Milyen áron?

sofar, 2005. augusztus 07. 20:59  JNA24 médiafigyelő, ÉS Add comments

Forrás: ÉS

VALKI LÁSZLÓ

Milyen áron?

A második világháború hatása a nemzetközi jogra

Néhány hónappal a második világháború kitörése után a történelemben ritkán tapasztalható progresszív folyamatok indultak meg a demokratikus Nyugaton – mindenekelőtt az Egyesült Államokban -, amelyek nem hagyták érintetlenül a nemzetközi jogot sem. A Roosevelt-kormányzat levonta a nácizmussal szemben tanúsított semlegességi, illetve megbékéltetési politika kudarcából fakadó következtetéseket, és igen hamar hozzálátott a háború utáni nemzetközi együttműködés tervezéséhez. A külügyminisztériumban már 1939 decemberében felállítottak egy bizottságot, amelynek feladata a „háború utáni kívánatos világrend” alapelveinek kidolgozása volt. A szervezeti kereteken később többször változtattak, de a tervezést mindvégig elválasztották a háborúval kapcsolatos közvetlen feladatok megoldásától.

Washington tisztában volt azzal, hogy a háború után az Egyesült Államok válik a világ első számú hatalmává, és készült is arra, hogy vezető szerepet játsszon a háború utáni nemzetközi kapcsolatokban. Roosevelték szándékai az amerikai érdekek érvényesítésére irányultak. A demokrata párti kormányzat azonban tudatában volt annak, hogy az Egyesült Államok csak egy olyan világban prosperálhat, amelyet nem fenyeget egy újabb világgazdasági válság, és amelyben az államok nem indítanak egymás ellen agresszív, hódító háborúkat. Az amerikai érdekek tehát háború utáni világrendet illetően a lényegüket tekintve egybeestek a demokratikus Nyugat érdekeivel.

A Roosevelt-kormányzat felismerte, hogy egy új világrend megalkotásának feltétele a nemzetközi intézményi és jogrendszer továbbfejlesztése. Ez nyilvános formában először Roosevelt elnöknek a kongresszushoz intézett, 1941 januárjában – tehát még a Szovjetunió, illetve Pearl Harbor megtámadása előtt – kelt üzenetében tükröződött. A demokrata párti politikus, látva, hogy mi történt Hitler hatalomra jutása után Németországban, kijelentette, hogy a majdani békerendszernek elsősorban az emberi jogok tiszteletben tartásán kell alapulnia. Roosevelt elképzeléseihez Churchill is csatlakozott. 1941 augusztusában a két államférfi az Atlanti Chartában az emberi jogok biztosításáért és egy új nemzetközi rend megteremtéséért szállt síkra. Később elhatározták egy új, a Népszövetség helyébe lépő, hatékonyabb döntéshozatali eljáráson alapuló világszervezet felállítását. Célkitűzéseik megvalósításához megnyerték a szovjet és a kínai vezetők egyetértését is. Az erről szóló megállapodást utóbb a moszkvai külügyminiszteri értekezlet, valamint a teheráni konferencia záródokumentumában erősítették meg.

A két angolszász hatalom – még ugyancsak a háború alatt – hozzálátott a háború utáni világgazdasági rend tervezéséhez is. Céljuk az volt, hogy megfelelő intézmények kiépítésével megakadályozzák a valuta- és hitelrendszerek esetleges újbóli öszszeomlását, és ezzel a nagy világgazdasági válság megismétlődését. Ennek érdekében 1943-ban, Washingtonban White, Londonban pedig Keynes vázolt fel különböző elképzeléseket egy nemzetközi stabilizációs alap és egy újjáépítési bank létrehozásáról. Ezek alapján egy közös tervezet készült, majd 1944 közepén az amerikai Bretton Woodsban tető alá hozták a Nemzetközi Valutaalap, valamint a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank alapító okiratát.

