsim gyengeségét is.

Dobrovits Mihály turkológus