Ugyanezekben a hónapokban amerikai nemzetközi jogászok hozzákezdtek a világszervezet alapokmányának kidolgozásához. A tervezetet 1944 nyarára készítették el. A szöveget a három nagyhatalom képviselői a washingtoni Dumbarton Oaks udvarházban vitatták meg. Az alapokmány szövegét az 1945 elején Jaltában tartott háromhatalmi, majd a San Franciscóban megrendezett sokoldalú konferencián véglegesítették.

Az ENSZ és alapokmánya

A három szövetséges hatalom olyan világszervezetet akart felállítani, amelyben a háború után is folytatható lesz az antifasiszta koalíciós együttműködés. A létrehozandó Biztonsági Tanácsot ezért úgy állították össze, hogy abban hármójukon kívül állandó, vétójoggal rendelkező tagként részt vegyen az akkor számottevő erővel még nem rendelkező Kína és Franciaország.

Az alapítók meg akarták haladni a két világháború közötti népszövetségi rendszer szervezeti és jogi kereteit. Először is kimondották a fegyveres erőszak alkalmazásának tilalmát. A Népszövetség egyezségokmánya annak idején csak a hódító háborút tiltotta, egyéb, nemzetközi „vitákból” származó fegyveres konfliktusok esetében csak egy késleltető eljárást írt elő. Ezzel az akkori hatalmak voltaképpen kinyilvánították, hogy a háborút továbbra is legitim eszköznek tartják. A két világháború között aláírt Kellogg-Briand-paktum is csak csupán azt clausewitzi ihletésű tételt szögezte le, hogy a részes államok „lemondanak” a háborúról mint a „politika folytatásának eszközéről”.

A fegyveres erőszak alapokmányi tilalmának kimondása a második világháború tapasztalatain alapult. A hitleri Németország és Japán ugyan többnyire „klasszikus” háborúkat indított más államok ellen, de szövetségeseikkel együtt más esetekben is végrehajtottak nagyszabású fegyveres cselekményeket. Magyarország például 1941-ben tevékenyen hozzájárult a Jugoszlávia elleni erőszakhoz, amikor átengedte területét a német csapatoknak, majd maga is bevonult a délszláv államba. Ugyanígy tett a náci Németország is, amikor 1944-ben megszállta Magyarországot. Egyik esetben sem lehetett háborúról beszélni.

A szövetségesek a Biztonsági Tanácsnak jóval szélesebb döntési jogokat biztosítottak, mint annak idején elődjének. A népszövetségi tanács csupán ajánlásokat tehetett volna arra, hogy a tagállamok milyen csapatokkal járuljanak hozzá a támadóval szemben fellépő erők összeállításához. Egy ilyen ajánlás természetesen semmire sem kötelezte volna a tagokat. A BT viszont az agresszor ellen kötelező gazdasági és egyéb szankciókat, sőt fegyveres kényszerintézkedéseket is elrendelhetett. Ez utóbbi célra egy nagyobb, soknemzetiségű ENSZ-haderő létrehozását is tervezték. Az alapokmány az erőszak általános tilalma alól csak két kivételt nevezett meg: az egyéni vagy kollektív önvédelem „természetes” jogát, valamint azt az esetet, amikor maga a BT határoz az agresszorral szemben foganatosítandó fegyveres intézkedésről. Az önvédelem jogának szerződésbe foglalása egyébként szintén új és jelentős elem volt a nemzetközi jogban.

Ha a világháború utáni időkben folytatni lehetett volna az antifasiszta koalíció együttműködését, a BT hatásköri és eljárási szabályai lényegében alkalmasak lettek volna az elképzelt új világrend fenntartására. Az utóbbi azonban nem jött létre. A koalíció a győzelem után néhány hónappal kettészakadt, létrejött a hidegháború kétpólusú rendszere. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a nyugati nagyhatalmak semmilyen közös fellépésről nem tudnak megegyezni a Szovjetunióval, később Kínával sem. Az ENSZ-haderő sem jött létre. A volt tengelyhatalmak esetleges revansizmusa szerencsére nem fenyegetett, mivel a háború végén mindegyikük tartós megszállás alá került. Az összes többi konfliktusról azonban előbb-utóbb kiderült, hogy abban valamelyik nagyhatalom érdekelt.

Az emberi jogok fejlődése

A két angolszász hatalom az alapokmány kidolgozása során elhatározta, hogy nemzetközi szintre emeli az emberi jogok védelmét. Addig az államok az alapvető jogokat – leszámítva néhány humanitárius és kisebbségvédelmi normát – kizárólag a belső jogban szabályozták. Az amerikai és brit politikusok a második világháború alatt ismerték fel, hogy az emberi jogok védelmét nem lehet egy-egy állam belső törvényalkotására bízni, és hogy azok egyetemes értékeket tartalmaznak. Felismerték azt is, hogy az önkényuralmi rendszerek súlyos fenyegetést jelentenek a nemzetközi békére és biztonságra. Jól látták, hogy azok az államok nem jelentenek veszélyt a többire, amelyek biztosítják az emberi jogok érvényesülésének minimumát. Ennek alapján az alapokmány az ENSZ legfontosabb céljai közé sorolta az emberi jogok biztosítását, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül. Előírta továbbá az emberi jogok katalógusának kidolgozását, amit a megalakítandó Emberi Jogok Bizottságára bízott.

Az 1946-ban felállított bizottság az elhunyt elnök özvegyének, Eleonor Rooseveltnek a vezetésével hozzálátott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának kidolgozásához. A testület egy amerikai emberi jogi koncepció alapján kezdett tevékenykedni. Ez a polgári forradalmak természetjogi felfogásából indult ki, tehát abból, hogy az emberi jogok az emberi természetben rejlenek, megváltoztathatatlanok és univerzálisak, bármely politikai rendszerben mindenkit megilletnek. A bizottság tagjainak szeme előtt mindvégig a világháború tragikus tapasztalatai lebegtek, a legtöbb normát a hitleri Németország és szövetségesei által elkövetett bűntettek fényében ítélték meg. Különös hangsúlyt helyeztek azokra az emberi jogokra, amelyeket, noha a civilizált világban régóta érvényesültek, a fasizmus alatt elképesztő mértékben és következetességgel sértettek meg.

Annak a cikknek a megvitatásakor például, mely szerint „minden emberi lény szabadon születik, egyenlő méltósága és joga van”, a bizottság egyik tagja megjegyezte: ez túlságosan is kézenfekvő ahhoz, hogy felvegyék az emberi jogi normák közé. Egy másik szakértő erre azt válaszolta: „az előző években az emberek milliói vesztették életüket amiatt, hogy az ilyen és ehhez hasonló elveket könyörtelenül megcsúfolták”. Ez a cikk, tette hozzá, voltaképpen „azt az alapelvet tartalmazza, mely szerint az emberi faj egységes. Hitler ugyanis, mielőtt támadást intézett volna az emberek jogai ellen, arról kezdett szónokolni, hogy az emberek születésüknél fogva nem egyenlők.”

Egy másik példát említve, a nyilatkozat végleges szövege értelmében „senkit sem lehet önkényesen letartóztatni, őrizetbe venni vagy száműzni”. Az első tervezet még úgy fogalmazott, hogy senkit nem lehet jogellenesen letartóztatni, őrizetbe venni vagy száműzni. A civil szervezetként jelen levő Zsidó Világtanács képviselője azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a Harmadik Birodalomban a náci háborús bűntettek túlnyomó részének elkövetése nem sértette a német belső jogot. „A náci rezsim alatt – mondotta – az emberek százezreit olyan jogszabályok alapján fosztottak meg szabadságuktól, amelyek teljes mértékben érvényesek voltak.”

A résztvevők hosszas vitát folytattak a nullum crimen sine lege (nincs bűncselekmény törvény nélkül) elvének pontos megfogalmazásáról. Ez éppen azért volt fontos, mert a náci jogrendszer legalizálta olyan cselekmények elkövetését, amelyek más civilizált országban bűntetteknek minősültek. Hosszas vita után aztán olyan megfogalmazás került bele a nyilatkozatba, amelynek értelmében „senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért, (…) amely elkövetése pillanatában a hazai jog vagy a nemzetközi jog szerint nem volt büntetendő”. A nyilatkozat szerint tehát egy háborús vagy emberiesség elleni bűntett elkövetője akkor is felelősségre vonható, ha a cselekményt az elkövetéskor az adott ország büntető törvénykönyve nem tekinti ugyan bűncselekménynek, a nemzetközi jog azonban igen.

Az egész tárgyalássorozaton végigvonult egy súlyos politikai ellentét. A nyugati hatalmak a polgári és a politikai jogok részletes kifejtése mellett szálltak síkra, míg a Szovjetunió inkább a gazdasági és szociális jogok hangsúlyozását szorgalmazta, mondván, hogy az utóbbiak nélkül az előbbiek sem biztosíthatóak. A sztálini diktatúra érthetően nem ragaszkodott a demokratikus jogintézmények túlságosan bő megjelenítéséhez. A gazdasági és a szociális jogok végül is bekerültek a végleges szövegbe, a szovjet delegátus szerint azonban nem kellő mértékben.

A bizottság a két esztendeig tartó vitában összesen 1800 módosító indítványt tárgyalt meg, amelyről tagjai külön-külön szavaztak. A munka befejeztével a Közgyűlés elé terjesztették a tervezetet, amely azt 1948. december 10-én egyhangúlag elfogadta. Az említett politikai ellentétek miatt azonban a Szovjetunió és öt „szövetségese” tartózkodott a szavazástól.

Háborús bűnösök, háborús bűntettek

A három nagyhatalom már a háború alatt elhatározta, hogy annak befejezése után felelősségre vonja a náci háborús főbűnösöket, és megalkotja az ehhez szükséges nemzetközi jogszabályokat. 1945 augusztusában szerződést írtak alá Londonban, amely a nemzetközi jog történetében először állapította meg, hogy mely cselekmények tekinthetők háborús bűntetteknek. Az egyezmény három bűncselekmény-csoportot különböztetett meg: a béke elleni bűntetteket (a nemzetközi jogba ütköző támadó háború megindítását), a háborús bűntetteket (a hadviselés jogába ütköző cselekményeket), valamint az emberiesség elleni bűntetteket (a polgári lakosság lemészárlását, irtását, deportálását, politikai, vallási vagy faji okokból való üldözését). Nürnbergben a történelemben ugyancsak első ízben állították fel az említett cselekmények elbírálására a Nemzetközi Katonai Törvényszéket. A védelem az eljárásban elsősorban a nullum crimen sine lege elvére hivatkozott. Azt állította, hogy a cselekmények végrehajtásának időpontjában még nem volt hatályban olyan nemzetközi jogi norma, amelynek alapján az elkövetők büntethetőek lennének. A vád képviselői ezzel szemben rámutattak arra, hogy a náci vezetők figyelmen kívül hagyták a szövetséges hatalmak korábbi, nyilvános figyelmeztetéseit. Emellett Németország is részese volt a Kellogg-Briand-paktumnak, tehát a vezető német politikusok nemzetközi jogsértések sorozatát követték el az agresszív háborúk megindításával. Ugyanígy jártak el akkor is, amikor utasításaikkal megsértették a nemzetközi hadijogot. Ami pedig a civil lakosságot illeti, egyetlen német uralom alá került országban sem voltak megengedettek a civil lakosság ellen elkövetett bűntettek, a túszok szedése és kivégzése, a fajüldözés, a koncentrációs táborok létesítése és azokban sok millió ember meggyilkolása. Az eljárásban alkalmazott nemzetközi jogi elveket és magukat az ítéleteket az ENSZ Közgyűlése első, 1946-ban tartott ülésszakán egyhangúlag jóváhagyta.

Ugyanez az ülésszak – amerikai javaslatra – napirendre tűzte a legsúlyosabb háborús bűncselekmény, a népirtás nemzetközi jogi tilalmának megvitatását. Ennek alapján az ENSZ nemzetközi jogi bizottsága egyezménytervezetet készített, amelyet a Közgyűlés 1948 végén fogadott el. Az egyezmény népirtásnak nevezett minden olyan nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport ellen elkövetett cselekményt, amely a csoport tagjainak megölésére, nekik súlyos testi vagy lelki sérelmek okozására, illetőleg a csoport létének más módon való megszüntetésére irányul. Az egyezmény részesei kötelezettséget vállaltak arra, hogy a népirtást saját nemzeti jogukban bűncselekménnyé nyilvánítják.

A humanitárius jog fejlődése

A tengelyhatalmak a világháborúban köztudottan súlyosan megsértették azokat a hatályban lévő egyezményeket, amelyek a hadviselés szabályait, valamint a humanitárius jogi normákat már tartalmazták. Röviddel a háború kezdete után – az erre vonatkozó külön megállapodást megszegve – bombatámadásokat intéztek polgári célpontok, így települések ellen, embertelen bánásmódot alkalmaztak hatalmukba került lakossággal szemben, kényszermunkára vitték vagy meggyilkolták őket. A hadifoglyok jelentős részét arra kényszerítették, hogy „lemondjanak” az őket megillető jogokról. A német fogolytáborokban milliók pusztultak el.

A súlyos jogsértések láttán a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága már a háború alatt megkezdte a genfi humanitárius jogi egyezmények felülvizsgálatát. Ezt követően a bizottság összesen négy egyezménytervezetet készített elő a szárazföldi és a tengeri háború sebesültjeinek és betegeinek védelméről, a hadifoglyokkal való bánásmódról és a polgári lakosság háború idején való védelméről. A tervezetek szövegét 1948-ban a Vöröskereszt nemzetközi konferenciáján vitatták meg, majd 1949-ben Genfben egy kormányközi értekezleten fogadták el.

Az egyezmények közül az első három nem tartalmazott minőségileg új szabályozást, de kiegészítette, kibővítette és pontosította a korábbiakat. A negyedik, amely a polgári lakosság háborúban való védelméről szólt, minőségi fejlődést jelentett. Első ízben írta elő például, hogy a megszálló hatóságnak emberséges bánásmódban kell részesítenie a lakosságot, kötelessége a közrend és a közélet helyreállítása, biztosítania kell a lakosság élelmezési és egészségügyi ellátását, tiszteletben kell tartania a lakosság becsületét, polgári és vagyoni viszonyait, vallási meggyőződését. Az egyezmény tiltotta a kollektív büntetéseket, a terrorintézkedéseket, túszok szedését, az emberek elhurcolását, a lakosság áttelepítését a megszálló állam területére. Mindezekkel a tilalmakkal a negyedik genfi egyezmény új fejezetet nyitott a humanitárius jog fejlődésében.

*

Az antifasiszta koalíció nagyhatalmai által megalkotott vagy továbbfejlesztett magatartási normák világos választóvonalat húztak a megengedhető és a megengedhetetlen tettek közé. 1945 után nem lehetett többé arra hivatkozni, hogy a jog előírásaiból nem tűnik ki egyértelműen, melyik erőszakos cselekmény jogszerű és melyik nem. 1948-1949 után azt sem lehetett többé állítani, hogy az emberi jogok súlyos megsértése a belső jog módosításával legalizálható. A világháború végén a nagyhatalmak azonos értékeket fogalmaztak meg az idézett nemzetközi jogi dokumentumokban, és azokat a közepes és a kis országok is magukévá tették. Ezek az értékek napjainkban – bármi történt is azóta a kétpólusúvá, majd utóbb egypólusúvá vált világban – lényegüket tekintve éppúgy vállalhatók és követendők, mint annak idején.

(A cikk a Politikatörténeti Alapítvány 1945 – Milyen jövőt képzelt magának a világ? című kötetében megjelenő tanulmány rövidebb változata.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 31. szám

Comments are closed.